Sokszor elképzelte: odaáll a kör közepére és elmondja a történetét. Anélkül, hogy kérdeznék. Felemelt fejjel, a szemükbe nézve. Bár szerette a szavakat, a jelzőket különösen, de most nem használna egyet sem. Nem színezné ki. Rövid, egyszerű tőmondatokkal beszélne hozzájuk. Legalábbis így kezdené. Aztán persze nem tudna csak a tényeknél maradni. A tárgyilagosság nem tartozott az erényei közé. Pár mondat után elsodornák az érzelmei. Jól ismerte magát.
Épp ezért sokszor elképzelte, de sosem tette meg. Mert ha kinyitja a lelkét, akkor már sebezhető. Akkor már nagyon fájna, ahogy sorban egymás után rádobják a követ. Néhányan könnyes szemmel, „nem tehetünk mást” tekintettel. Lenne, aki nevelő célzattal, kizárólag az ő érdekében. Páran örömmel, hogy végre megtehetik. Egyik-másik pedig azért, mert épp a kezében van egy kő. És sokan csak azért, mert mindenki ezt teszi, így hát ez a helyes.
Sokszor elképzelte. Sokszor elmondta nekik képzeletben a történetét.
És aztán évek múlva az egyiküknek, majd a másiknak és talán még egy harmadiknak is kiesett a kő a kezéből.
Ahogy a kisebb, nagyobb kövek lassan egymás után lehulltak a földre, úgy gördültek le arcán a könnyei is. Lemosták arcáról a szomorúságot. Békesség költözött a tekintetébe. A kövekből oltárt épített. Emlékül, hogy ismét valósággá vált egy ige:
„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
(2Kor. 12:9)
fotók: Pexels