Kapaszkodunk. Emberekbe, feladatokba, kapcsolatokba, szerepekbe. Mert megfelelni kell. Embereknek, feladatoknak, kapcsolatoknak, szerepeknek. Mert biztonságra vágyunk és ezt így igyekszünk elérni, megtartani.
Aztán történik valami és egyik pillanatról a másikra nincs, amibe kapaszkodtunk. És mi még mindig szorítjuk a kezünket. Körmünk szakadtáig is, utolsó erőnkkel is. Még akkor is, ha tudjuk, érezzük, hogy az üres kéznek szebb üzenete van. Az felemelhető. Az odanyújtható. Az megtölthető. Legbelül érezzük ezt, de kimondani, elengedni még nem tudjuk. Így lesz az eredménye számtalan csakazértis nappal és álmatlan éjszaka.
Kapaszkodok én is. A feladataimba, határidőkbe, találkozókba, emlékekbe, pillanatokba, ígéretekbe, szavakba … Egészen addig, amíg végül elgyengülök, elfáradok és kimondom: Nem tudom. Nem tudom megoldani. Gyenge vagyok és fáradt.
Majd térdre ereszkedve belátom, hogy csak az tudja kimondani, hogy gyenge, aki ismeri a Szentlélek erejét. Csak az tudja kimondani, hogy elfáradt, aki tudja, hogy Istenben bízva szárnyra kelhet újra. Csak az képes beismerni, hogy nem tud valamit, aki hiszi és vallja, hogy Jézus a Király, aki igazgat mindeneket.
Ő nem bánja, ha nem lesz teljes, tökéletes rend a lakásban, de bánja, ha nem igyekszem arra a rendre, ami Tőle való. Teljesen mindegy neki, hogy mennyire szépen csomagolom be az ajándékokat, de az nem, hogy mennyire bontom ki a szívem, és adom át Neki. Ő nem kérdezi, hogy hány féle sütit tettem az asztalra, hanem azt, hogy „Hogyan szerettél, hogyan fordultál oda felebarátaidhoz? Mivel töltötted az időd? Velem vagy bálványaiddal?”
És így végre kitisztul ez a zűrzavaros kép, és meglátom a sok naptárbejegyzés közt meghúzódó, átívelő csend és imádság helyét. Apró pici csendjeim, sóhajtásnyi imádságaim egymásba fonódnak az advent idején mint egy hosszú, világító, fényes füzér.
Belevilágítanak zeg-zugokba. Sarkokba, padlásra és pincébe. Szívekbe, lelkekbe. Mutatják, hogy ebben a világban nincs biztonság. Ha mégis, akkor ideig óráig való, elillanó, törékeny apró biztonság az, amit elérhetünk. Megszűnhet, megváltozhat, eltűnhet, összeomolhat, kihűlhet bármi egy pillanat alatt.
Biztonságban majd odaát lehetünk. Odáig kell elérni az imafűzéremnek. Bele kell csatlakoznia a mennyei fényességbe, imádságba, a soha el nem múló szeretetbe. Ennek az ajándékára vágyom Karácsonyra.
Fotók: Pexels