A karácsony számomra egészen kora gyermekkoromtól fogva olyan este volt, amikor a családunkban egy bár kimondatlan, mégis mindenki által tiszteletben tartott rend uralkodott: a kölcsönös megbecsülésé. Mintha az évnek ezen az egyetlen napján minden egyéni téma és érdek háttérbe szorult volna. Nem esetlegesen, hanem hallgatólagos közmegegyezéssel. Mintha egy összeesküvés részesei lettünk volna. Ebben pedig mindenki benne volt: anyám, hat testvérem, és én is — a legkisebb. Valóban szent este volt.
Úgy tűnt, hogy minden egyetlen törekvésben folyt össze: abban, hogy arra a néhány órára szeretetben találkozzunk. Úgy éltem meg, hogy az ünnep során egy pontra irányult a figyelem: a Szentestére. Mindebben Jézus születésének emlegetése számomra nem jelentett sokat, anyám számára azonban igen, és ettől ez nekem is rendben volt. Tudtam, hogy a következő két nap is ünnep – a naptárban „piros betűs” –, de az én világomban a lényeg az a néhány óra volt, amikor egy kicsit jobban szerettük egymást, mint máskor. Anyu által sütött kuglófot ettünk, és bár szegényesen éltünk, még ajándékokra is jutott. Szerettem a karácsonyt.
A szenteste számomra pontszerű esemény volt. Ahogy a „Kis karácsony, nagy karácsony” kezdetű énekben megjelenő fenyőfa, gyertya, hideg, kalács és malacka is mind olyan szimbólum, melyek a szenteste hangulatát voltak hivatottak megidézni. Számomra a „kis” és a „nagy” karácsony kifejezései is azt szolgálták, hogy egy pontszerű eseményt, legalább a képzeletben egy kicsit az időben kinyújtsunk. A „kiskarácsony” nyilván a nagy ünnep kedveskedő becézése – úgy hittem, hogy ezt mindenki más is így gondolta.
Annak felismerése, hogy a karácsony nem csupán egy néhány órás mozzanat, hanem egy jóval hosszabb folyamat, számomra hatvanegy évet váratott magára. Ez sokat elárul arról a közegről, amelyben a keresztény hit világát megismertem, de a felismerés végül elérkezett. Már az ezt megelőző évtizedekben, amikor a keresztény hit gyakorlásának történelmi hagyományaival mélyebben ismerkedni kezdtem, rájöttem, hogy úgy az adventnek, mint a nagyböjtnek, mint készülődésnek milyen nagy jelentősége van, és ezzel párhuzamosan az a kérdés is egyre gyakrabban felvetődött bennem, hogy: akkor miként érhet véget egy ilyen nagy ünnep, mint a karácsony, ilyen gyorsan? A kérdés korábban is foglalkoztatott, de ezen a karácsonyon különösen. Ha Isten szeretete ránk áradásában a megtestesülés annyira kiemelt forrás, akkor rendjén van az, hogy ilyen hamar lezárjuk?
A nyolcnapos kibontakozás
Utánanéztem. Először az tűnt fel, hogy a katolikus liturgiában ott a „karácsony nyolcada” (octava Nativitatis Domini) kifejezés. A római katolikus liturgiában a „karácsony nyolcada” azt jelenti, hogy az ünneplés nyolc napon át tart, december 25-től január 1-ig. Azt kérdeztem, mi az értelme ennek? Miért érdemes ezt az időszakot nyolc napon át követni?
Meglepő felismerés várt. Azért: hogy éljük át azt, amit ünneplünk: a megtestesülést. Ekkor teljesedik be az ünneplés célja – csak ekkor. Miközben gondolatainkat a naptári és üzleti év zizegése és ritmusa uralja, nehezen vesszük észre, hogy létezik egy másik időszámítás is. Jézus megtestesülésével a lét egy új dimenziója nyílt meg, egy új teremtés vette a kezdetét. Ebbe kaptunk meghívást. A karácsony nem csak emlékünnep – legalábbis nem csak az lehetne számunkra – azt nem csupán „túlélni” kell, majd visszatérni a megszokott kerékvágásba.
A „nyolcad” ebben vezet minket, ebben az átlépésben. A nyolc napnak mindegyike ünnepi rangú. A liturgiában mind a megtestesülés tematikájához illeszkedik: mindegyik a testté lett Ige valóságát ismeri el és róla tanúskodik.
Ahhoz, hogy a megtestesült Istent valóban befogadjuk, ki kell lépnünk a régi dimenzióból, így léphetünk be egy másikba. A megtestesülés misztériuma nem fér bele a megszokott formákba. Azt be kell fogadni, ami ezt jelenti: hozzászokni.
A nyolc nap mindegyikében egy ajándéka bomlik ki, az első napé. De ez a kibomlás szükséges a születés ajándékának értékeléséhez. December 25-én Jézus születését ünnepeljük. „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága” (Jn 1, 4). A fény belép a világba. Ahogy Isten emberré lesz, ez a tény megvilágít minden embert. Az egész emberi valóságot átalakítja. Felemeli. Ezt fejezi ki azt ezt követő történelem.
- December 26-án, István vértanú napja: a hit melletti tanúságtétel komoly.
- December 27-én, János apostol napja: a megtestesült szeretetről szóló tanítás életet közöl.
- December 28-án, az aprószentek napja: a hétköznapi emberek szenvedése számít.
- Az erre a napokra eső vasárnapon pedig a Szent Család ünnepe: Isten a családi életbe lépve nyilvánul meg.
A szeretet tehát többféle formában, de teljes életünket átjárva nyilvánul meg.
Az ünnepi sorozat zárónapja, január 1., Mária ünnepe, az „Istenszülőé”, ahogy az Efézusi Zsinaton megerősítették. Ennek az ünnepnek az igazi jelentősége a Megváltó személyéről szól. Arról, hogy Jézus teljesen Isten és teljesen ember. Egyszerre. Öröktől fogva Isten Fia, és Máriától születve teljesen ember. Mária születésnapja, szeptember 8., az egyházi év másik pontján kerül ünneplésre, itt a fókuszban az áll, amikor az Ige testté lett, akkor azt egy valóságos ember önkéntes engedelmessége által tette meg.
A karácsony időszak jellegét és jelentőségét – mintegy ráadásként – a nyolcas szám is szimbolizálja. Hiszen életünket addig a teremtés határozta meg, amit a hét nap szimbolizál. Innentől fogva az isteni és az emberi egyesülése új létet indít el. Olyan ez, mint egy új teremtés. Új időszámítás kezdete. Ahogy a nyolc több, mint a hét, úgy az új teremtés is más, mint a régi. Ebbe lépünk karácsonykor, az új teremtés valóságába.
A karácsonyi ünnepnek ez nyolc napos megközelítése arra hív, hogy ezt a valóságot ismerjük el, amely teljesen más, mint az emberek Isten nélküli élete. Ehhez teret kell nyitnunk ennek a valóságnak. Ehhez meg kell állnunk.
Az ünnep nem csupán egy időpont, akit felidézünk. Az ünnep egy időszak, amelybe be kell lépnünk.
Ahhoz, hogy a megtestesülés valóságában, amelyben az isteni az emberivel egyesült, otthon legyünk – vagy másként kifejezve: hogy Ő belénk lépjen és bennünk lakozzon –, idő kell.
A lényegi változások nem mindig hirtelen történnek. Időnként igen, de az inkább a kivétel. Ahogy a növény fejlődése folyamatot igényel, úgy a lelki átalakulás is időt kíván. Az időzés nemcsak felelősség, hanem lehetőség is: van időnk arra, hogy a belső élet láthatóvá váljon bennünk. A megtestesülés titka tehát nem csupán pontszerű esemény, hanem egyben egy mélyen átalakító és átlényegítő folyamat kezdete. Mely így hat ki mindenre: kiteljesedésében.
A tizenkét napos kibontakozás
A karácsony fokozatos érvényesülésére, ahogy azt a keresztény hagyomány őrzi, egy másik forrás is felhívta a figyelmemet. Nem egy teológiai értekezés, hanem egy egyszerű ének, mely éppoly kevéssé tanító szándékú, mint a Kodály által gyűjtött Kis karácsony, nagy karácsony. Ez az angol The Twelve Days of Christmas („A karácsony tizenkét napja”) – amely e hetekben szinte unásig szól a bevásárlóközpontokban. Ez a maga játékosságával is emlékeztet arra, hogy a karácsony egyfajta felépülés. (Az ének címét néha fordítják úgy, hogy a karácsony előtti tizenkét nap, mintha a megelőző készülődést énekelné meg, de ez téves: az ének a karácsonyt követő napok sorára utal.)
Sok éven át, amikor az éneket hallgattam, csak az tűnt fel, hogy az ének dobosokat, táncosokat és különféle motívumokat említ. Azt gondoltam, nem több ez, mint egy aranyos, a gyermekeknek való mondóka.
Az elmúlt napokban azonban szöget ütött a fejembe: Miért beszél ez a karácsony tizenkét napjáról? Amit mélyebbre ásva találtam, arra nem számítottam: az ének egy ősi keresztény hagyomány kivonata. Célja nem kevesebb, mint a Krisztusban lévő önazonosságunk erősítése.
A karácsony tizenkét napja éneklése a hithű angol katolikusok számára az ősi keresztényhez való ragaszkodást fejezte ki. Különösen a 17. és 18. századi Angliában, amikor egyes uralkodók a katolikus vallást üldözték. Ekkor egyfajta hitvallásként funkcionált.
Aki az éneket ismeri, ezt a megállapítást könnyen fogadhatja kételkedéssel, hiszen a dal szövege mintha inkább mulatozásra utalna. Nézzünk hát bele. A karácsony tizenkét napja kezdete és vége magyarul így hangzik (a DeepL.com – free version fordítása, igazításokkal):
Karácsony első napján
az én igaz szerelmem
nekem adott
egy foglyot egy körtefán.
Karácsony második napján
az én igaz szerelmem
nekem adott
két gerlét,
és egy foglyot egy körtefán.
Karácsony harmadik napján
az én igaz szerelmem
nekem adott
három tyúkot,
két gerlét,
és egy foglyot egy körtefán.
(Az ének így folytatódik tovább naponként egy-egy versszakban. A tizenegyedik nap után pedig így:)
Karácsony tizenkettedik napján
az én igaz szerelmem
nekem adott
tizenkét dobost, akik dobolnak,
tizenegy dudást, akik dudálnak,
tíz ugráló urat,
kilenc táncoló hölgyet,
nyolc fejőnőt,
hét úszó hattyút,
hat tojást tojó libát,
öt aranygyűrűt,
négy énekesmadarat,
három tyúkot,
két gerlét,
és egy foglyot egy körtefán.
Mire is utal hát ez az ősi mondóka, melyben minden versszak egyre hosszabb lesz? Mi az értelme annak, hogy az ajándékok csak gyűlnek és halmozódnak, és már-már terhessé is válik, mindegyiket újra és újra felsorolni? Ki az „én igaz szerelmem”? És mik az ajándékok?
A szöveg, bármilyen meglepő is, kifejezetten a szerető Isten ajándékaira utal. Az „igaz szerelmünk”, akitől az ének szerint ajándékokat kapunk, Isten maga, az ajándékok, melyek a napok múlásával gyarapodnak, Isten ajándékai; azok halmozódása pedig a Krisztus-hitben való önazonosságot erősíti.
Az énekben szereplő tizenkét nap a Jézus születése utáni és a napkeleti bölcsek érkezésének emléknapjai közötti időszak, december 25-től január 5-ig. (A szöveg amúgy egy 1780 körül Londonban kiadott gyermekkönyvben, a Mirth Without Mischief, „Vidámság csínytevés nélkül” című kötetben szerepel először, és a ma ismert dallam Frederic Austintól származik, 1909-ből.)
De vajon nem csupán erőltetett beleolvasás ez az értelmezés? Nézzük meg a mögötte lévő régi hagyományt:
Az első nap ajándéka az „egy fogoly a körtefán”. Ez Jézus Krisztust jelképezi: Ő a kezdet, a középpont és a vég. Ő az, akiből minden más ajándék is fakad.
A második nap ajándéka a „két gerle”. Ezek az Ó- és az Újszövetséget jelképezik: az élő Krisztus történetéről tanúskodnak.
A harmadik naptól kezdve jelenik meg a „három tyúk”, amely a Szentháromságra utal: az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre, akik az üdvösség útján vezetnek bennünket.
A negyedik naptól a „négy énekesmadár” a négy evangéliumot és azok szerzőit idézi fel: Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost.
Az ötödik napon öt aranygyűrű jelenik meg, és onnantól fogva minden nap, újra és újra: ezek a Tórát, az Ószövetség első öt könyvét jelképezik.
A hatodik naptól a „hat tojást tojó liba” a teremtés napjaira emlékeztet (1Móz 1). Ahogy minden más napon is, úgy ezen és azt követő napokon is az utoljára kapott ajándékokat minden nap újra kapjuk.
A hetedik naptól kezdve a „hét úszó hattyú” a Szentlélek hét ajándékát hordozza: a próféciát, a szolgálatot, a tanítást, a buzdítást, az adakozást, a vezetést és az irgalmasságot (Róm 12,6–8).
Karácsony nyolcadik napján az ajándék a „nyolc fejőnő”, akik a Hegyi beszéd nyolc boldogságát idézik fel (Mt 5,3–10). Ekkor is újra kapjuk az előző napok ajándékait is.
A kilencedik naptól a „kilenc táncoló hölgy” a Szentlélek kilenc gyümölcsét jeleníti meg: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás (Gal 5, 22–23.)
A tizedik napon a „tíz ugráló úr” a Tízparancsolat ajándékára emlékeztet.
A tizenegyedik nap ajándéka, a „tizenegy dudás”, a tizenegy hűséges apostolra utal.
A tizenkettedik napon, január 5-én, kapott ajándék, a „tizenkét dobos”, az Apostoli hitvallás tizenkét tételét jeleníti meg.
Aki ezt az éneket végig énekli, vagy akár csal hallgatja és úgy követi, érezni fogja, hogy az ajándékok halmozódása nyomán az ember szinte megtelik. Ilyen a Krisztusban, a karácsonykor megtestesült Igében való élet.
Befejezés
Ami a karácsony kapcsán sokáig nem volt világos számomra, az a keresztény hagyomány követése által feltárult. Ezt nem tarthatjuk meg magunknak: Krisztusnak a világunkba való lépését nem lehet sietve fogadni. Ugyanez vonatkozik egyéni és közösségi életünkre is. Ma is.
A karácsonyi időszak napjainak egysége arra hív, hogy lelassuljunk, hogy időt nyissunk Krisztus számára, és engedjük, hogy átformálja látásmódunkat, és bennünk élő valósággá váljon. Hogy a világosság bennünk is felragyoghasson.
Krisztus születésének ünnepe akkor tölti be eredeti rendeltetését, ha ez megtörténik. Ha ő bennünket formáló valósággá válik, ha személye és szavai belénk költöznek és lakni kezdenek bennünk (Kol 3,16). Ahogy annak idején, amikor az Ige „testté lett”, amihez János rögtön hozzá is fűzi: „közöttünk lakott” (Jn 1,14).
Krisztus rajtunk kívül történő megszületése és bennünk megszületni akaró szándéka igen szorosan összetartozik. Elválaszthatatlanul. Jézus által az örökkévalóság lép az időbe.
Hagyjuk, hogy Krisztus köztük lakjon – ami bennünk lakást vesz, időt és figyelmet követel. Engedjük, hogy belépjen az életünkbe. Még nem késő – még tart a karácsonyi időszak.