Frederick Buechner: Az Emlékezés szobája

fordította: Miklósné Tóth Sára

Ezután bevitték az Isten ládáját, és elhelyezték annak a sátornak a közepén, amelyet Dávid vont föl.
Majd égőáldozatokat és békeáldozatokat mutattak be az Isten színe előtt. …
Azon a napon bízta meg először Dávid Ászáfot és atyjafiait, hogy magasztalják az Urat.
„Adjatok hálát az Úrnak, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek tetteit a népek közt!
… Dicsőítsétek szent nevét, szívből örüljenek, akik keresik az Urat.
Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen.
Emlé­kezzetek meg az ő csudálatos dolgairól, amelyeket csele­kedett, az ő csudáiról és az ő szájának ítéletiről.”
1Krónika 16:1,7–12.

Majd így szólt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.”
Erre ő így felelt neki: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.”
[i]
Lukács 23:42–43.

Ha hasonlítasz rám, néha vannak olyan álmaid, hogy felébredsz tőlük. Olykor ez egy rossz álom – annyira fenyegetővé válnak benne az árnyak, hogy a szívverésed kihagy, és arra ébredsz, hogy az éjszaka valóságos sötétje sem  félelmetes annyira, mint az álombéli sötétség, s kívül nem imbolyognak oly irdatlan árnyak, mint belül. Máskor szomorú az álom – annyira, hogy könnyet csal alvó szemedbe, s könnyeidtől, könnyeidre ébredsz fel. Ha tényleg hasonlítasz rám, álmaid időnként olyan abszurd fordulatot vesznek, hogy saját nevetésedre ébredsz – mintha egyedül éber állapotban ízlelhetnéd csak meg komikumának teljes gazdagságát. S a legritkább az, ha egy álom – hogy is mondjam – igazságával ébreszt fel.

Álmaink ösvénye hol erre, hol arra kanyarog – az egyik álomkép a másikba olvad, jönnek-mennek bennük az emberek, mint az az álmokban szokás – majd hirtelen, a mélyből, ahonnét, akárhol is van az, álmaink érkeznek, felbukkan valami, s lelkünk mélyéig megráz. Az álom misztériuma, mint a köd, felszáll, s egy szemvillanásra megértünk valamit, ami igazabb, mintha pusztán csak rólunk szóló igazság volna. Mivel túl sok igazságot hordoz, az álom nem bírja el és beleroppan.

Sok évvel ezelőtt volt egy ilyen álmom, ami máig is különösen élénken él bennem. Azt álmodtam, hogy egy szállodában lakom, és nagyon szeretem a szobát, amit kaptam. Már nem emlékszem konkrétan, hogy milyen volt az a szoba, és igazából magában az álomban sem a szoba kinézete volt kellemes számomra, hanem az érzések, amiket ébresztett bennem. Ebben a szobában boldogság és béke töltött el, úgy tűnt, minden úgy van, ahogy lennie kell, és velem kapcsolatban is minden úgy van, ahogy lennie kell. Aztán ahogy folytatódott az álom, sokfelé jártam, sok mindent csináltam, s végül mindenféle kaland után ugyanabban a szállodában találtam magam. Csakhogy ez alkalommal másik szobát kaptam, ahol egyáltalán nem éreztem jól magam. Sötét volt és szűk, engem pedig borús hangulat és a bezártság érzése fogott el. Így aztán lementem a recepcióra, és elmondtam a portásnak, hogy mi a gondom. Megelőző alkalommal, mondtam, egy csodálatos szobában laktam, amelyet mintha minden szempontból nekem találtak volna ki, és nagyon szeretném, ha újra azt kaphatnám meg. Ám az a baj, magyaráztam, hogy nem jegyeztem meg, hol van, és azt sem tudom, hogyan kérjem és mi alapján keressem. A portás megértőnek mutatkozott. Azt mondta, pontosan tudja, melyik szobáról beszélek, és bármikor megkaphatom megint. Csak egyet kell tennem: a nevét kell megmondanom, amikor kérem. Így hát persze megkérdeztem, mi a szoba neve. Boldogan megmondja, hangzott a válasz, és meg is mondta. A szoba neve: Emlékezés.

Emlékezés, mondta. Emlékezés a neve a szobának, amelyre vágytam. Ez ébresztett fel. Ez rázott fel álmomból, és még ma is élénken él bennem ez a váratlan megrázkódtatás. Tudtam, hogy ez egy jó álom, és valamilyen megmagyarázhatatlan módon azt is éreztem, hogy igaz álom. Attól, hogy nem értettem az igazságát, még áldott álom, gyógyító álom volt, ugyanis nem kell érteni a gyógyulást ahhoz, hogy meggyógyuljunk, és nem kell semmit sem tudni az áldásról ahhoz, hogy áldottak legyünk. A békesség, ami eltöltött abban a szobában, az a tudat, hogy bármikor visszatérhetek, amikor akarok vagy amikor szükségem van rá – ebből származott a gyógyulás és az áldás. A szoba neve pedig – ebben volt a titok; ez rejlett a gyógyulás mélyén, bár nem értettem, miért. A szoba neve: Emlékezés. Miért kell emlékezni? Vajon miért hoz magával az emlékezés olyan mély békességet és olyan intenzív és teljes elégedettséget, hogy engem, az ágyban fekvőt kizökkentett álmából? Olyan álom volt, mely nemcsak számomra tűnt igaznak, hanem mindenki számára. Mivégre és mi célból kell emlékeznünk?

Így vagy úgy, az ember persze folyamatosan emlékezik. Hiába szeretnénk elmenekülni az emlékek elől, nem lehet. Legalábbis nem sokáig, jóllehet Isten tudja, hogy néha mennyire vágyunk erre. Nem akarunk emlékezni. Bizonyos értelemben a múlt elmúlt, nincs tovább, sosem ismétlődik meg, de egy másik értelemben egyáltalán nem múlt el, legalábbis számunkra nem. Tetszik, vagy nem tetszik: minden egyes ember, akit valaha ismertünk, minden egyes hely, ahol megfordultunk, és mindaz, ami valaha történt velünk – él és lélegzik bennünk, valahol mélyen, és időnként nem kell sok ahhoz, hogy foszlányaiban újra a felszínre jöjjön. Egy évekkel ezelőtt népszerű dal részlete. Egy gyermekkorban olvasott könyv. Egy út, amerre jártunk. Egy régi fénykép, egy régi levél. Meg nem lehet mondani, miféle kis semmiség fogja kiváltani, aztán egyszer csak ott van az egész – valami, ami egykor történt velünk – és nem mint egy kép a falon, amit hátralépve megbámulhatunk, hanem mint valóság, amelynek még mindig olyannyira része vagyunk és amely még mindig olyannyira részünk, hogy szinte az eredetihez hasonló frisességgel és intenzitással éljük át, milyen volt mondjuk szerelemre gyulladni tizenhat évesen; vagy érezni és hallani egy hajdanvolt, rég eltűnt házból ismert illatokat és hangokat; hogy milyen volt együtt nevetni – úgy, hogy a könny patakzott a szemünkből – valakivel, aki évekkel ezelőtt meghalt, vagy olyannal, akinek a számára évekkel ezelőtt, úgymond, mi haltunk meg, minden szempontból, ami számít az életben. Régi kudarcok, régi sebek. Elmond­hatatlanul szép vagy elmondhatatlanul szörnyű időszakok. Hivatlanul, össze-vissza zúdulnak ránk az emlékek, néha oly hevesen záporoznak, hogy szinte túlmennek az elviselhetőség határán, máskor meg úgy elapadnak, hogy már-már sírva kívánunk többet belőlük.

Ám az álom mintha ennél többet mondana, mintha egy másféle emlékről beszélne és egy másféle emlékezésről. Az imént megnevezett emlékek abból a fajtából valók, amelyek maguktól jönnek-mennek, a mi döntésünktől függetlenül. A dolgok emlékeztetnek, és ilyenkor a dolgoké az erő, nem a miénk. Ám az Emlékezés szobájában, ahová bármikor beléphetünk, az emlékezés ereje a miénk lesz. Továbbá az ember emlékei általában olyan változatos érzelmeket váltanak ki, mint amilyen változatosak az emlékek maguk. Viszont az Emlékezés szobájában az érzelmeket magába gyűjti és felülmúlja egy általános, erőteljes jóérzés. Ebben a szobában, jobban, mint bárhol másutt, otthon vagyunk és békesség tölt el. Vajon mire mutatnak ezek a különbségek – a naponta akarva akaratlanul vaktában ránk törő emlékek és az álombéli szobában átélhető emlékek között?

Először is, azt hiszem, arra, hogy az emlékezés lehet a megszokottnál sokkal inkább egy tudatos akarati döntés eredménye. Mi mind a legbra­vúrosabb menekülőművészek vagyunk, te meg én! Nagyon fázunk attól, hogy komolyan szembenézzünk a dolgokkal, kiváltképp saját magunkkal. Társa­ságban inkább beszélünk mindenről a nap alatt, csak arról nem, ami igazán fontos nekünk, a saját életünkről, arról, ami a lelkünkben zajlik. Elütjük az időt valahogy. Fecsegünk. Sakkban tartjuk egymást, féltve őrizzük a távolságot egymás között, pedig Isten tudja, hogy éppen egymásra van a legnagyobb szükségünk.

De akkor sincs másként, ha egyedül vagyunk. Tegyük föl, késő este van, már mindenki elment vagy lefeküdt aludni. Itt az idő, hogy visszanézzünk a mögöttünk lévő napra, hétre, évre, végiggondoljuk, honnét jöttünk, hová tartunk, a megtett és a meg nem tett dolgok fényében meg­értsük, kik is vagyunk, és mivé formálódunk, jó avagy rossz irányba. Ám a hosszas töprengés elől újra és újra kitérünk. Bekapcsoljuk a tévét. Beletemet­kezünk egy újságba vagy egy könyvbe. Nekifogunk megcsinálni valamit, ami várhatott volna holnapig. A jelenbe kapaszkodunk, mert félünk a múlttól. A felszínbe kapaszkodunk, mert félünk attól, ami a felszín alatt van. És tulajdonképpen miért is ne? Hisz elfáradunk. Összezavarodunk. Szükségünk van hát egér­utakra. De mélyebben, azt hiszem, arra van szükségünk, hogy belépjünk – persze nem mindig, csak időről időre – lelkünknek abba a csöndes szobájába, ahol a múlt a jelen részeként tovább él, ahol a holtak életre kelnek, ahol élénken élnek bennünk életünk hosszú, kanyargós utazásai és az, hogy merre vittek minket ezek a vándorlások. E szoba neve Emlékezés – ebben a szobában türelemmel, szere­tettel, lecsendesült szívvel tudatosan választjuk az emlékezést, felidézve életünket.

Mennyi minden történt velünk az évek során. Mennyi minden történt bennünk és általunk. Szakítsunk időt és emlékezzünk vissza, amennyire tudunk és amennyire merünk! Azt hiszem, ezt jelenti belépni a szobába. Azt jelenti, hogy időt szakítunk a tudatos emlékezésre. Azt jelenti, hogy most az egyszer nem nyitunk ki egy könyvet és nem kapcsoljuk be a rádiót, hanem szabadjára engedve magunkat, gondolatban visszautazunk, ünnepélyesen és szándékosan az elmúlt, de tova nem tűnt évekbe. Azt jelenti, hogy lassabban haladva, mélyebbre megyünk emlékeinkben; az ilyenfajta emlékezés valójában keresés és rátalálás. Ebbe a szobába mindannyian beléphetünk, ha akarunk, és a belépés folyamata az imádkozáshoz hasonlít, mert az imádság is egy lassú, ünnepélyes utazás – saját életünk legmélyebb és legdrágább igazságának keresése, törekvés a megértésre, a meghallásra és a meghallgattatásra.

Nobody knows the trouble I’ve seen – Senki sem tudja, mi fájdalmat láttam én, mondja a régi spirituálé, s valóban, kicsoda tudhatja, mennyi fájdalmat éltünk át – ki ismeri sebeinket, szomorúságainkat, megrázó tévedéseinket, bénító veszteségeinket? – egyedül mi magunk. És mi emlékszünk – mert emlé­keznünk kell. Az átélt boldogságra is – a nagyszerű időszakokra, a nagy­szerű emberekre, életünknek azokra a perceire, amikor felülmúltuk önmagunkat. Emlékeznünk kell. S aztán, ha valóban igaz az álom, azt fogjuk tapasztalni, hogy az egymás után előtoluló emlékek, túl az örömön és a bánaton, mély­séges békességet teremtenek bennünk, s eltölt az érzés, hogy valamiképp, nem értjük miképp, de mégis minden jó.

Eddig mindent túléltünk, te meg én. Talán ez az emlékezés lényege. Eltelt húsz év, negyven év, hatvan vagy nyolcvan, és itt vagyunk, megértük a mai napot. Könnyen lehetett volna másként is. Volt idő, mikor attól tartottunk, nem bírjuk ki, és majdnem így is lett. Volt idő, mikor úgyszólván reménykedtünk abban, hogy nem fogjuk kibírni, legszívesebben bedobtuk volna a törülközőt. Mindenki csak a maga nevében beszélhet, de ami engem illet, elmondhatom, hogy láttam annyi bajt és bánatot, amennyitől kővé dermed a szív. És ki nem látott? Hányszor tértem rossz útra, vagy jó útra rossz meg­gondolásból! Hányszor szerettem a szeretteimet túlságosan, ami nem vált a javukra, sem az enyémre, s hányan voltak, akiket szerethettem volna, mégsem szerettem és elveszítettem őket. Túlontúl is hallgattam csalfa szívem kívánságára, miként az ősi imádság mondja, ám mikor szívem azt suttogta, legyek bátor, kedves, egyenes, nem hallgattam rá.

Ha életemre emlékezem, arra emlékezem, hogy számtalanszor feladhattam volna, összecsaphattak volna fejem fölött a hullámok, emberi szemmel nézve úgy elvesz­hettem volna, hogy többé senkinek sem állt volna hatalmában megtalálni. Mégsem így lett. Nem adtam fel. És ti sem, akiknek mind megvannak a maguk emlékei és a maguk elmondásra váró történetei, ti sem adtátok fel. Ti is túlélők vagytok. S mit üzen nekünk, mit üzen a saját túlélésünk? Azt, hogy bár gyengék vagyunk, a mi erőnket meghaladó erő segített el idáig, legalábbis a mai napig. Bár oktalanok vagyunk, a mi bölcsességünket meghaladó bölcsesség gyulladt fel életünkben, éppen annyiszor, hogy kellő világossághoz jussunk, ha nem is annyihoz, hogy megtaláltuk volna a jó utat a rengetegben, de legalább találtunk valamilyen utat, amin tovább lehetett menni, és amit ki lehet bírni. Gyöngeszívűek vagyunk, ám a miénket jóval meghaladó szeretet élesztgette szívünket.

Így hát az Emlékezés szobájában békességre lelhetünk, ami abból fakad, hogy visszanézve emlékeztetjük magunkat, hogy bár többnyire nem vettük észre, sohasem voltunk teljesen egyedül. Nem lennénk ma itt, ha csak egymásra számíthattunk volna, hiszen saját magunk tudjuk a legjobban, mennyire megbízhatatlan és gyarló köztünk még a legerősebb is. Kicsoda, micsoda kísért végig minket ezeken az éveken? Kinek vagy minek köszönhetjük túlélésünket? Szerencsés csillagzatunknak? Tán csak annak. Lehet, hogy nincs más, minek köszönhetnénk. Csak a szerencsés csillagzatunk.

Dávid királynak azonban több volt ennél, legalábbis ő így gondolta. „Dicsérjétek az Urat – kiáltotta –, hirdessétek minden népek között az ő nagy dolgait.” A szövetség ládáját Jeruzsálembe vitte, elhelyezte egy szobában, egy sátorban, majd lant, citera, cintányér és harsona hangjára ujjongó énekszóban tört ki: „Emlékezzetek meg az ő csudálatos dolgairól – énekelte –, az ő csudáiról és szájának ítéletiről.” Emlékezzetek, énekelte Dávid, és micsoda emlékei voltak illetve lettek élete során, micsoda életre nézhetett vissza – csúfos kudarcra mint férj és apa, bűnös vágyra Betsabé iránt, majd az asszony férjének meggyilkolására, egyéb bukásokra, árulásokra, képmutatásra. És mégis, „napról napra hirdessétek az ő szabadítását”, így énekel tovább, és énekelt egész életében, és feltételezem, nemcsak arra gondolt, hogy hirdetni kell napról napra, hanem hogy maga a szabadítás is napról napra történik. Minden nap, így emlékszik Dávid, valahogy mégis megszabadította az Úr – megszabadította annyira, hogy túlélje saját sötétségét, elveszettségét és gyarlóságát, annyira, hogy kitartson jóban-rosszban egészen a másnapig és a másnapi, majd az azt követő napi szabadításig. „Emlékezzetek az ő csudáiról, és az ő szájának ítéletiről”, kiáltja Dávid énekében, és az a hely, ahol megemlékezik ezekről a csodákról és ítéletekről, az saját múltja, megtöretett élete, valamint népének múltja, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákóbnak múltja, a Kivonulás, a megérkezés az Ígéret földjére – s mindezek a mi múltunknak is részei, éppúgy, mint Krisztus, az a Kivonulás, az az Ígéret földje, s a többi még hatalmasabb csoda… Erre emlékezik, s erről énekel nekünk, hogy mi is emlékezzünk.

„Keressétek az Urat és az ő erősségét; keressétek az ő orcáját szüntelen”, mondja az ének – keressétek a sátorbeli szobában, ahol a szent láda van, keressétek az álombeli szobában. Az Úr az, Isten az – énekli –, aki velünk volt nap mint nap, évről évre, akár tudtuk, akár nem, velünk a szép, és velünk a lesújtó pillanatokban, velünk volt, hogy meggyógyítson csodáival, s hogy gyógyítólag megsebezzen ítéleteivel, hogy tudtunkon kívül megáldjon, jóllehet jellemző módon, a legtöbbször elfelejtettük az ő nevét. Dávid Istennek ad hálát, nem szerencsés csillagzatának. „Adjatok hálát az Úrnak… hirdessétek tetteit a népek között”, énekli; emlékezzetek, és hirdessétek nagy dolgait, amelyeket cselekedett a mi életünk esztendeiben. Igaza van Dávidnak? Isten volt az? Valóban Istennek kell megköszönjük, te meg én, hogy valahogy elvergődtünk a mai napig?

Erre is igaz, hogy mindenki csak a maga nevében beszélhet. Mindenkinek a maga életére kell emlékezni. Meghalt valaki, akit szerettünk és akire szükségünk volt, és valahonnét megjelent valami, hogy betöltse az űrt és meggyógyítson, ahol megroppantunk. Vajon csak az idő gyógyított meg, vagy az életünket újra elborító állandó sietség és nyüzsgés töltötte be az ürességet? Egyszer mérgünkben mondtunk valamit, amiért utána szívesen leharaptuk volna a nyelvünket, vagy nekünk mondott valaki valamit mérgében. De valahonnét megérkezett a megbocsátás, újjáépült egy híd; vagy talán sosem érkezett megbocsátás, és a mai napig nem találtunk rá a visszavezető hídra. Vajon egyedül az emberi szív a forrása önnön gyógyulásának? Vajon csupán az emberi lelkiismeret suttogja nekünk, hogy a keserűség és az elidegenedés maga a halál? Hallgatjuk az esti hírekben az iszony és a nyomor szokásos felsorolását, és Isten, ha egyáltalán hiszünk benne, távolinak és gyengének tűnik, gyermeteg ábrándnak. De olykor-olykor – a legváratlanabb és legvalószínűtlenebb pillanatokban – oly erővel, mint maga az élet, elfog a bizonyosság, hogy mélyebben, mint az iszony és a nyomor, szentség lakozik, a sötétség kellős közepében pedig kimondhatatlan világosság. Vajon csupán az emberi lélek kiszámíthatatlan hangulati ingadozásának köszönhetjük ezeket az érzéseket? Mindenkinek magának kell válaszolni erre a kérdésre, saját magunknak kell megbirkózni az emlékeinkkel, önnönmagunknak kell elprédi­kálnunk prédikációinkat. De „Emlékezzetek meg az ő csudálatos dolgairól”, énekli Dávid király, mert ha mélyen és igazán emlékezünk, akkor tudni fogjuk, kinek kell hálát adni, és a hálaadás és emlékezés szobájában békesség van.

Azután reménység. Végezetül megértjük, mi a reménység és honnan származik, megértjük, hogy a reménység a hit hajtóereje és legkülső pereme. A remény térdig a múltban áll, és szemét a jövőre szegezi. Múltunknak nem volt egyetlen perce sem, amikor Isten ne lett volna velünk mint erőnket meghaladó erő, mint bölcsességünket meghaladó bölcsesség, mint az a szívünkben rejlő valami, ami – akár hiszünk Istenben, akár nem – segít legalább annyira ember maradni, hogy mindazok ellenére, amik az életben elfonnyasztják a szívet és elembertelenítik az embert, mégse sűllyedjünk el. Ha a múltról emlékezünk, megértjük, hogy kegyelemből vagyunk ma itt, és az, hogy eljutotttunk idáig, ajándék.

S mit jelent mindez a jövőnkre nézve? Miben reménykedhetünk, te meg én? Emberileg szólva csupán az emberi maximumban reménykedhetünk: hogy hozzávetőleg békében fogjuk leélni napjainkat szeretteinkkel együtt; hogy ha már legme­részebb álmaink nem fognak valóra válni, akkor legalább legvadabb félelmeink sem; hogy talán valahol egy kevés jót előidézünk majd azzal, amire az életünket rászántuk, és életünk végén egy kevés ideig emlékeznek majd ránk azért a kevés jóért, amit tettünk. Ez az ember reménysége. Ám az Emlékezés szobájában olyas valamit találunk, ami ezen túlmutat.

„Emlékezzetek meg az ő csudálatos dolgairól, amelyeket cselekedett”, mondja Dávid éneke – emlékezzetek, mit cselekedett egyenként a mi életünkben, s ezen túlmenően emlékezzetek, mit cselekedett a világ életében; mindenekelőtt emlékezzetek, mit cselekedett Krisztusban – emlékezzünk életünknek azokra a pillanataira, amikor beláttuk, ami az eszünk számára homályos, ám vágyódó szívünk számára annál világosabb volt, hogy egyedül a Krisztusban megmutatkozó élet igazán élet, és minden másfajta életet át meg át sző a halál; emlékezzünk azokra a pillanatokra az életünkben, amikor Krisztus számtalan álarcban eljött hozzánk, azokban az emberekben, akik valami módon megerősítettek, megvigasztaltak, meggyógyítottak, megítéltek, mert élt bennük a Krisztus ereje. Ez a mi múltunk. Ez az, amire emlékezhetünk. És mert ez a múlt, mert emlékszünk rá, szent és magasztos reménységünk van: hogy amit eddig cselekedett, azt fogja ezután is cselekedni, s hogy amit elkezdett bennünk és világunkban, általunk elképzel­hetetlen módon bár, de valóra váltja és beteljesíti.

„Zúgjon a tenger a benne levőkkel, vigadjon a mező és minden, ami rajta van. Ujjongnak majd az erdő fái az Úr előtt”, mondja Dávid. S a jövő idő a reménység ideje. Akkor majd nem lesz többé halál, sem gyász, sem fájdalom. Akkor majd szemeim meglátják őt, és nem úgy mint egy idegent. Akkor majd eljön az ő országa és meglesz az ő akarata mibennünk, miáltalunk és minekünk. Akkor ujjongó dalra fakadnak majd az erdő fái, amint már ma is néha énekelnek, mikor lombjaik között bujkál a szél, és amint éneklő lombjaik alatt a mi szívünk is énekel egy kicsit, mert megvan ez a szent reménysége. A múlt és a jövő. Emlék és várakozás. Emlékezés és reménység. Reménység és várakozás. Várjunk őrá, akinek az arcát mindannyian ismerjük, mert már valahol a múltban, elmosódva bár, de megpillantottuk, akinek az életére mindannyian szomjazunk, mert valamikor a múltban láttuk, amint valaki ezt az életet élte, s talán voltak pillanatok, amikor mi is éltük. Emlékezzetek őrá, aki maga is emlékezik miránk, ahogy megígérte a latornak is, aki mellette halt meg, hogy megemlékezik róla. A hit emlékezik és várakozik, és aki remény­kedve várakozik, annak az életében a reménység által máris elkezd valóra válni, amiben reménykedik. Dicsérjétek őt!


[i] A bibliai idézeteket a revideált Károli illetve az 1991-es új protestáns fordításból toldoztam össze, ahogy az angol szöveg kívánta. (A ford.)

fotók: Pexels