Jobb neked, ha én elmegyek

Ha itt maradok, soha nem fogod komolyan venni a gyakorlást. Itt ülök lassan fél órája, és mintha nem is zongorázni tanulnál. Egy sok részes színdarab részese vagyok. „Látod! Most sem sikerült.” „Úgysem fog soha sikerülni.” „Én ezt nem tudom megtanulni.” „Nem szeretek zongorázni, csak te erőlteted.” Vége láthatatlan közös szenvedésünk drámai mondatai. Én meg csak ülök, és azt érzem, hogy akadály lettem. Hiába drukkolok, hiába szeretlek, hiába látom, hogy két nap múlva játszi könnyedséggel repülnek ujjaid a billentyűkön, és születik a tényleg táncra hívó menüett. Most ennek éppen én vagyok az akadálya. Az, hogy itt ülök. Pedig te könyörögtél. Én pedig elhittem, hogy puszta jelenlétem és bátorításom segíti ezt a tanulási folyamatot. Reményt ad, motivál, hogy fejlődj. Ehelyett néha én kezdem játszani helyetted a darabot. „Látod? Így kell!” – mondom. Te ettől jobban haladsz? Nem. Pontosan tudod, hogy így kell. Most az van, amikor neked kéne megpróbálni. A te ujjaidnak kell begyakorolniuk. Talán még frusztrállak is. „Neked könnyű!” – mondod. Egyre dühösebb vagy. Rám, a zongorára, a világra, mindenre. Mindenki hibás! Legbelül pedig magadra vagy dühös. Miért nem megy? Drámaian, csak hogy hű maradjak a mi közös színjátékunkhoz, kiviharzok a szobából. Te azt már nem tudhatod, hogy a fülem ott marad. Nem látlak, de hallgatózom. Drukkolok, bátorítalak. Nem melletted, hanem egy másik szobából. Most egyszerre képes vagy sokadszor is eljátszani azt a két ütemet, ami eddig nem ment. Nem kapkodsz, hanem lelassítod. Pont úgy, ahogy korábban kértelek. Csak akkor, a jelenlétemben nem voltál erre hajlandó. Jobb neked, ha én elmegyek, mert… megtanulod a darabot, mert élvezed a zongorát, mert érzed, hogy képes vagy rá, mert megszületik a kapcsolódás a kottával és azzal a részeddel, aki tud és szeret zenélni. Ezen keresztül pedig képes vagy újabb módon kapcsolódni magadhoz, a többiekhez, a világhoz, és persze hozzám is.

Jobb nekem, ha ő elmegy?

Így igen, mert tudom, hogy hallgatózik, drukkol, bátorít, és örül, hogy sokadszor gyakorlom azt a két ütemet, ami épp nem megy. Ő távolodik, hogy én közeledhessek. Most nem feltétlenül hozzá, hanem a bennem rejlő képességhez. Ezen keresztül pedig hozzá, de egy újabb módon.