Imalánc

Valami hiányzott. Valami esemény. Valami közös megmozdulás. Valami, ahol érzem, hogy együtt dobban a szívünk. Ahol egységbe állunk. Ahol tudjuk, biztosak vagyunk benne, hogy jó nekünk, és Jézus mosolyog, ha ránk tekint. Valami békességet, nyugalmat adó. Valami egyszerű. Valami, ami segít várakozni, megkönnyíti a lépteink. Ami reményt ad, hogy nem fáradtan és feszülten esünk be az ünnepbe. Valami, amihez nem kell maszk, sem védettségi igazolvány és kézfertőtlenítő sem…

Lassan, kelletlenül értem a gondolataim végére. Így is kezdtem neki elemezni a már oly régóta bennem bujkáló hiányérzetet. Mintha nem is bántam volna, hogy ez az érzés rejtőzködik, hiszen ha utánajárok, ha megfogalmazom, még rosszabb lesz: szomorúságot hoz magával. A lehetetlenség és a tehetetlenség szomorúságát.

Amire vágyom, az nincs. Itt a földön semmiképp. Most biztos, hogy nem találok ilyet.

Hacsak… Az imádság! Ahol biztonságban, bátran találkozhatunk. Ahol nem számít, hogy hány évesek vagyunk, honnan jöttünk.

Egészen jókedvűen, lendülettel kezdtem neki egy adventi imalánc megszervezésének: mindenkinek lenne egy társa, akiért advent idején imádkozik. Akik jelentkeznek, írnának egy rövid bemutatkozást és imakéréseket. Ezt összegyűjteném, majd kisorsolnám a láncot, és elküldeném a leveleket szépen, sorban mindenkinek. Rájuk bíznám, hogy mikor, hogyan, hányszor imádkoznak a társukért. Nem lenne semmi kötöttség, semmi szabály. Csak imádkozás, összekapcsolódás, Isten felé fordulás, majd megérkezés.

Büszkén veregettem meg a vállam. Ezt bizony jól kitaláltam. Mosolyogva aludtam el, és vártam a holnapot, hogy elkezdhessem a szervezést.

Lelkesen hirdettem meg a lehetőséget és írtam a leveleket. Majd vártam. Lassan érkeztek meg a válaszok. A kifogások, elutasítások. Volt, akitől idegen ez a módja az imádkozásnak. Volt, aki nem érezte erre alkalmasnak magát. Volt, aki féltette a fiatalokat, mert nem való nekik az ilyesmi. És volt, aki egyszerűen csak nemet mondott.

Elkeseredtem. Az ősgyülekezetek jutottak eszembe. Hogyan juthattunk ilyen messze tőlük? Hiszen ők mindenüket megosztották egymással, naponként összegyűltek, és együtt imádkoztak. Tudnék, szeretnék így élni? Egyáltalán, jó ötlet az imalánc? Vagy csak a saját imaéletemet akarom felélénkíteni vele?

Szomorúan hajtottam álomra a fejem. Halkan, erőtlenül, röviden imádkoztam: „Ha gondolod, áldd meg egy kicsit ezt az ötletemet.”

Nehezen ébredtem, csak délután néztem rá az üzeneteimre. Meglepődve olvastam: Jelentkezett néhány láncszem. Aztán este még néhány. Másnap is, és azután is. Ismerősök és számomra ismeretlenek, idősek és fiatalok, felnőttek és gyerekek, házaspárok, anyuka a lányával, családok kapcsolódhattunk végül össze és imádkozhatunk egymásért.

Én pedig megtapasztalhattam újra Isten kegyelmét, szeretetét, amivel most is, mint már oly sokszor, lecsendesítette háborgó lelkem, betöltötte a hiányomat, megbékített magammal és a világgal.

Azt a kegyelmet, amivel engedi újra és újra megszületni bennünk és közöttünk Jézust. Azt a Jézust, aki velünk és értünk imádkozik advent idején, karácsonykor és minden napon.