Nem szoktam regényeket olvasni. Most mégis megtettem, mert egy jó barátom írta. „A partra vetett” már egy éve állt a polcomon, de a múlt héten, tudva, hogy pénteken megjelenik a folytatása, tényleg elővettem és befejeztem (a könyvet a Szülőföld Könyvkiadó adta ki, 2021-ben).
Nem tudtam, mire számítsak. Annyit hallottam róla, hogy a horvát tengerparton íródott. Zoli nagyon szereti a tengert. Amit megértek. Mert a hatalmas, semmibe vesző és kéken hullámzó tömeg vonzza az embert. Aki ült már a sós szagú tenger vagy óceán partján, hallgatta a hullámok csapkodását és a belebámult a messzeségbe, ismeri ezt az érzést.
Ami először megfogott, az volt, hogy Zoli milyen jól ír. Úgy a táj részleteit, mint azoknak a kusza és bonyolult életrajzoknak a foszlányait, amelyek a Villa Jadranka hotel vendégeinek beszélgetéseiből feltárulnak, annyira olvasmányossá teszi, hogy egészen lekötik a figyelmet.
Azon kérdésemet azonban, hogy mit akar mindezzel közölni, megválaszolatlanul hagyta. Azon töprengtem, hogy rendben, ez és ez történt, de miért kell nekem ezt tudnom? A könyv közepéig két ellentétes érzés kavargott bennem: tetszett, hogy a regény életszagú, tetszett a hajszoltság nélküli tempó, de zavart a nevek és történetek sokasága.
A könyv közepe felé két vagy három alkalommal is azon kaptam magam, hogy egyik vagy másik találkozásról olvasva elborított az élet igenlésének érzése vagy a mélység utáni vágy. Felsejlett a szívet betöltő szeretet. Amíg el akarunk érni valahová, addig hajlamosak vagyunk a felületen mozogni, hogy semmi se tarthasson vissza bennünket. De ha eljutunk oda, hogy nem kell sietni, készek leszünk körülnézni és belépni abba, ami körülvesz. Amikor az ember ráérős és nem akar mindent megérteni és megmagyarázni, akkor jobban megérkezik a valósághoz.
Mivel a szerző nem akart sehova eljuttatni, legalábbis ezt nem éreztem, egyre nyugodtabban olvastam, cél nélkül, mintha csak én is ott lennék a Villa Jadrankában. Úgy, mint akinek megvan a története, de a jövője nyitott. Kezdtem megengedni magamnak, hogy úgy tegyek, mintha a szereplőkkel nyaralnék, és élvezném, ami szép. Az egyes karakterek fejével kezdtem gondolkodni. Most már a könyvben beszélgető embereket nem kívülről néztem, életük alakulásában tanulságokat vagy meglátásokat keresve, hanem résztvevőként. Amikor megbékéltem azzal, hogy a társaság elég, nem kell eljutnom sehova, akkor egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a könyv számomra nem is úti beszámoló. Inkább egy vendéglátás, ahol a vendég én vagyok. Együtt a többi vendéggel. A szerző a vendégek társaságába nyíló ajtót úgy tárja ki, hogy lelassít, hogy valóban megérkezhessek, és a vendégek hassanak rám. Az őszinte önfeltárásokat hallgatva azon kapom magam, hogy rám is figyelnek, nekem is teret adnak. Itt az én történetem is számít.
„A partra vetett” talán azért nem hív sehova, mert ismeri azt a nagyvonalúságot és nagylelkűséget, amit csak a szentek ismernek. Azt a teret, amiben azzá lehetek, aki igazán vagyok. Talán azt akarja, hogy végre megálljak, csodálkozzak, fellélegezzek és magammal találkozzam, hogy aki hozzájuk szól, hozzám is szólhasson.
A könyv úgy tanít a csendről, hogy nem magyaráz róla, hanem a szív csendes kamrájába hív. Tisztelettel, az időzítést rám bízva, nem tolakodóan. Majd ott, ahol már kész vagyok arra, hogy magammal találkozzam, hogy amit látok, azzal őszintén nézzek szembe, félreáll. Azt akarja, hogy amit nekem kell felfedeznem, azt én vegyem észre, a szembesülésben én lehessek jelen.
Nem szoktam könyvajánlókat írni. De örülnék, ha e könyv által másnak is abban lehetne része, mint nekem volt. Ha valaki a Kvarner-öböl világát szeretné felfedezni, Fiume és a térség tájait szeretné megismerni, megkapja; ha saját lelkének útjait és kincseit, fájdalmait és traumáit szeretné tisztábban látni, azt is.
A regény úgy beszél az irgalomról és az összetörtségben állapotukat felvállaló hétköznapi emberek nyűgjeiről és örömeiről, hogy közben az irgalom és a gyógyulás szavakat ki se mondja. Kivéve a könyv legvégét. De akkor az olvasó már úgyis találkozik a Gyógyítóval. Azzal, aki az utcákon nem hallatja a szavát.
Még valami. Ha ezt elhallgatnám, nem lennék tisztességes. Aki ezt a könyvet elolvassa és azt éli meg, hogy az rá csak egy kicsit is hasonlóan hat, mint ahogy rám hatott, vigyázzon: lénye mélyebb rétegeivel szembesülhet.
Én szóltam!