Maradjatok énbennem, és én tibennetek,
ahogy én az Atyában, és ő énbennem,
úgy ti is,
kéred, maradjatok.
Nem azt mondod,
akarjatok, szerezzetek, markoljatok,
kaparintsatok és kapaszkodjatok,
hanem hogy maradjatok.
Időzés, fülelés,
meg- és közelengedés.
Ennyi.
Gyengéd nesztelenség.
Észlelem fészkelődésem,
ahogy a vasreszelék izeg-mozog,
mocorog a mágnes erőterében,
és a patkó csak hagyja.
Így vonzol, hogy mire ideérek,
azt érezzem, magamtól jöttem.
Megelégedetten.
Hozzád, magam léptem.
Kezed kezemben tudom,
pedig enyém van Tiédben.
Szaladok, rohanok – mondom;
pedig Te futsz: felém.
Itt vagyok!
Hát itt vagy?!
Igen.
Nálad.
A zúgó, süvítő szél selymessé lágyul,
a felkelő nap bőrömre simul,
s lelkem csendben hozzád idomul.
Mikor megtalálsz,
különös élmény: megtaláltatom.
Így tartalak, hogy te tartasz, s hordozol.
Függő lettem,
Tőled függő.
Csak önkéntes.
Birtokolsz:
mohón, irigyen.
S jó itt nekem.
Karom feltartom.
Én, a semmi nélkül való,
s mindennel bíró.
Vigyél oda, hova el nem juthatok.
Ideértem:
hol mindig is voltam.
Felfoghatatlan.
Fotók: Pexels