Hit

Hívő életünknek vannak sarokpontjai, állomásai, “összetevői”. Imádság, Igeolvasás, templom, éneklés, szolgálat, lelki olvasmányok. Van, hogy az egyikben jeleskedünk, a másikban nem. Vagy kis fejlődést tapasztalunk ebben, aztán visszaesést abban. Erőt kapunk, majd veszítünk. Felismerések érnek, majd megkérdőjeleződik minden. Attól függően, hogy épp melyik pillanatunkban teszik fel nekünk a kérdést, őszintén tudunk arra a kérdésre, hogy Milyen keresztyénnek lenni? lehorgasztott fejjel válaszolni, hogy nehéz, küzdelmes. Vagy épp úgy, hogy felszabadító, békességet hozó.

Van, amikor megnyugvást, megoldást hoz egy rövid imasóhaj, van, hogy hosszan, hittel könyörgök és nem történik semmi.

Ha pedig visszanézünk több évre, akkor láthatjuk, hogy mindig volt valami (Valaki), ami továbbvitt, átemelt.

Egy társ, aki velem vagy értem imádkozott. Egy szolgálat, ami mégis áldottan működött, az én erőtlenségem ellenére. Egy Igehirdetés, amit hallhattam, olvashattam, akár évtizedek távlatából útba igazított. 

Vagy egy ének, ami pont rólam szólt, mutatva ezzel, hogy nem vagyok egyedül, ne féljek attól, amit érzek, gondolok.

Régebben modern, dicsőítő dalokat hallgattam, dúdoltam. Hozzám, nekem szóltak, úgy éreztem. Segítettek sírni, örülni. A Fekete Énekeskönyv a gyermekkoromat idézte. Kendős, idős nénik kezében láttam, nem éreztem, hogy az én kezembe való lenne. Aztán részt vehettem egy Istentiszteleten, ahol énekeskönyvi énekek voltak ugyan, de a könyvet már nem találtuk a padokban, mert kivetítették az énekek szövegét. Ekkor éreztem először, hogy hiányzik. Hiányzik, hogy kezembe vegyem, lapozhassam, és tudhassam, hogy ugyanezt a könyvet már megannyi kéz foghatta. Már megannyi száj dicsőítette az Urat, már megannyi szem olvasta ezeket a betűket.

Így lett az énekeskönyv az imakönyvemmé, és áll ott a polcon a kedvenc lelki olvasmányaim között.

Sokszor érzem úgy, hogy nem igazodom el a világban, és épp nincs emberem, akihez fordulhatnék. Ilyenkor olvasok. A könyvek jó barátok. Amit ma mondanak, azt mondják holnap is. Őszinték. Találkozhatok velük. Egy jókor olvasott jó könyv tanít, útbaigazít, lelket simogat, elgondolkoztat, válaszol, kérdez.

Különösen értékes számomra most az az öt könyv, amit az első karantén idején megalakult, és azóta is aktívan működő könyvklubban együtt olvastunk el társaimmal.

Max Lucado Túljutsz rajta című műve volt az első 2020 tavaszán, amelyben József ótestamentumi történetét nyomonkövetve, segítségül hívva, rátekinthettünk saját életünk mélységeire és megtanulhattuk, hogy Isten segítségével túljutunk rajta mi is. Ez a könyv kezdetnek azért is volt jó választás, mert választ adhattunk a fejezetek végén található, feldolgozást segítő kérdésekre. Ezek a kérdések az életünk, múltunk és jelenünk átgondolására biztattak minket. Bár kellett hozzá bátorság, hogy megvizsgáljuk, mennyire vagyunk naivak vagy kétségbeesettek, gyakran gyártunk-e menekülési tervet a megoldási helyett, tudunk-e bízni jelen helyzetünkben Istenben, de együtt túljutottunk ezen a könyvön, és épültünk általa.

Szerettük ezt a könyvet, sokat adott, de amerikai ízű volt néhol, így másodiknak egy magyar szerző könyvét választottuk: Karsay Eszter: És velem ki törődik című esszékötetét.

Karsay Eszter könyvét is megszerettük, mert beigazolódott az ajánlóban olvasható mondat: „Írásaival kimozdít abból az elkeseredettségből és tehetetlenségből, amit az élet nehézségei keltenek bennünk, és arra hív, hogy bizalommal induljunk el önmagunk megismerése, emberi kapcsolataink javítása és Isten gondoskodásának felismerése útján.”

Harmadik olvasmányunkat szintén tőle választottuk: Ha eleged van… címmel. A könyv felépítése, stílusa különösen tetszettek, így a szójátékai, és az, ahogy a pszichológiából kiindulva a Biblián keresztül eljutunk a lelkünkig, Istenig és a hétköznapokig. Körüljártuk a kiégés témakörét. Mindannyian éreztük már magunkat testileg-lelkileg kifáradva. Éreztük már, hogy elegünk van. Ebből a könyvből ötleteket meríthetünk, hogy hogyan válhatunk megelégedett emberekké.

Később ismét egy amerikai író művét vettük kezünkbe: Jentezen Franklintól próbáltuk megtanulni, hogy úgy szeressünk, mintha sohasem bántottak volna minket. (Szeress úgy, mint akit soha nem bántottak!) Ez bizony nagyon nehéz feladat. Sokszor ragaszkodunk sebeinkhez, sérelmeinkhez. Akár anélkül, hogy észrevennénk. Ez gátja lehet a gyógyulásunknak, személyiségünk, hitünk fejlődésének. Életbevágóan fontos feladatunk megtanulni megbocsájtani. Ebben volt segítségünkre ez a könyv és voltunk segítségére egymásnak.

Most, 2022 tavaszán pedig arra igyekszünk fókuszálni Pál Ferenc vezetésével Ami igazán számít. Ahogy kinyitjuk a könyvet, nyílik vele a lelkünk. Gyermekkorunk, sebeink, emlékeink. Könnyes szemmel figyeljük, tanuljuk a sorok tükrében önmagunkat és egymást.

Ebből áll tehát az én hitem: emberekből, könyvekből, eseményekből, élményekből, dalokból, valósággá vált vagy megértett Igékből.  Mi lenne, ha ezek nem lennének? Nem tudom, talán elveszíteném a hitem és vele együtt magamat is. Isten van, Ő lenne akkor is. Nem Rá kell vigyáznom, nem Őt kell megőriznem, és még csak nem is magamat, hanem a hitemet és a lelkem. Isten állandó, örök Isten. A hitem viszont  változó emberi hit. Alapja az Isten, mégis függ mindattól, amiből áll. Hol egészen kicsi, bizonytalan valami, hol az égig ér. Így most azért imádkozom, hogy ha elveszíteném a hitem, kapjak újra kegyelmet Istentől, teremtse meg bennem újra a vágyat, adjon újra egy pici hitet, hogy tovább tudjak találkozni, beszélgetni, írni, olvasni, imádkozni, szeretni, élni.