Keresztény spiritualitás: luxus, hasznos, pazarlás?

A közelmúltban egy ismerősöm ezt kérdezte: Nem luxus a spiritualitás? A kérdés bennem is sokszor felvetődött már. Különösen akkor, amikor a lelkigyakorlatos kultúrával ismerkedtem, és feltűnt, hogy a lelki programokra rendszerint vagy azok mennek el, akik adnak magukra, és idejükből vagy pénzükből kitelik, vagy azok, akik nagyon rosszul vannak. Vagy harminc éve barangolom a keresztény lelkiség világát; azt tanulom és tanítom, hogy azokon az utakon, melyet Isten az emberrel jár, az ember miként tájékozódhat. De az átlagember számára releváns-e a spiritualitás?

A „nem luxus a spiritualitás?” kérdés mögött, úgy vélem, számos feltételezés húzódik meg. Elsőként, ma sokak szerint a ránk leselkedő veszélyek közül a kirekesztés az egyik legkiemelkedőbb. Márpedig, úgy tűnik, hogy a spiritualitás számos formája kirekesztő. Vegyük azt, aki éhes, elveszítette a munkáját, vagy talán az otthonát. Érdeklődik-e ő a spiritualitás iránt? Vagy akit talán épp azok bántalmaztak, akik a legközelebb álltak hozzá, akiktől a biztonságot remélték; vajon lehet-e bizalma törődni a belső élet árnyalataival? És aki nap mint nap szorongva ébred, ne adj’ Isten, bombariadóra? De gondolhatunk akár önmagunkra is, amikor bozótvágó késsel vágjuk át magunkat a hétköznapok dzsungelén, és a nap végén annak is örülünk, ha ép ésszel túléltük. Több-e tehát a spiritualitás, mint egy szűk réteget érintő vagy legalábbis számukra elérhető foglalatosság? Vagy csak bizonyos életszakaszokban, bizonyos érzelmi és/vagy anyagi jólétben és szükségeink piramisának egy magasabb fokán megjelenő érdeklődésről lenne szó?

Vannak, akik különösen másokért éreznek felelősséget. Őket főként az izgatja, hogy amit tesznek, eredményes-e. A spiritualitás számukra az egoizmus szinonimája; az én önmagában történő meghatározása; az a fajta törekvés, mely által az ember a világot magához próbálja igazítani, az ego-kultusz része. Ezen az sem változtat, ha az ego központi szerepét egy kis transzcendenciával fűszerezzük. A spiritualitás számos kifejezési formája a nagy világvallások képviselői számára céltévesztés. Mi más lenne a spiritualitás, mint az egyéni élet minőségét javítani célzó erőfeszítés, a wellness-kultúra előtti fejhajtás?

A spiritualitást sokan Jézusra hivatkozva utasítják el. Aki Jézust követi, mondják, annak a szolgálat az alapvető életformája. Elvi szinten ismerik a kiégés, a pszichológia által leírt elcsúszások és a kiszáradás veszélyeit, de ha valaki azt kérdezi tőlük, hogy miként élik meg a gyakorlatban Pál apostolnak azt a mondatát, hogy „viselj azért gondot magadra”, zavarba jönnek. A spiritualitás számukra befelé fordulás, szépelgés Jézussal a csendben, mindentől leválasztva magunkat, köldöknézegetés; a misszió a helyes út, a kifelé fordulás. Sok konzervatív keresztény érzi úgy, hogy ha a spiritualitás gyakorlását és oktatását valahol előtérbe is helyezi, a döntését mindjárt le is kell védenie azzal, hogy azért számára a misszió is cél.

A fenti felvetések hatása egymáshoz adódik, sokunkat arra indítva, hogy a spiritualitás kapcsán gyanakodjunk. Tudjuk, hogy az a felhívás, hogy minden kincsnél jobban őrizzük meg a szívünket, mert abból indul ki minden élet, bibliai (Péld 4,23); de mit kezdjünk vele? A keresztény spiritualitással kapcsolatos ellenvetések egy része olyan előfeltételezésekből indul ki, amelyek tévesek, ezeket érdemes kijavítani őket. A fenntartások egy másik részének a hátterében inkább a keresztény spiritualitás magas ára áll, ilyenkor, úgy vélem, az előrelépést azt segítheti, ha szembenézünk azzal, ami igazán kockán forog.

Luxus?

Széles körben elterjedt feltételezés, hogy a spiritualitásnak a való világhoz, a hétköznapi élethez nincs köze. A spiritualitás az anyagi léttől való elszakadás. Vegyük észre, hogy ez a nézet egy előfeltételezésre épül, arra, hogy a keresztény spiritualitás valóban az anyagi világtól való elszakadás.

Ha ez a feltételezés jogos, akkor a spiritualitás kifejezéshez hiába csatolunk hozzá további jelzőket, akár a „keresztény” jelzőt is; ha a spiritualitás anyagtalanság, akkor az a jóakaratú emberek számára valóban luxus, sőt, a mások szolgálatára igyekvők számára béklyó. Ha a spiritualitás alapjában véve anyagtalanság, akkor azt sehogy nem alakíthatjuk át az anyagi szükségek iránt is figyelmes szeretetté. Akkor, ha bár a spiritualitás lehet a mindennapok kiegészítése, mint ahogy egy luxuscikk is az, a keresztény életben nem kaphat elismert helyet.

A spiritualitásnak ez a meghatározása arra a klasszikus görög-római spiritualitásfelfogásra megy vissza, mely szerint az ideális lét az anyag nélküli lét. Minden korban sokan voltak azok, akik ezzel az előfeltételezéssel közelítették meg az életet. A tisztán szellemi ideál a görög filozófiából a keresztény spiritualitás történetébe is bekerült, sőt, számos szegmensébe mélyen bele is ágyazódott; ennek értelmében a spiritualitást az Istennel éléstől és az Isten szándékából létező teremtettség állapotától függetlenedni vágyó „spiritus” határozza meg. Ez a spiritualitás a szeretet útját blokkolja, Jézus követője számára valóban luxus.

Mielőtt azonban a fenti meghatározás miatt mindenféle spiritualitástól tartózkodnánk, vegyük észre, hogy a bibliai spiritualitás a teremtő Isten önközléséből eredő ószövetségi felfogásban gyökerezik. A keresztény hagyományban a spiritualitás középpontjában a názáreti Jézusban hívők számára Ő áll. A keresztény spiritualitás mércéje az élő Jézus Krisztus központ elismerése és érvényesülése. Míg tehát a klasszikus görög-római paradigmát képviselők számára a spiritualitás középpontjában az anyagtalanság állt (legalábbis elméleti szinten, mert lelkületükben sokszor őket is mások javának a keresése mozgatta, egészen a hősiességig), addig a keresztény spiritualitás középpontja nem az anyagtalanság (ahogy nem is az anyagiság), hanem Isten uralmának az érvényesülése, ami mindenre ki kell, hogy hasson. A létezésnek az anyagi létet és az anyagi dimenziót meghaladó dimenziójára egyaránt. „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6,33) Számunkra, keresztény emberek számára a fő feladat az, hogy Jézus útját képviseljük. Ha figyelmünk középpontjába más kerül, akár az, amit éppen el akarunk kerülni, veszélyes helyzetbe kerülünk. Miközben tehát a spiritualitásnak az anyagtalan létet ideálnak tekintő meghatározása ma is létezik (és aki az ember fizikai, érzelmi és kapcsolati létének egységességét alábecsüli ezzel sok torzulást okoz), a mi dolgunk az, hogy Krisztus tanítványai legyünk. Ezt fontos kiemelni, nehogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntsük, vagy úgy tegyünk, mint az a lovas, aki attól félve, hogy le ne essen az egyik oldalon, annyira áthúzódik a másikra, hogy végül a ló túlsó oldalán esik le. Ezt magam is megtapasztaltam, amikor először ültem lóra. Aki valóban Krisztust követi, nem engedheti meg magának, hogy a kritikára jobban figyeljen, mint a krisztusi spiritualitás megélésére. Az a „spiritus”, amelyről a keresztény spiritualitás neveztetik, a Sanctus Spiritus. Bennünk Ő akar evangéliummá lenni, a féltőn szerető Isten. A krisztusi spiritualitás Jézus megjelenése és megjelenítése a hétköznapokban. Állandó igazodás ahhoz, aki „út, igazság és élet”.

Krisztus követője számára a spiritualitás élet és halál kérdése. Nem csupán evangelizáció vagy apologetikai dilemma, mintha a spiritualitással csak azért lenne érdemes foglalkozni, mert a téma korunkban népszerű, és ha már így van, „krisztianizáljuk”. A keresztény spiritualitás mindenekelőtt annak kérdése, hogy kinél van a kontroll.) Keresztény spiritualitás nélkül, Krisztus személyének mindent meghatározó megjelenése és az erre törekvő lelkület nélkül nem lehetünk keresztények. Vigyázzunk hát, nehogy másoknak a spiritualitás egyes formáira irányuló bírálata során céltévesztetté váljunk.

Hasznos?

Térjünk ki arra a kérdésre, hogy hasznos-e a spiritualitás. Míg a 20. század nagyobbik részében a felvilágosult gondolkodás a spiritualitást azért nem vette komolyan, mert azt a legjobb esetben is hiábavalónak, rosszabb esetben a nép ópiumának tartotta, addig a 20. század utolsó két-három évtizede óta a spiritualitást a pszichológia, a gazdaságtan és a szociológia fontos erőforrásnak látja. A régi becsmérlő hozzáállás helyett ma sokan nagy megbecsüléssel szólnak a spiritualitásról. Azt állítják, hogy a spiritualitás az ember kiteljesedéséhez nélkülözhetetlen. Miként hat vissza ez a hasznosságalapú megközelítés ma a keresztény spiritualitás fogadtatására?

Jézus a benne hívőket azzal vigasztalta, hogy aki sírva vet, nevetve arat. A magvetés sosem hiábavaló. Istennek a jelenben gyakran rejtőzködő munkája egyszer kibontakozik, és látható lesz. A mag gyümölcsöt terem, bőségesen, amiből sokan részesednek. Ilyen a keresztény spiritualitás, sok áldással és haszonnal jár. Egy alkalommal így szólt tanítványaihoz:

Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe, azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan. Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban. Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje. (Mk 4,26–29)

Jézus valószínűleg a bátorítás szándékával mondja el tanítványainak ezt a példázatot. Ha vándorprédikátor szolgálatuk nem is jár gyors és csillogó eredményekkel, ez a dolgok természetéhez tartozik, de aminek kell, az a maga idejében megtörténik.

Jézus tanításából az is kiviláglik, hogy a gyümölcstermés folyamatához az ember akkor kapcsolódik helyesen, ha azt keresi, hogy a folyamat mit kíván meg. A jó gazda a folyamatot táplálja és szolgálja, nem pedig kontrollálja. A különbség, bár talán nem rögtön nyilvánvaló, ég és föld.

Miközben Jézus szemében a gyümölcstermés fontos, azt más tanításaiból tudjuk, hogy a „mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan, magától terem a föld”. A magvető nem irányítja a fejlődés folyamatát, a folyamat nincs az ember hatalmában. Jézus többször aláhúzza, hogy aki benne marad, gyümölcsöt terem, és ezek a gyümölcsök akkor dicsérik Istent, ha számuk sok, és meg is maradnak, tehát számít a gyümölcs. De azt is világossá teszi, hogy tanítványai számára a vezérelv a folyamatban maradás, nem a végeredmény méregetése. A szőlőtőről mondott példázatában:

Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. (Jn 15,4–5)

Az a „semmi”, amit Jézus szavai szerint a tanítványok Jézus nélkül nem tehetnek meg, a benne való élettel és az abból fakadó gyümölccsel kapcsolatos. Mi magunk is vezethetünk autót Jézus nélkül is, tanulhatunk nyelvet Jézus nélkül is, ebédet főzhetünk Jézus nélkül is, és messzire utazni is tudunk Jézus nélkül is. De milyen belső tartalommal?

Itt jön az érdekesség. Miután mások számára hasznosak lettünk, és megkaptuk azt a pozitív visszacsatolást, hogy „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban”, a hasznosságnak ez a tudata kísértéssé is lehet számunkra. Ha a hasznot jobban kezdjük figyelni, mint a „benne maradást”, elveszíthetjük a gyümölcsöt is. Szent Bernát kiemeli, hogy az a felfedezés, hogy aki Istent szereti, annak életében sok minden a helyére kerül, megszületik benne egy belső arányosság, és ezzel másoknak is hasznosabb lesz, Isten ajándéka.

A növénytermesztés és állattenyésztés világában vettem észre (e területen szereztem első egyetemi diplomámat), hogy ezen a téren milyen könnyű eltéveszteni a célt. A technológia és kémia eszköztára könnyen félrevezeti a gazdákat. A szakemberek tudják, hogy az a mozgástér, melyen belül egy gabonafajta fejlődésének ütemét és hozamát bármiféle beavatkozással befolyásolhatják, korlátozott. Mégis a befolyásolás érzete olyan erős lesz, hogy a gazdálkodás ipari tevékenységgé válik. A használható műtrágyák és gépek kerülhetnek az oktatás középpontjába, ami a hallgatókkal elfeledteti a kiszolgáltatottság érzését. A gazdáknak is fejébe szállhat a hatalom. A nemesítésre, az öntözésre, a gyomirtásra, a talajápolásra vagy betakarításra vonatkozó lehetőségek és újítások nagyobb jelentőséget kaphatnak, mint a biológia, és az ember kerül a középre. Ez a technológiai hozzáállás egyenesen vezet a források túlzott kimerítéséhez, a teremtett világ kizsákmányolásához.

Az ember belső életében is csak addig van a helyén, amíg Isten benne folyó életéhez kapcsolódik; míg tudja, hogy a lelki fejlődéséből fakadó gyümölcs növekedését nem ő irányítja. Ahogy a gyümölcs alakulása nem emelhető ki a folyamatból anélkül, hogy ne ártanánk a gyümölcsnek – a konyhakertben, a szántóföldön vagy a szőlőben egy növény akkor teljesedhet ki, ha a fajta adottságait, a termőtalaj minőségét, az éghajlatot, az időjárást és az évszakot figyelembe vesszük. Így a lelki életben is akkor járunk el helyesen, ha elismerjük, hogy az élet alapvető ritmusa adott, és ahhoz alkalmazkodunk. Erre hív Pál apostol, amikor úgy fogalmaz: „Lélekben járjatok”. A lelki élet esetében ez azt jelenti, hogy benne maradunk, az élő Krisztustól függünk.

Ami engem illet, én lassan tanulok, évek kellettek ahhoz, hogy amit az agrároktatásban hibának láttam, azt meg tudjam nevezni. Ehhez hasonlóan idő kellett ahhoz is, hogy a lelki életben meg tudjam ragadni a különbséget a hatékonyságra törekvés és a gyümölcstermésre törekvés között.

A gyümölcstermés folyamatának kötöttségét mindenki ismeri, aki a növények fejlődéséből indul ki. Akik azonban a termőföldtől távol élnek, és a mag vetésétől az aratásig zajló lassú, de komótos utat, és annak belső ritmusát nem is ismerik saját tapasztalatukból, vagy csak kevéssé, azok kevésbé veszik észre, hogy a biológiai élet és a gépi működés különböznek egymástól. Míg az egyes rendszerek működését jól lehet mérni a „kimenet” számszerűsítésével, a gyümölcstermés és a termelés folyamatai között van egy jelentős különbség: a gyümölcstermés folyamatába ugyanis nem lehet belenyúlni, illetve csak nagyon korlátozott mértékben, a termelési folyamatokba azonban igen. Jézus tanította, hogy a lelki élet gyümölcsöző, aki Jézusban marad, gyümölcsöt terem, sok gyümölcsöt. De sosem mondta azt, hogy a lelki élet „hatékony” – a hatékonyság a termelési folyamatok mutatója. A keresztény spiritualitás nem hatékony. Ezt nagyon fontos kimondani.

Érdekes jelenség, hogy a keresztény spiritualitást képviselő emberek egy csoportja gyakran úgy fordul szembe a Krisztus-központú spiritualitással, hogy a spiritualitás hasznosságát védve áll ki a spiritualitás mellett. A Krisztus-központú hangsúlyt azonban nemcsak a túlzott túlvilágisággal lehet eltakarni, hanem a túlzott evilágisággal is. A keresztény spiritualitás Krisztus-központú (ebben az értelemben nem pragmatikus), mindenekelőtt a hozzá való hasonlóság felé közelít minket.

Arra a kérdésre tehát, hogy hasznos-e a spiritualitás, a válasz attól függ, hogy miként határozzuk meg a keresztény spiritualitást. Ha a spiritualitás számunkra hasznossá válás, akkor igen, a spiritualitás számunkra hasznos; hiszen a spiritualitásra fordított figyelemből összeszedettség származik, amiből kiindulva az élet kusza és ellentmondásos helyzeteiben is tudunk helyes döntéseket hozni. A mai spirituális-wellness kultúrát ennek a törvényszerűségnek a felismerése tartja életben: ha belső életünkre figyelünk, tisztábban fogunk látni, szeretteink számára kellemesebb társaság leszünk, másoknak pedig hatékonyabb munkaerő. Ha azonban a spiritualitás számunkra a Jézussal élt élet, akkor a hasznosságra törekvésnél fontosabb lesz számunkra maga a folyamat. Jézus részesülésre hív minket, a többit ő végzi el bennünk és általunk. A keresztény spiritualitás az Isten Lelke által vezetett folyamatban maradás, amihez a mi részünkről az illeszkedés szükséges. Bibliai szóval az engedelmesség.

Ahogy a növények a maguk csendes ritmusában, szüntelen tápanyagfelszívással és átalakulással, komótosan fejlődnek, amihez a gazda helyesen csak együttműködően kapcsolódhat, mert ha kontárkodik, azaz, ha a biológia ütemet és arányokat nem tartja tiszteletben, csak rontja a termést, úgy van ez a lelki életben is. A keresztény spiritualitás Jézusban maradás. Nem hatékony. De felettébb gyümölcsöző.

Pazarlás?

Utoljára vessük fel a kérdést: milyen hozzáállás illik a Krisztus-központúsághoz? Mire törekedjünk akkor, ha a keresztény spiritualitást akarjuk megélni? Mi legyen a mércénk?

A fent leírt Jézusban maradás egy elkötelezettséget feltételez. Ezt azt jelenti, hogy a keresztény spiritualitás megfontolt, átgondolt, kimért? A felelősségteljes ember végül is nem dönt elhamarkodottan, nem tékozol.

Jézusnak abban a példázatában, melyben az otthonát elhagyó fiú „eltékozolta vagyonát” (Lk 15,13), az egyik szereplő ennél a fiúnál is többet tékozolt. Ő a történet igazi főszereplője. Itt nem a másik fiúra utalok (akinek viselkedését Jézus párhuzamba állítja hallgatóiéval), hanem az édesapára, aki a hazatérő fiát már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Arra az apára, aki eléje sietett, a nyakába borult, megcsókolta, és a legdrágább ruhát, gyűrűt és sarut húzatta rá, és lakomát rendezett ünneplésére. Az apára, aki az otthon maradó fiát is hívja, hogy osztozzon abban, ami az övé: mindenem a tiéd, vedd igénybe! Isten szeretete ilyen. Sokkal többet ad, mint ami járna. Isten természetéhez tartozik, hogy elhalmoz.

János apostol ezt a mérhetetlen isteni szeretetet teszi aztán annak az okává és mércéjévé, hogy mi miért és miként szeressük Istent. „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19) Ebben áll a keresztény spiritualitás mértéktelensége. A keresztény spiritualitás alaptermészete az áradás, az Istenből fakadó élet továbbadása. A szeretet mindig többet ad, legalábbis mindig többet szeretne adni, mint amennyit kap. Abban leli örömét, hogy adhat. „A szeretet jutalma a szeret maga” (Szent Bernát). Ugyanakkor, mivel az ember e Szeretet folyománya és tárgya, a nap végén mindig azt találja, hogy amit kapott, több, mint amit adott. Sokkal több. Idézzük fel Mária történetét:

Amikor pedig Jézus Betániában, a leprás Simon házában volt, odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástromtartóban drága olaj volt, és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére. Amikor látták ezt a tanítványai, bosszankodtak, és ezt mondták: Mire való ez a pazarlás? Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért, és odaadni a szegényeknek. Amikor ezt Jézus észrevette, megkérdezte tőlük: Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek. Mert amikor ezt az olajat a testemre öntötte, a temetésemre készített elő. Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére. (Mt 26,6–13)

Képzeljük magunkat a tanítványok helyébe. Az asszony egy igen drága olajat önt Jézus lábára, és nagy mennyiségben. Nem rákeni, hanem ráborítja. Az olaj értéke, ha a piacon eladják, sok pénzt hozott volna a tanítványok szűkös kasszájába. A tanítványok bosszankodnak: egy egész fontnyi és ilyen drága illatszert valakinek a lábára önteni? Amikor annyi a szegény ember!

János megemlíti, hogy miután Mária megkente Jézus lábát és azt hajával megtörölte, a ház megtelt az olaj illatával (Jn 12,3). Az önmagát Jézusra pazarló ember körül a teret tehát a méltatlankodó hangok töltik meg. Jobb hasznosítást kereső hangok, magyarázatot kereső hangok. És egy illat, ami szavak nélkül beszél.

Jézus az asszony védelmére kel: Hát nem értitek? Tanuljatok tőle! A szeretet pazarlás. Tettét pedig, bárhol is hirdetik az evangéliumot, majd elmondják, újra és újra (most is megtettük).

Luxus tehát vagy pazarlás?

Ahhoz, hogy spiritualitásunk keresztényibb legyen, szeretetünk ne visszafogottabb legyen. Hanem határtalanabb. Az új embernek a szeretet átengedése, Isten uralma az életfeltétele.

Ebben az árat nem latolgató hozzáállásban kerül a helyére a misszió is. John Pipernek igaza lehet, amikor azt mondja: „A misszió azért létezik, mert az imádat nem.” A misszió, ahogy az élet egésze, az Isten iránti szeretet kiáradása.

A keresztény spiritualitás pazarlás. Tudatos pazarlás. Aki él, az az életet, ami a szeretet, átengedi. Isten szeretete úgy növekszik, mint a patak, amit Ezékiel látott: először csörgedez, majd széles folyó és rohanó folyam lesz, amin idővel már átgázolni sem lehet, csak úszni abban. Az Isten Lélek, és akik őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják. Ilyeneket keres ő, akik magukat rápazarolják és embertársaikra; ilyen imádókat.