Hiszek a feltámadásban?

2018 tavaszán az Egyesült Államokban kisebbfajta botrány tört ki keresztény körökben, amikor a patinás Union Theological Seminary elnöke egy New York Times-interjúban kitérő választ adott az őt faggató riporternek, hisz-e Jézus feltámadásában, vagyis konkrétan abban, hogy a fizikai, test-vér Jézus visszajött a halálból. A teológusnő azt mondta, ne csapjuk be magunkat, azt, hogy ez tényleg megtörtént-e, senki sem tudhatja bizonyosan. De, tette hozzá, a üres sír azt jelképezi, hogy az életünkben jelen lévő isteni szeretet legyőzhetetlen. A húsvét üzenete az, hogy a szeretet erősebb az életnél és a halálnál.1

Azonnal ki is tört a vihar a Twitteren, óriási cikkezésbe kezdett az amerikai keresztény világ. Mindenki, aki „számít”, úgy érezte, muszáj nyilatkoznia. A dühödt kitörésektől kezdve a baráti elhatárolódásig sok mindent lehetett olvasni az interjú megjelenése után. Egyesek szerint a Union Theological Seminary maga az intézményesített istentagadás. Az egyik válaszcikk már a címében így mennydörög: „Karl Barth Nein-t mond Serene Jones feltámadástagadására”.2 Mások szelídebbek: egyszerűen kifejtik válaszukban, hogy ők hogyan és miként hiszik a feltámadást.

Értem én, miért háborog a hívő nép. Mégis felvetem, hogy a probléma gyökerére egy ilyen vitával nem lehet rátapintani. Azt hiszem, ha (abszurd módon) Jézust magát hívnánk tanúnak a vitánkban, és azt követelnénk tőle, hogy nyugtasson meg minket, vajon tényleg feltámadt-e, lehet hogy a kérdésre kérdéssel válaszolna, és olyan megvilágításba állítaná az egész kérdést, amire sosem gondoltunk. Összezavarná a vitatkozókat, akármelyik oldalon vannak is.

Talán lehetne ezt a kérdést másfelől nézni. A nyugati kereszténység, legkivált a protestantizmus, a hitvallás fontosságának bűvöletében él. Mit jelent ez? Nagyjából azt, hogy akkor lépek be a keresztény klubba, ha minden fontos hittételt elfogadok. Úgy döntök, hogy mostantól az lesz a véleményem, hogy ezek a tételek igazak. Valahogy úgy, amikor valaki megérti egy matematikai tétel bizonyítását, vagy felfogja, hogy mi a lényege a platóni filozófiának.

De evezhetünk veszélyesebb vizekre is. Ugye ha egy számomra fontos történeti eseménynek szeretnék utánanézni, akkor elolvasok minél többféle forrásból származó tudósítást, és mérlegelve megbízhatóságukat, kialakítom a véleményemet. Ebben az esetben tehát azt kell eldöntenem, megbízható történésznek tartom-e Mátét, Márkot, Lukácsot vagy Jánost. És ha igen, akkor hiszek nekik. Nem szeretnék belemenni az Újszövetség történeti megbízhatóságának bonyolult kérdésébe. Azzal azonban szembe kell néznünk, hogy ha a feltámadást dokumentált történelmi eseménynek nyilvánítjuk, akkor mindenben meg kell felelnie az emberi megismerés kategóriáinak. Tehát akkor kell hogy legyen válasz arra a kérdésre például, hogy hol van most a feltámadott Jézus. Ha testben támadt fel, akkor a testének kiterjedése van, és akkor valahol lennie kell. A bibliai válasz erre az, hogy „felment a mennybe”. Tényleg? És hol van a menny? Más összefüggésben már általános iskolás gyerekeknek is elmagyarázza a hittantanár, hogy a mennyországot nem szó szerint kell érteni, hogy az nem fizikai hely valahol fölöttünk, az égbolton túl. Pál apostol ugyanezzel a titokkal birkózik az 1Korinthus 15-ben. Megkülönbözteti földi testünket (szóma pszükhikon) a feltámadott testtől, amelyet „lelki test”-nek (szóma pneumatikon) nevez (15,44). De csak hasonlatokban, metaforikus nyelven tudja kifejezni, hogy miben különbözik az utóbbi az előbbitől (és mit kezdjen egy történész azzal a csodálatos költői metaforával, hogy a romlandó test romolhatatlanságba öltözik?). Vagyis mind a feltámadás, mind a mennybemenetel története olyan tapasztalatot próbál emberi szavakkal kifejezni, amely teljességgel érthetetlen, felfoghatatlan, az emberi tudás megszokott kategóriái szerint értelmezhetetlen. A feltámadás valósága előrevetíti az eljövendő Isten országának körülményeit, de a földi világ még nem azonos az Isten országával. A tanítványok tapasztalatának hatását, történelmi következményeit lehetséges tanulmányozni. Teológusok ezt úgy fogalmazták meg, hogy a történelem szövetében egy feltámadás méretű és alakú lyuk tátong. Ám maga a feltámadás eseménye, illetve a feltámadott Krisztus nem lehet tárgya sem a történeti kutatásnak, sem az intellektuális belátásnak.

Ezt nehezen veszi be a modern elme, ráadásul mi, protestánsok e tekintetben még nehezebb helyzetben vagyunk. A kereszténység ugyanis részben éppen a reformáció folyományaként alakult át világnézetté. Ekkor vált fontossá a személyes hitvallás, ami a modern gondolkodás kialakulásával egyre inkább a hit intellektuális lényegének elsajátításává vált. A középkori ember – aki érezte a tömjén illatát, ette az eukarisztia kenyerét, bekapcsolódott a misztériumjátékba – inkább a testével hitt, a modern ember hajlamos az elméjével hinni. A reformáció előtt a hitvallásnak egyáltalán nem az volt a szerepe, amit számunkra ma jelent. A középkori Európában a hitvallás ernyőt tartott az egész közösség fölé, amely alá sokféle teológiai elképzelés befért. A kereszténység még nem darabolódott szét felekezetekre, hanem egy nagy közösséget alkotott, amelynek közös nyelve a latin volt. A protestáns identitás viszont a „másikkal”, az ellenséggel szemben képződött meg, és a „szigorúan vett és betartott hitvallások” váltak „a felekezeti identitáskonstrukciók legfőbb elemévé”.3 Ahogy az előbb utaltam rá, a hitvallás aláírásával válok a klub tagjává.

A modern hívőnek mély identitásválságot, gyötrődést okoz, amikor a templomban rémülten azon kapja magát, hogy mondja vagy mondaná a hitvallást, de már nem biztos benne, hogy hiszi, amit mond. És ha „nem ért egyet” a hitvallási tételekkel, akkor nem becsületes és nem hiteles, hogy továbbra is mondja. Hasonlít ez a helyzet kissé ahhoz – bár természetesen, mint minden hasonlat, ez is sántít –, amikor egy férj vagy egy feleség azért hagyja ott a házastársát, mert már nem tudja „őszintén” azt mondani, hogy szerelmes belé. De mit jelent hinni? A Szentírás szerint a hit az Istenbe vetett bizalom szinonimája. Ámde az Istenbe vetett bizalom nem feltétlenül esik egybe a hitvallásokba vetett hittel, sőt, az sem biztos, hogy az Istennel való meghitt kapcsolat a hittételek kételymentes elhívését is maga után vonja. Mit jelent tehát a hittételek elfogadása? Esetleg azt, hogy én magam, saját tapasztalataim alapján, racionálisan kikövetkeztetve vagy mások által meggyőzve eldöntöttem, hogy egy adott tétel igaz-e vagy sem? Vagy éppenséggel az ellenkezőjét? Elhinni valamit, ami ellene mond a tapasztalatnak és az észszerűségnek egyaránt? Elhinni, ami hihetetlen? Sacrificium intellectus?

Természetes, hogy az ember egész életében hit és kétely között hullámzik. A megérintettség nagy pillanataiban Krisztus feltámadásának igazsága megragadja őt, és akkor tudja, hogy mélyebb és hatalmasabb ez az igazság, mint amit földi ember valaha felfoghat. Aztán, visszazökkenve a „normális” paraméterek közé, megszólal benne a suttogó kis hang: Na jó, de hogyan? No de mégis… Így folyik ez egész életünk során. Ettől az ingadozástól tegyük függővé az egyházhoz és a Krisztushoz tartozásunkat? Nagy megkönnyebbülés lehet emlékeztetni magunkat, hogy ez a modern individualizmusból következő torz szemlélet. Azzal, hogy felfújja az egyén gondolatainak és érzéseinek jelentőségét, feleslegesen nagy súlyt helyez rá. Freudnak bizony igaza volt, amikor felvetette, illúzió azt gondolni, hogy az egyén az esze és a világos belátása által uralt, központosított, következetes lény. Olyan erők működnek bennem, amelyekkel maga sem vagyok tisztában, tudatos énem egy kis hajó a viharos tengeren, kaotikus áramlatok rángatják ide-oda. Az sem tudom százszázalékosan tudatosítani, hogy a világ, amely körülvesz, a kapcsolataim és a körülményeim hogyan hatnak rám. Amint a körülményeimet, úgy igazából önmagamat és a gondolataimat sem tudom teljes mértékben kontrollálni. De hát nem éppen ezt kellene elengednünk, és rábíznunk magunkat Istenre, hiszen, ahogy a Károli-biblia olyan szépen mondja: „alant vannak örökkévaló karjai” (5Móz 33,27)?

Akkor támadtak ezek a felismeréseim, amikor a templomban állva és az apostoli hitvallást szavalva elkezdtem a szokottnál erősebben kételkedni a saját őszinteségemben. És akkor megszólalt belül egy hang: nem vagy te ennyire fontos. Nem egyedül hiszel. Szárnyaira kap és magával ragad az egyház több évszázados hite és bizonyságtétele. Ha Krisztusban vagy és ő tebenned van, és ha az egyház a Krisztus teste, akkor az egyházban vagy és az egyház benned van. Mások alakítottak, mások tettek azzá, aki vagy. Így a többiek tebenned vannak, és te a többiekben vagy. Kézen fognak, és hoznak magukkal. Egymást hozzuk Isten színe elé. Amikor éppen nem hiszed, akkor hisz helyetted, benned az egyetemes egyház. Nem egyedül mondod a hitvallást. A hitvallás mond téged.

Az életet és a valóságot mindenki értelmezi. Ami számít az emberi életben, az nem adott, még kevésbé megfogható. Ami számít – radikálisan fogalmazva –, azt a képzeletünk hozza létre. A nemzetet például elképzeljük, és tagjának képzeljük magunkat (hiszen nem látjuk testi szemeinkkel sehol, a sok-sok különálló pontot nekünk kell mentálisan összekötni). Életünk káoszából a képzelet formál összefüggő történeteket. Amikor Jézus azt mondja a meggörbedt asszonynak, hogy ő Ábrahám leánya, akkor az asszony attól kezdve Ábrahám lányaként tekint magára. Amikor elfogadom a hitvallást, azt fogadom el, hogy életemet ezeknek a kijelentéseknek, ezeknek a szent történeteknek a fényében értelmezem és alakítom. Olyanként tekintek magamra, mint akiért Krisztus meghalt és feltámadt, és így bevont a Szentháromság örökkévaló életébe. Olvastam egy történetet egy konfirmációra készülő fiatalról, aki – ugye ismerős már? – azon gyötrődött, vajon hiszi-e mindazt, amit hinnie kell, és ha nem, tehet-e ünnepélyes ígéretet a gyülekezet előtt, hogy a bibliai történetet egész életében hinni fogja. Lelkész édesapja azt válaszolta neki: nem azt kell megígérned, hogy mindvégig hinni fogod. Azt ígérd meg, hogy ezzel a történettel fogsz küzdeni egész életedben.4

1 „Reverend, You Say the Virgin Birth Is ‘a Bizarre Claim’?” Nicholas Kristof interjúja Serena Jonessal. New York Times, 2019, április.

2 Bobby Grow: „Karl Barth’s Nein to Serene Jones’ Rejection of the Physical Resurrection of Jesus Christ”, The Evangelical Calvinist, 2019. április 20.

3 Balogh Judit: „Reformáció és ellenségkép”, in Mellékzörej. Írások Visky András születésnapjára, KRE – L’Harmattan – Koinónia, BudapestKolozsvár, 2017(251–260), 255.

4 Lauren Winner, Still: Notes on a Mid-Faith Crisis (New York: Harper One, 2013), idézi Rachel Held Evans, Searching for Sunday: Loving, Leaving and Finding the Church (Nashville, Tennessee: Nelson Books, 2015), 194. o.