Én, az Úr vagyok a te gyógítód – hangzik Isten ígérete Mózes második könyvében és még két zsoltárban, így erősítve és biztatva övéit a reményteljes jövőre (2Móz 15,26; Zsolt 102,3; 147,3). Az emberi létben minden mulandó és változó, létünk szilárd alapján, Istenen kívül. E biztos alapvetés vitt arra, hogy az utóbbi időben keressem a lelki közösségeket és alkalmakat, hogy a testvéri- és imaközösségek által találkozhassak a gyógyító Úrral. A legutóbbi hétvégén a gyülekezettel vonultunk el csendes napra a Bakonyban rejtőzködő Hubertus fogadóba. Szó szerint elrejtett ez a hely, hogy mennyire, ahhoz elég volt odatalálni a korán leereszkedő péntek esti sötétségben. A „Gézaháza” tábla sziluettje beleveszett az erdő várakozó, esti árnyaiba, de odabent a társalgó kandallójában pattogó tűz fényei játékosan szemlélték kis közösségünket és találkozásunk örömét. Tizennyolcan érkeztünk, azzal vággyal, hogy átadjuk magunkat és csendünket Isten számára.
Már az estét indító ének és áhítat felvetett olyan kérdéseket, amellyel jó volt nyugovóra térni a hétköznapok „súlytalan kiabálásából” és lényegtelen álcáink kavalkádjából. Egy hosszabb igeszakasszal indultunk, amely Áház, júdeai király uralkodásába léptetett be bennünket. Az aggódó király félelmeibe, az ellene összefogó testvérnép: Efraim és a kor erős hadseregével bíró Asszíria hódító törekvéseinek feszültségébe (Ézs 7,1-17). Egy ilyen fenyegetéssel és veszedelemmel szembenézve nemcsoda, hogy a királynak és a népének „reszketni kezdett a szíve…, ahogyan az erdő fái reszketnek a szélben”. Isten, Ézsaiás által küldi üzenetét Áháznak, maradj nyugton, ne félj, ne nyugtalankodj, mert én többet látok, mint te, és ez a két törtető hatalom csak „két füstölgő, üszkös fadarab” lesz majd. „Nem sikerül, nem úgy lesz” – mondja az Úr, nem az emberi tervezés szerint alakul a jövő, ahogy azt a két ellenséges király kitervelte. Sőt, aki most területeket akar hódítani magának – mutat a jövőbe Isten –, az kietlen földdarabbá válik. Mostani szövetségese martalékává. A szabadítás ígéretének mindössze egy a feltétele, az Istenben való teljes bizalom, mert „ha nem hisztek, nem maradtok meg!” Isten azt is felajánlja Áház királynak, hogy bátran kérjen jelet, meg szeretné őt erősíteni ígéretében, de a király „Nem kérek, nem kísértem az Urat!” felkiáltással szabadkozik, ahogy mi is szoktunk, nap, mint nap. Áháznak, kinek saját eszéből kigondolt, emberi elképzelései vannak a jövőre nézve, saját maga és akarata zsákutcájában reszket. Ám, az Úr tudja csak, hogy mit hoz a jövő, és mégha a nép vezetője nem is kéri a szabadítás ígéretét és bizonyosságát, az Úr mégis elküldi prófétája, Ézsaiás által, amely évszázadokat átívelő és minden népnek szabadulást hozó messiási jövendölés: Megszületik majd a Fiú, aki által közvetlenül velünk és bennünk lesz elvetve Isten és az Ő országa. Ma már tudjuk, hogy pontosan így történt, amint azt Isten az emberi időszámítás szerint már Áház Júdeai király idejében Kr.e. 730-körül kijelentette. Áház király szavain elgondolkodva indultam nyugovóra: „Nem kérek, nem kísértem az Urat!” Ismerős és hárító szavak ezek, kibúvók a lelki munka alól, kerülve az őszinte szembenézést önmagammal és elkövetett hibáimmal.
Korán, és szinte ugyanezekkel a gondolatokkal ébredtem, nem tudtam nem észrevenni Áház és a magam makacssága közötti párhuzamot, a terelést, a kifogások sokaságát, amellyel Isten tervét akadályozom és amelyekkel saját zsákutcáimat járom. Próbáltam neszezés nélkül kilopódzni az alvó társak közül a hajnali sötétségbe, de a fogadó fényei nélkül a látótávolság még egy méter sem volt. Így „csak” levegőztem és tornáztam a hidegben, miközben az Ószövetség esti igeszakaszán töprengtem. Majd lassan ébredezni kezdtek a többiek is, s az elhagyhatatlan kávé és reggeli erőgyűjtése után, ismét áhítatra gyűltünk össze. Szombat reggeli üzenetünk a tanítványok elhívása volt (Jn 1,35-42). Ezután már mindenki saját csendességében folytatta a délelőttöt, egészen ebédig. A környező erdő csendje és zöldje hívogatóan kínálta magát, hogy ebben a teremtett és „tiszta szépben” mosakodva, a szemerkélő esőben tisztuljanak meg a gondolatok.
A vendégház működő gazdasággal, karámokkal kerített, melyekben együtt legelésző lovak és tehenek látványa fogadja a szemlélődőt. Jókora séta kívülről megkerülni az erdőben ezt a területet. Miközben gyalogolok és az üzenetet bontogatom magamban, őzek futnak át előttem a távolban. A teremtett világ jóságának és tisztaságának harmóniáját, annak isteni valóságát árasztja az őzek irama. A jelenvalóság érzete kitapintható, összekapcsolódom átázott cipőimmel a föld nedvességével, én is a táj részeként.
Újra összevetem magamban a bibliai képeket. Az ószövetségi Áház után nagy kontraszt az engedelmes tanítványok képe, amint Keresztelő János szavaira: „Íme, az Isten Báránya!” – azonnal Jézus nyomába szegődnek (Jn 1,36). Nem gondolkodnak, vajon mennyire biztos ez, nem tesznek fel kérdéseket Jánosnak, hanem maguk „járnak utána”, amint lehetőségük nyílik az Úrral való találkozásra és együttlétre. Felismerik az igazán lényegeset, a követendőt, és közvetlenül maguk teszik fel kérdéseiket Jézusnak: „Mester –, hol laksz? Ő így szólt: Jöjjetek, és meglátjátok.” Hol lakik az Úr? Hol van Isten? – talán ezt a kérdést tesszük fel az Úrral kapcsolatban leggyakrabban ma is. Miközben ezeket a gondolatokat forgatom magamban, az eső is eláll észrevétlen, és én alig várom, hogy az ebéd utáni közös megosztás alkalmával egymás gondolatait hallhassuk, összevessük.
A fogadó padlásterében kis asztalkára helyezzük a délelőtt során talált, jelképes „kincseket”, én egy szív alakú sárga nyárfalevelet teszek középre. A kompozíció egésze kiábrázolja belső világunk hangsúlyait. Megosztásunk során is az egyéni hangsúlyokból indulunk ki, de a fő hangsúly végül az Istennel való találkozás élménye és az adventi várakozás lesz. Mire hív ma Isten? Váradalom vagy elvárás? Melyikben vagyok? Hagyom-e, hogy Isten úgy közeledjen felém, ahogy neki tetszik, vagy inkább saját adventi tervezéssel és elvárásokkal vagyok felé? Lehet, hogy pont saját elképzeléseim és elvárásaim állnak közénk, mert nem tudom elengedni emberi terveimet és inkább reszketek, mint a nyárfalevél, a júdeai Áház királlyal együtt? Ahelyett, hogy keresném Isten akaratát és „jelet” kérnék a Magasságostól? Bizony, kérhetném Istent, hogy leplezze le a világ, a világom látszatvalóságát, félelmeit, mert nem a világ hatalmasai szerint alakul a jövő: „Nem sikerül, nem úgy lesz”! (Ézs 7,7)
Hol van Isten? Jézus azt mondja: „Isten országa közöttetek van!” (Lk 17,21) Igen, de hol? – teszi fel újra a kérdést az egyik testvér. Ha a Miatyánk imádságára tekintünk, akkor Isten ott van, ahol az Ő akarata teljesül – mondja válaszul egy másik. Jézus Krisztus elénk tárta az imádsággal együtt az Isten akaratát, erről szólt egész földi élete, tanított Isten országáról és akaratáról. Mi már ezzel a tudással, sőt a Szentlélek ajándékával felvértezve követhetjük Őt és tehetünk tanúbizonyságot az életünkkel. Ma is, ezzel a csendes hétvégével is, újra és újra megtért tanítványként. Jézussal közösségben lehet csak felismerni az igaz(i) valóságot, az élet/életünk Igazságát, ami nem jogi fogalom, hanem a hazug és képmutató világ ellentéte. Ő Jézus Krisztus, aki megváltása által, a Szentlélek személyében az Istennel való közösség valóságába emel. Olyan valóság ez, amelyben Isten képmásaivá válhatunk egymás számára, amely valóság, minden elvárásunk feletti adomány. Csak ebben az elvárásainkon túli Igazságban lehetünk váradalommal élő, boldog emberek, szabadok a világ látszatvalóságától.
Az Úr eljövetelére várunk, és ez a vágy advent idejében fellángolva,
igaz ünnepként térjen be közénk karácsonykor, az élő Úrral való közösségben!
fotók: Zátrok Ágnes