„Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik.” (Ézs 46,13)
Egy nagy ígéret kapujában állunk. Az Érkezőt várjuk, az egyre közeledőt. És közben peregnek a mindennapok. Vágyakozunk, keresünk, emlékezünk, tervezünk, mozdulunk, reménykedünk, rimánkodunk, hálát adunk. Halljuk – s talán meghalljuk – az erőt adó üzenetet. Kiegyenesedünk a görnyedtségünkből. Kinyújtózunk, fölfelé tekintünk. Talán föllélegzünk az igazság, az egyenesség, az őszinteség jótékony légkörében. És így, most, ebben a várakozó állapotunkban átéljük, átélhetjük a szabadulás örömét.
Egykor régen a Sionnak: Jeruzsálem és Júda népének szólt a prófétai üzenet, most azonban nekünk hangzik föl. Nekünk, akik életünk apró történései között araszolunk, s közben keressük az ő jelenlétét, keressük az igazat, a jót.
Isten azt ígéri, hogy a távolságból közelség születik. Szorongó tekintetünk, beszűkült látásunk új távlatokat kap. Rövidtávú, feledékeny emlékezetünk meggyógyulhat, és feléledhet szívünkben a remény. Mert ő elindul szabadítani. Újra. Mégis.
A 73 éves Alvin Straight egy este hírt hallott a bátyja felől, aki egy távoli kisvárosban él, s akivel már 10 éve nem beszélt. Valami apróságon összevesztek, és egyikük sem volt hajlandó elkezdeni a megbocsátást, a kibékülést. Most viszont Alvint lelke mélyéig felkavarta a hír: testvére szívinfarktust kapott, nagyon beteg, talán már nincs sok hátra az életéből. Azon az éjjelen Alvin csak forgolódott az ágyában. Eszébe jutottak közös gyermekkoruk emlékei: ahogyan a nyári estéken egymás mellett feküdtek a fűben, és bámulták a csillagokat; ahogy elképzelték a jövőjüket, a rájuk váró sok csodát; és amint megfogadták, hogy soha nem szakadnak majd el egymástól.
Alvin reggel eldöntötte, hogy nem késlekedhet, mindenképp elindul a testvéréhez. A kérdés már csak az volt, hogy mivel és hogyan. Idős volt, fájt a lába, és nem látott már jól. A jogosítványát bevonták. Hosszú út áll előtte, 270 mérföld, amíg Mount Zion-ba, Wisconsin államba elér, a testvéréhez. Amíg töprengett, tekintete megakadt a „ráülős” fűnyíróján, amely egy öreg masina volt. Nincs más választása: ezzel a járgánnyal teszi meg az utat. Egy utánfutót kapcsol a fűnyíróhoz, amely csomagtartóul szolgál majd a benzinkannák és az élelmiszer számára, és éjjeli szállása is lesz. A józaneszű szomszédok sorra próbálták lebeszélni Alvint erről a kalandról, de a férfi hajthatatlan volt. Pár nap múlva, mire mindent elrendezett, kora reggel útra kelt.
Elkezdődött egy hosszú, fáradságos utazás a csigatempóban döcögő fűnyíróval. Mondanunk sem kell: Alvin nagy feltűnést keltett útközben. Megmosolyogták, kigúnyolták, teljesen bolondnak nézték. Gyakran került veszélyes helyzetekbe, többször leszorították az útról, elromlott a fékkel száguldott le a lejtőn… Volt alkalma azonban másokon is segíteni. Az út során időt kapott arra, hogy átgondolja a dolgait, és számot vessen az életével.
Amint közeledett a célhoz, Alvin szívét egyre inkább elfogta az aggodalom: Vajon odaér-e még időben a testvéréhez? Életben találja-e? Ha igen, milyen lesz a találkozás a bátyjával? Mount Zionban senki sem tudta útbaigazítani, hogy hol keresse öreg, beteg testvérét. Végül valaki a város határában álló, erdő széli kalyibához irányította. Alvin utolsó remény-nyalábjait, lélekerejét szedte össze. És ahogyan az már lenni szokott, az utolsó métereken a fűnyíró is végképp felmondta a szolgálatot. Miután nagy nehezen odavonszolta járgányát a viskóhoz, bekopogott az ajtón. Nem mozdult senki, léptek neszezésére sem figyelt föl. Már-már végképp elkeseredett, amikor egyszer csak csoszogást és sóhajtozást hallott bentről. Pár pillanattal később kinyílt az ajtó, és egy öreg, rongyos férfi állt meg Alvinnal szemben. Percekig csak bámulták egymást, míg végül remegő, érdes hangon megszólalt a férfi: „Hát eljöttél… Alvin? És ezzel jöttél?” – mutatott csodálkozva a fűnyíróra. Alvin lassan biccentett a fejével, aztán eleredtek a könnyei. Szabad utat tört magának a maga mögött hagyott hetek, napok minden élménye, feszültsége, aggodalma. A féltés, a lelkiismeret furdalás, a reménység és a vágyakozás. És közben hosszú percekig csak nézték egymást.
A film utolsó filmkockái peregnek. A kamera lassan fölemelkedik az arcok fölé, majd a háztető fölé. Aztán egyszer csak elsötétül az ég, és kigyúlnak a csillagok: azok a régi ismerősök, a közös álmok, remények tanúi…
David Lynch filmje, a „Straight story” (magyar fordításban: Az igaz történet) a szeretet zarándokútjáról szól. Egy igaz történetet beszél el a másikért megtett útról, a megbocsátás erejéről. Ez a történet arról a távolságról szól, amelyet át kell hidalni ahhoz, hogy helyreálljon az igazság, az élet valódi rendje, s hogy végre szabadok lehessünk a szeretetre… Pontosabban Isten szeretetére.
Isten „straight story”-ja: egyenes, igaz története velünk, emberekkel erről a vállalt útról, a Szeretet zarándokútjáról szól. Isten ádventje azt jelenti: ő érkezik el közénk az igazság nevében – a szabadságunkért, a szabadulásunkért.
Értünk vállalja a mérföldekben nem mérhető utat, akik a felejtés világában élünk. Nekünk hozza el igazságát: a távoliaknak, a rezignált hitűeknek, a magányosoknak, rongyosoknak, a szeretetére szoruló koldusoknak. Jön, hogy megértsük végre: ő nincs is messze egyikünktől sem. Nincs messze tőlem sem. Így szól: Íme, közeledem hozzád. Közel van igazságom, nincs már messze, szabadításom nem késik.
Tudom, hogy igaz a Története.