János 1,35-40. Elképzelt beszámoló az ismeretlen tanítvány szemszögéből.
Hónapok óta vagyok már János mellett. Rendes, szigorú családból jövök, be is álltam a családi vállalkozásba dolgozni, de aztán egy idő után minden olyan üres és értelmetlen lett. Miért is élünk? Miért is dolgozunk? Van valami több? Valami többnek kell lennie! A vallás mindig is érdekelt, tanultam is a szent szövegeket, talán még papnak is elmentem volna, de oda születni kell. Szóval érdekelt a vallás, de annyira nem is az, amit a papok csinálnak – az elég sötét és embertelen sokszor –, hanem valahogy az, ami mögötte van, maga az Isten. Ki is ez az Isten? Annyi mindent írtak és mondtak róla, de hogyan lehetne megismerni? Hogyan tudnék kapcsolódni hozzá?
Aztán megjelent János, a Keresztelő. Én is kimentem hozzá természetesen. Egy ideig csak hallgattam, néztem, ahogyan beszél, ahogyan mennek hozzá az emberek tömegestül, pedig aztán elég kemény volt velük. Ekkor kezdett el foglalkoztatni ez a messiás-kérdés is. Addig nem érdekelt, mert leginkább azért várta mindenki, hogy majd jól elűzi a rómaiakat, de szerintem annak nincs esélye. Meg, ha el is mennek, majd jön valami másik hatalom, így megy ez már évszázadok óta. Jánosban volt valami erő, ami megragadott. Azt éreztem, hogy ő arról az Istenről beszél, akit én is keresek. „Térjetek meg” – mondta János szinte mindenkinek. Talán emiatt éreztem magam otthonosan mellette: ismerős az, hogy meg kell változnom ahhoz, hogy elfogadjanak, nem vagyok eléggé jó.
Egyik nap aztán jól megszorongatták Jánost. Jöttek a farizeusok meg más vezetők, akik meg akarták tudni, hogy ki ő. Magam is elgondolkodtam, hogy ki is ő valójában, meg miért vagyok itt vele a parton. Korábban is beszélt már arról, hogy nem ő az eljövendő, de most nagyon világossá tette, sőt rá is mutatott egy Jézus nevű férfira – Ő az Isten Báránya. Ki lehet ez a Jézus?
Andrással elég jóban vagyunk, sokat beszélgettük aznap is és elhatároztuk, hogy kiderítjük, ki ez a Jézus. Aztán másnap János megmutatta, hogy ki ez a Jézus, újra mondta azt is, hogy „Ő az Isten Báránya”. Jézus nem jött oda közel hozzánk, nem tudott János bemutatni minket neki, meg talán nem is mertünk volna csak úgy leállni, beszélgetni vele. Félelem és kíváncsiság is volt bennem. A kíváncsiság győzött. Amikor még láttuk az alakját sietve elindultunk szinte lopakodva felderíteni, hogy ki ez az ember és mit jelent az, hogy az Isten báránya.
Nem tudtam, hogy mi fog történni, csak mentük. A lábaink vittek bennünket. Kavarogtak a kérdések benne: hogyan szólítsuk meg? Mit is várok tőle? Talán nincs veszteni valóm. János mondta, hogy ő az… Jut eszembe, János! Most akkor mi lesz vele? Visszajövünk még hozzá? Talán el kellett volna búcsúzni tőle.
Nem szóltunk egymáshoz Andrással, csak mentünk. Egyre közelebb értünk. Egyre izgatottabb voltam. Egyszer csak megállt Jézus, és hátra fordult. Mi meg mentünk tovább, ameddig oda nem értünk hozzá. Nézett minket egy pár másodpercig. Mi is néztük. Találkozott a tekintetünk.
- Mit kerestek? – kérdezte végül.
- Mester, hogy hol van a lakásod – válaszolta András. Hát ennél szerencsétlenebb választ nem is adhatott volna, gondoltam magamban, bár én meg nem is tudtam megszólalni.
- Jöjjetek és meglátjátok. Válaszolta Jézus, majd el is indult és folytatta útját.
Egy ideig csöndben mentünk. Bennem szöget ütött a kérdése: mit kerestek? Tényleg, mit is? Igen, valamit nagyon keresek, vagyis kerestem, mondjuk mostanában nem volt ez annyira tudatos. Jó kérdés. Mit kerestek? Eddig az volt bennem, hogy keresem Istent, de talán még azt sem tudom, hogy én ki vagyok. Keresem magamat is.
Rájöttem, hogy végül is nem olyan rossz, amit András mondott, hogy a lakását akarjuk látni. Ha elmegyünk hozzá, akkor azért többet megtudhatunk róla. Meg ez azt is jelenti, hogy akkor ott leülünk és beszélgetünk. Nem semmi, hogy vendégségbe mehetünk hozzá.
Egy idő után megkérdezte Jézus, hogy honnan valósiak vagyunk. Elkezdtünk beszélgetni mindenféle hétköznapi dologról. Érdekelte a halászat, jókedvűen beszélgetett, nevetgélt is közben. Egészen feloldódtunk, mire odaértünk a lakásához. Egyszerű lakás volt, olyasmi, mint a legtöbbünké. Otthonos volt, de volt egy olyan érzésem is, hogy talán nem rég óta lakik itt, vagy nem marad sokáig, szóval mintha átutazóban lenne.
Hellyel kínált minket, és megkérdezte, hogy mit kérünk inni. Egy ideig aztán azzal foglalkozott, hogy valami enni és innivalót készítsen a számunkra. Majd letette az asztalra és leült mellénk. Egy ideig megint csendben voltunk. Ültünk hárman az asztalnál. Meghitt és barátságos volt a légkör.
Elkezdtünk újra beszélgetni. Most már elmondtam azt is, hogy nagyon elgondolkodtatott a kérdése: „mit kerestek?”. Elkezdtünk beszélgetni magunkról. Én is, ő is, meg András is. Engem nagyon érdekelt, hogy honnan tudja, hogy mi a feladata, meg hogy mit kell tennie és mondania. Elkezdett beszélni az apjáról. Mármint azt hiszem, valamilyen átvitt értelemben. „Mennyei Atya” – így beszélt az Istenről. Vele beszélget, és innen tudja, hogy mi a feladata. Azt is mondta, hogy ezzel az Apával kölcsönösen nagyon fontosak egymásnak. Nagyon mély kapcsolat lehet közöttük – ez átjött és közben én is azt éltem meg, hogy fontos vagyok neki. Ezt sugallta, ahogyan hallgat, ahogyan kérdez és válaszol. Még talán mondta is. Igen, mondta, hogy mennyire sokat jelent neki, hogy eljöttünk hozzá, fontosak vagyunk neki, és szeretné, hogy csatlakozzunk hozzá. Akkor ott, ez nagyon fontos lett nekem. Ezt kerestem. Az Istent, akinek fontos vagyok. Így már magamra is máshogy tekintek. Jézus behívott minket magához, megvendégelt bennünket és közelebb vitt Istenhez és önmagamhoz. Jó volt ott lenni. Önmagam voltam.
Nem tudtam meg, hogy mit jelent az, hogy ő az Isten báránya, de valami belső nyugalom volt bennem és biztos lettem abban, hogy követni akarom. András utána azt mondta, hogy Jézus a messiás. Nem tudom, meg akkor sem tudtam, hogy az pontosan mit jelent, de azt tudtam, hogy még Jézus közelében akarok lenni. Jelezte, hogy sokat fogja mostantól járni az országot és nem lesz könnyű a küldetése. Úgy voltam ezzel, mint ahogyan aznap a nyomába eredtünk. Nem tudtam, hogy mi lesz, de vitt a lábam. Akarom tovább követni.
Beszélt még az Apjáról, aki valami nagy vendéglátós lehet, mert állítólag annyi hely van a házában, hogy akár minden embert is be tudna fogadni. Jó, gondolom, hogy ez ilyen költő kép, mindenesetre azt el tudom képzelni róla, hogy bárki bemehet hozzá, ahogy mi most Jézushoz. Hiszen Jézus minket sem ismert korábban, mégis befogadott és valójában olyan mintha mindig is ismertük volna egymást.