Az Evangélium mint “új teremtés” és új perspektíva
„Ami a keresztény hitet az emberi vallásosság minden más formájától megkülönbözteti, nem más, mint egy magányos, törékeny alak a történelemből. Nem más, mint ennek az egyszerű, názáreti embernek a személye, és az, amit egyszerű szavakkal mondott Galilea szegény és kizsákmányolt embereinek.” – fogalmaz Jörg Zink Jézussal kapcsolatban „Szent erőforrás” c. könyvében.[i]
Néhány teológiai kijelentést szeretnék tenni erről a magányos, törékeny alakról a történelemben. Két evangéliumi történet, evangéliumi szakasz vizsgálatán keresztül igyekszem megmutatni, miért és miként vált/válhatott az általa hirdetett Evangélium Isten Országának elérkezéséről az emberek számára a megújulás (reformáció) és a transzformáció útjává, erőforrásává.
A Szentírás alapvető üzenete az, hogy a teremtő, gondviselő, megváltó Isten az ember megváltozásában, megújulásában, vagyis reformációjában és transzformációjában érdekelt. Megfigyelhetjük, hogy a bibliai szövegekben – legyenek bár azok történetek, prófétai intelmek vagy imádságok – mindig csupán annyi az információ, amennyi a transzformációhoz szükséges: se több, se kevesebb.
Az Evangélium nem speciálisan újszövetségi kifejezés. Az ókori Keleten és a görög kultúrában is ismert volt főleg politikai és katonai-hadászati töltetű fogalomként. Az Ószövetség maga tele van evangéliummal: jó hírrel. Az egyik legkifejezőbb szöveg a babiloni fogságban felhangzó prófécia egy mondata: „Íme, milyen kedves annak az érkezése, aki örömhírrel jön a hegyeken át. Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!” (Ézs 52,7)
Az örömöt hirdető a héber nyelvben a „mevaser tov”: az öröm-követ, jót hozó küldött. (A jót/örömöt hirdetést a bsr ige fejezi ki.) Ez az örömhír Isten uralmáról, az Ő országának kiteljesedéséről szól, mégpedig otthon, a Sionon, Jeruzsálemben, ahová most már haza lehet térni. Ez az alternatív valóság az, ahol a vakok látnak, a sánták járnak, a foglyok kiszabadulnak, és a szegényeknek hirdettetik a jó hír az élet teljességéről. (Ézs 61,1kk; Mt 11,4-6)
A Názáreti Jézus fölerősíti, intenzívvé teszi ezt az ószövetségi teológiai üzenetet azzal, hogy az Örömhír mintázatát beépíti minden megnyilvánulásába, minden megnyilatkozásába. Jézus Isten Országának transzformatív valóságáról tanít, prédikál; ugyanakkor ez a jó hír mozgatja őt, amikor gyógyít, amikor csodákat tesz, és amikor végigjárja útját a keresztig. A feltámadásával pedig az evangélium eléri csúcspontját, kiteljesedését. A Názáreti Jézus maga válik Isten Országának élő Példázatává.
Az Ország evangéliuma – amint az Jézus személyéhez kapcsolva előttünk áll az újszövetségi hagyományban – egy alapvető „újítást”, új gondolkodásmódot mutat föl a Názáreti Jézus egykori kortársainak az első századi Palesztinában; és hiszem, hogy itt, most, nekünk is, mai keresztényeknek.
Itt, most, ezen a helyen ezt az új valóságot így fogalmazom meg egy tömör mondatban: Jézus a szűkösség világnézete helyett a bőség evangéliumát hozta el.
Az evangélium, a jó hír egyik lényegi „újítása” egy merőben más szemléletmódban ragadható meg: ez a bőség, a teljes élet perspektívája. Mindez egy olyan világban mutatkozik meg, ahol a római megszálló hatalom egészen szűk mozgásteret ad az általa kontrollált területeken élőknek, erős gazdasági függésbe kényszeríti bele az elnyomott népeket, így a zsidóságot is. Jézus korában a javak (a gazdasági és a szellemi javak egyaránt) egyáltalán nem korlátlanul állnak rendelkezésre. Lényegében mindenből kevés van. És ez a kevés kevesek kezében összpontosul.
A szűkösség tapasztalata, létállapota alapvetően meghatározza a mindennapokat. Csupán mások kárán lehet boldogulnia annak, aki előbbre akar jutni az életében: karriert, jó megélhetést akar, tekintélyt kíván szerezni magának.
Az ókori mediterrán társadalmakban – így Palesztina földjén is – a Kr. u. első évszázadban alapvetően két pólusba rendeződött a társadalmi érintkezések, emberek közötti kapcsolatok alapvető értékrendje: ez a két, egymással ellentétes fogalom a tisztesség és a szégyen. A nyilvánosság szférájában a társadalmi játszmákat, viszonyulásokat az határozta meg, hogy miként szerezhet valaki nagyobb tisztességet, nagyobb elismertséget, illetve miként tudja elfogadtatni magát a környezetével. Az ember önértékét alapvetően a környezete róla alkotott ítélete határozta meg.
Mivel tehát mind a gazdasági, mind pedig a szellemi, spirituális javak korlátozottan állnak rendelkezésre, a mérlegelv alapján az egyik serpenyőben felhalmozódó „jó”, áldás a másik oldalon hiányként: „rosszként”, átokként jelentkezik. A károsultak, kárvallottak száma pedig egyre nő: még több lenézett, elnyomott ember, még több szükséget szenvedő…
Ahhoz, hogy Jézus tanítását a maga mélységében érthessük, előbb kell kezdenünk a történetet. A bibliai Izrael közösségének volt alkalma történelme hosszú évszázadain át megismerni, megélni a szűkösség világát. Minden korban voltak – mégpedig nagyon sokan – akik az egyenlőtlenség ökonómiai problémáinak szenvedő alanyai voltak. Nyilvánvaló, hogy a „közjó krízise” akkor és most is mindennapjainkat meghatározó, akut jelenség, amely a közösségi szolidaritással szemben megnyilvánuló erők, tendenciák és döntések hatása.
Egyiptom a szűkösség világának ősi, bibliai metaforája. A fáraó által működtetett, piramis-formájú ökonómiai rendszerben csak a leggazdagabbak, leghatalmasabbak lakhatnak és élhetnek jól. Azoknak, akik az aggodalom és a félelem szorításában élnek – elsősorban is az ínség, szükség aggodalmában -, nincs arra idejük és energiájuk, hogy a közös jóért munkálkodjanak, annak megvalósulásáért lépéseket tegyenek.
A fáraó gazdaságának „dübörögnie” kell; soha, még egy pillanatra sem áll le. Fölemészti a munkások életerejét, ellehetetleníti az emberek közötti kapcsolatokat, hiszen nincs idő az ünnepre, a szomszédolásra, a találkozásokra. Minden diktatúra, minden despotikus hatalom gátolja a társadalmi kritika megnyilatkozását. Elérkezik azonban egy pont, ahol felszakad a sóhaj, a kiáltás a szenvedők torkából, helyet kap a nyilvános közbeszéd. Izrael fiai és leányai kiáltanak: ez a kiáltás a szenvedők igazsága. Isten pedig, atyáik Istene meghallja ezt a céltalan kiáltást: az elnyomottak hangját – mint egy mágnes – magához vonzza. Az emberi segélykiáltás isteni döntést indikál. Ez a dramatikus fordulat mozdítja ki a szenvedőket a nyomorúságból egy alternatív világ felé. Ez az Exodus, a Kivonulás tapasztalata.
Persze, az úton, távolodva Egyiptomtól, fel-fel sejlenek és megszépülnek az emlékek. A bizonytalanság világában – úgy tűnik – a biztos rossz kiszámíthatóbb, kívánatosabb. A hosszú vándorlás alatt Izrael közössége eléggé megosztottá válik, eljut odáig, hogy a szolgaság diétáját gusztusos tálalásban adják elő. (Num 11,4-6) Ám Adonai népét az ő „alternatív világa”: a bőség földje felé mozgatja, mozdítja előre, a megosztottságból a megosztás, a Közös Jó felé.
Az egész Exodus-narratíva, a pusztai vándorút elbeszélése józan, hétköznapi történéseket ír le, de itt-ott megjelenik benne a csoda: a „pela”, a váratlan, minden képzeletet felülmúló isteni nagyvonalúság. Istennek ezt az egyoldalú, szabad elköteleződését kegyelemnek hívjuk.
A vadon, a puszta az a hely a bibliai retorikában, ahol nincsenek meg az életet támogató források. A kegyelem, Adonai nagyvonalúsága az, amely újra definiálja a helyet. A manna: az égi kenyér csodajel; az ismeretlen, a messze több és az álomszerű ajándék. A csodálatos kenyér, Isten kegyelmének jele átértékeli a pusztaságot, és életképessé teszi azt.
A mennyei kenyér természete más, mint a szolgaság kenyeréé. Az étel szabadon adatik: minden napra annyi, amennyi kell. Mózes inti a népet: Vegyetek annyit, amennyire szükségetek van, egyétek és élvezzétek! Nem kell megtölteni a zsebeket, a kamrákat, nem kell készletezni, bespájzolni a szűkösebb időkre. Itt nem ez a rend. A készletezett manna megromlik, ehetetlenné válik. Csupán szombatra lehet előre gyűjteni; az előző nap szedett dupla mennyiségű manna az ünnep „létformájának” megőrzését garantálja. Az Örökkévaló megpihenésére emlékezve ezen a napon egyébként minden olyan tevékenység végezhető, amelynek nincs teljesítmény-vonzata.
A bibliai kenyércsodák arról tanúskodnak, hogy az igazi gondviselés a bőven elegendőt adja meg az embernek, de nem a felesleg felhalmozására késztet, hanem a megosztásra. Elizeus, amikor az ajándékba kapott 20 árpakenyeret szétosztja próféta-tanítványai között, száz ember jóllakik, és még marad is: ő pedig ámul a csodán, amikor szembesül a bőség evangéliumával. (2Kir 4,1-7.42-44; 6,22-23) És évszázadokkal később Jézus közelében az éhezők, az elcsigázott sokaság is ugyanennek a tapasztalatnak válik részesévé.
Mert Jézus a szűkösség világnézete helyett a bőség evangéliumát hozta el.
A János szerinti evangélium alapján szeretném röviden felidézni a kenyércsoda-elbeszélést, amely mind a négy evangéliumban helyet kapott: az ötezer férfi és a hozzájuk tartozó nők és gyermekek megvendégelését.
Jézus a Tibériás-tavánál, tavasszal, egy füves dombon ül a tanítványaival. Ám észreveszi, hogy nagy sokaság közeledik feléje; emberek, akik látták a jeleket, amelyeket végbevitt, és vágynak a közelében lenni. Az evangélista megjegyzi, hogy közel volt a zsidók nagy zarándokünnepe, a Peszah, amelyen az Egyiptomból való szabadulásra, az Exodusra emlékeznek: vagyis a szűkösség világából kivezető, csodákkal teli útra.
Jézus Fülöphöz fordul, kicsit tesztelni akarja őt: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?” A Názáreti Mester meglehetősen praktikus gondolkodását mutatja ez a kérdés. Vajon mire is jó az a teológiai előadás, amelyet korgó gyomorral kell meghallgatni? Jézus attitűdjét még jobban kifejezi Máté és Márk evangéliumában a 4000 ember (férfi) megvendégelésénél elhangzó mondat: „szánakozom a sokaságon.” (Mt 15,32; Mk 8,2)
Ám Fülöp is elég gyakorlatias: előbújik belőle a közgazdász. Számol, kalkulál, majd megállapítja: 200 dénár árú kenyér sem lenne elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset! A szerény vendégség költsége így közelítőleg egy nem napszámból élő, ennél jobban megfizetett munkás egyéves jövedelme, vagyis az éves átlagjövedelem az első századi Palesztinában. (A 200-as szám, mint pénzmennyiség ugyanakkor meglepő módon az Ószövetségben szinte mindig szomorú véget érő történetekben kerül elénk /pl. Ákán bűne, Absolon története, stb./)
A másik megszólított: András, Simon Péter testvére kicsit kreatívabb: tud a sokaságban egy fiúról, akinél van némi élelem: öt árpakenyér és két hal. Ám rögtön hozzáteszi a józanság/rezignáltság(?) hangján: „De mi ez ennyinek?”
A Názáreti Jézus nem sokra megy tehát a tanítványokkal és hozzáállásukkal. Ők mind a szűkösség világában élnek, azokkal együtt, akik sokaságként körülveszik őket. Ők ezt a világot ismerik. Ilyen reflexek működnek bennük… Ezeket a szavakat ismerik: kevés, nem elég, nincs. Ám Jézus elfogadja ezt a kiindulási pontot: a keveset.
Az ötös szám bizonyára a Tórát juttatta eszükbe a zsidó-keresztény közösségek tagjainak, akik az evangélium tanúságtételét hallották. A Tóra az útmutatás az életre: az a Rend, amely szüntelenül segíti Izraelt – minden megosztottság, szétszóratás, elnyomás ellenére – Isten népévé válni. A két hal a két kőtáblára, a kettős parancsolatra emlékeztethette őket: Isten és az embertárs szeretetére, elfogadására. A két szám együtt, összeadva ugyanakkor a teljességet: a bőséget jelzi itt, a történetben – már előre.
Az a különleges motívum pedig, hogy egy gyermek révén jut ennivalóhoz a sokaság, minden kétséget kizáróan az Új Rend sajátosságára mutat: Isten Országában a kicsinyek a nagyok, a gyermekek a példák. Ők azok, akik értik és tudják a lényeget: a megosztottság helyett, íme, a megosztás világa érkezett el… A nagy lakoma egy kisfiú felajánlásából jöhet létre.
Jézus veszi az öt kenyeret és a két halat, majd Istennek hálát adva kiosztja az ott ülőknek. Máté evangélista az ő változatában még jobban figyel a megfogalmazásra: Jézus veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és odaadja az embereknek: ez a négy ige az evangéliumában az úrvacsora szereztetési igéiben is ott van. (Mk 6,30-44; 8,1-10)
János az elbeszélésében egyetlen szóval sem ír le semmilyen konkrét csoda-eseményt. Nem a miként, a hogyan a lényeges. A valódi csoda ebben a történetben a megosztás maga, amint Jézus mozdulatában teste ölt. A csoda az, hogy ez egyáltalán megtörténik, megtörténhet. Ott és akkor. Itt és most.
Vannak olyan – számomra szimpatikus – értelmezések, megközelítések, amelyek arról szólnak, hogy a csoda lényege az volt, hogy a kisfiú példáján felbuzdulva sokan kinyitották a tarisznyájukat, elővették az uzsonnájukat, a maguknak tartogatott elemózsiát, és egész egyszerűen megkínálták belőle a mellettük ülő szomszédot. A felebarátot: azt az embert, aki olyan, mint én… A Názáreti Jézus a hálaadással megtört kenyérrel és a kiosztott halakkal elindított egy olyan különleges „flashmob-ot”, amelybe bevonódott a sokaság, és megtörtént, újra lejátszódott a régi mannacsoda, Elizeus csodatétele: a szűkösség világában egyszeriben teret, helyett kapott a bőség tapasztalata.
Isten roppant nagyvonalúságának tapasztalata felülírja a félelmen, szorongáson alapuló szűkös élet élményét, és arra sarkall, hogy ne legyünk szűkmarkúak egymáshoz. Ez az isteni bőség felszabadít arra, hogy törődjek a szomszéd, az embertárs jólétével.
A szűkösség világnézetéből való kiút csak Jézus evangéliumán keresztül lehetséges. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy őt egyszerűen beemelheti egy közösség a saját várakozásaiból, igényeiből, elképzeléseiből létrehozott társadalmi pozícióba, a fennálló viszonyok hagyományos kereteibe, még ha az nagyon radikális, forradalmi tettnek minősülne is egy elnyomó hatalommal szemben.
Amikor a maradékok összeszedése után – a 12 kosár szintén a teljesség szimbóluma – Jézust a sokaságból többen királlyá akarták tenni, ő egész egyszerűen kisétált a képből, és visszavonult a hegyre egymagában. Jézus nem a szociális ellátórendszer reformere akar lenni, nem egy újabb politikai vezető egy populáris „kenyér-ígéret” programmal, akinek a személye újra és újra csak megosztást szülne a nép körében, hiszen vezetői stílusa biztosan nem lenne mindenkinek egyformán szimpatikus. Jézus az Ország evangéliumával fel akarja ébreszteni a felelősséget kortársaiban egymás iránt: a másik ember iránt, aki egyszerre olyan is és más is, mint én… Jézus határozottan képviseli azt az álláspontot, hogy a kenyérosztást nem egy király felelősségi körébe kell utalni: ez közös ügy, közös felelősség, ez tisztesség dolga.
A második – és egyben utolsó – evangéliumi szakasz, amelyet ebben az előadásban kicsit közelebbről megnézünk, az a kánai menyegző története, szintén a János szerinti evangéliumból, annak is az elejéről, a második fejezetből.
Az evangélista sajátos szóhasználatában nem csodának, hanem JEL-nek nevezi Jézusnak azokat a nyilvános megnyilatkozásait, ahol az általa hirdetett és megélt bőség evangéliuma felülírja a szorongással teli hétköznapok szűkös világát. János összesen hét ilyen jelet beszél el az evangéliumában: ezek mind, egytől egyig a Jézus által hirdetett Új Ország lényegére mutatnak rá.
Itt, az evangélium elején, rögtön, miután Jézus tanítványokat hívott maga mellé, elkezdte érzékenyíteni és tanítani őket erre az ÚJ-ra: vagyis a bőség iránti fogékonyságra. János szerint az első Jel a harmadik napon történt: a gondolat természetesen majd az evangélium vége felé visszatér: nagypéntek után, harmadnapon a Feltámadott Krisztus az Élet jelévé válik mindenki számára. Ám addig még sok minden történik…
Jézus anyjával és tanítványaival hivatalos egy menyegzőre, Kánába. Az esküvői lakodalmak azok a nagy izgalommal várt alkalmak egy-egy falusi vagy kisvárosi közösség életében, amelyek felfüggesztik a hétköznapok szürke, gondterhelt időfolyamát, strukturálják az életet azáltal, hogy van mit várni, remélni. A szűkösség világában kis jelzését és emléklenyomatait adják annak a régen volt vagy várt, remélt világnak, amely egészen más. A lakodalom mindig is közösségi ünnep volt: a faluközösség lakói, a rokonok, barátok összeadták, összehordták a berendezést, az asztalokat, székeket, terítéket, a tisztálkodásra szolgáló vedreket. Együtt sütöttek, főztek, hogy mindenkinek legyen elég; legyen bőség – legalább néhány órára, egy napra…
Gyönyörű a magyar szó: a menyegző elővételezi a menny dimenzióját, az emberen túlit. A menyegzők Isten ünnepei: mint a kegyelem metaforái megtörik az aggodalom, a félelem, az elnyomatás, elkülönülés mintázatait.
A hat kővedernyi bor, a mintegy 500-600 liter nemes nedű ennek a bőségnek a plasztikus, félreérthetetlen képe. A messiási kor transzparens szimbóluma. A bor ott lesz, abban a pillanatban, amikor merítenek a vízzel teli kővedrekből. A szétosztáskor változik meg a dolgok addigi rendje; ezen a ponton történik a Jel: a „szémeia”; ez a látható, felfogható, az emberhez közel jövő Másik Valóság üzenete.
Még egy külön teológiai érdekessége ennek az elbeszélésnek, hogy a szűkösség és bőség két pólusának megmutatásán túl egy másik kettősségre is ráirányítja a figyelmet. Mégpedig arra, hogy a tisztasági előírások hagyományos és szigorú rendjét, a bejáratott gyakorlatot Jézus attitűdje miként minősíti át és hogyan transzformálja valami minőségileg gazdagabb, életteljesebb tapasztalattá.
A tisztaság, szentség ethosza helyett Jézus nyilvános működése során sokkal inkább az együttérzés etikájára helyezi a hangsúlyt. Ez a „törékeny alak a történelemből” a megosztottságot is indikáló morál helyett felmutatja a megosztás útját: azt az alternatív valóságot, amelyben nem a különbségtételek, az elkülönítés mozzanata határozzák meg az értékrendet, nem a szabályok, ítéletek és a szentség igénye diktál. Nem az embernek a vallásgyakorlatban nyújtott jó teljesítménye határozza meg az Abba, az Atya iránta való lojalitását. Isten szimpátiáját (szün-pateo: együtt-szenvedés, részvét, részvétel) nem egy olyan vallásosság vívja ki magának, amely a bűn – bűnbánat – elégtétel szüntelen ismétlődő mintázatába süpped bele. Valójában – erre tanít ez a törékeny alak a történelemből – egyedül az együttérzés adja a hiteles hit belső dinamikáját.
Jézus nem azért jött el a világba, hogy Isten ezentúl másként gondolkodjon az emberről, hanem azért, hogy az ember gondolkodjon végre másként Istenről – írja Albert Nolan.[ii] Jézus nem amiatt jött elsősorban, hogy megoldjon egy „óriási kozmikus problémát”: a bűnt, hanem hogy feltárja nekünk a kegyelmes Isten szívét, aki igaz, együttérző és megbocsátó.
Jézus nem puszta szükségszerűségként lépett be az élet földi köreibe, hanem tiszta ajándékként. Ha nem így néznék rá, akkor őt eszköznek tekinteném üdvösségem eléréséhez. Istenről pedig azt gondolnám, azt várja Fiától, hogy ellenszolgáltatást nyújtson atyai irgalmáért. Jézus az általa megvalósuló szabadságot nem a bűnök nagyságával, hanem a szeretet „mértéktelenségével” kapcsolta össze. Egyáltalán nem akarta, hogy a szeretet helyett a bűn váljon a megváltás hajtóerejévé.
Számomra a kánai menyegző jele magába sűríti mindezt a felszabadító teológiát. Talán ez az evangélium – az előadásom utolsó néhány percében – belefoglalható képletesen a hat kőveder üzenetébe – mintegy gondolatkísérletként, kreatív exegézisként…
Az első kőveder: Mária hite – a kezdeményező, a közbenjáró emberé. Belső szerénység és érzékenység a háttérből… Jézus édesanyja név nélkül szerepel a történetben! Máriának meg kell élnie azt is, hogy fia előbb elutasítja a szavának való engedelmességet… Az első kőveder arról üzen nekem, hogy meg kell nyílnom a Valóság felé, és ki kell lépnem a magam szűk keretei közül, még ha ez fájdalommal is jár olykor – azért, hogy a közös jót munkálhassam…
A második kőveder: a szolgák engedelmessége. Ők azok, akik egyszerűen teszik a dolgukat. Nem kérdeznek, nem filozofálnak. Töltögetik a kővedreket. A második kőveder arról üzen nekem, hogy fontos megtanulnom engedni, engedelmeskedni a Nagyobb Hatalomnak. Annak az Istennek, aki maga is Szolga: szolgává lett értem…
A harmadik kőveder: a vőlegény öröme, aki felszabadultan, megkönnyebbülten tekint Jézusra. Örömének mélydimenziója lett: a menyegző emberi, szép örömén túl rádöbbent arra, hogy Jézusnak köszönheti méltósága, tisztessége helyreállítását a nyilvánosság előtt. A harmadik kőveder arról üzen nekem, hogy a mindennapi örömeimen túl érdemes kinyílnom a nagyobb öröm felé, amely a kegyelem munkája révén talál meg…
A negyedik kőveder: a lakomavezető, vőfély ámulata, aki őszintén elcsodálkozik a dolgok új rendjén: azon, hogy a szűkösségből bőség fakad. A negyedik kőveder arról üzen nekem, hogy az Evangélium a maradandó csodálkozás világába vezet el engem. És arra is rádöbbent, hogy Isten a végére tartogatja a legjobbat!
Az ötödik kőveder: a közösség boldogsága. Minden megvan, nem kell szűkölködni! A menny és a föld összeér, az öröm dimenziója kitágul. Az ötödik kőveder arról üzen nekem, hogy Jézussal asztalközösségben mindig ez vár rám, ez vár ránk is.
A hatodik kőveder: Jézus dicsősége. Isten Országa itt, most valóság. Jézus órája eljött: ez az Atyától rendelt idő! A kegyelem kairosza. A hatodik kőveder arról üzen, hogy Isten a saját életünkként jön el hozzánk – itt, most, mindig. Nyomot hagy bennünk tapintatos jelenléte. Barátságát ajánlja föl a Názáreti Jézusban, egy Fiában. És a vele való közösségben megérkezik és kiteljesedik az Ország.
A két történet a kenyérről és a borról, az életről és a bőségről beszél – az Ország evangéliuma szólal meg bennük. Mert a Názáreti Jézus azon fáradozott, míg földi útját járta lélektől lélekig, hogy fölébressze az emberekben az Isten országában való hitet. Ugyanakkor tudta azt is, hogy ezt az országot fölépíteni nem lehet, csak eljöhet, megérkezhet közénk – ajándékképpen. Semmiféle világi hatalom nem képes létrehozni ezt az új országot. Isten országa eljön majd, és itt van most – így beszél róla Jézus. Furcsa, paradox állítás: egyszerre igaz mind a két kijelentés…
Ugyanakkor Isten országa nem valami olyasmi lesz, ami az emberben él – sokkal inkább olyan valóság, amelyben az ember él benne. A Názáreti Jézus azt hirdette itt a földön, hogy ez az új világ a testvériség országa lesz. Szeretetből születik, így érkezik meg és így teljesedik ki – a hit és az együttérzés hozza el.[iii] A hit, amely romlást, reménytelenséget, rémületet gyógyító, valóságos erő és áldás. Reménység a holnapok felől. És az együttérzés, amely létrehívja a megajándékozott és ajándékozó – önmagukat megosztani tudó – emberek szeretetre születő, szeretetet továbbsugárzó közösségét.
Jézus tehát nem új törvényeket, új kötelezettségeket, dogmatikát vagy szabályrendszert hozott, hanem a boldogságot hozta el azok számára, akikkel találkozott, akik kapcsolatba kerültek vele. Megváltoztatta a realitásukat, és megváltoztatta őket azzal, hogy „Vagyok”-ként melléjük lépett és gazdagságát megosztotta velük. Tolerancia és humor, igazságos harag és empátia, kezdeményezőkészség, együttérzés, egyenesség és leleményesség – ezek azok az új erények, amelyeket Jézus élő erővel vitt bele a hétköznapok világába, hogy egészen kézzel fogható, „kézzel érezhető” legyen az áldás, amelyet sugárzott maga körül.
Jézus boldogsága a fantáziájából sarjad ki – írja Dorothea Sölle.[iv] Ez a fantázia soha senkiről nem mond le, és mindvégig az a remény mozgatja, hogy sikerül megvalósulnia mindannak, amiért ő eljött erre a világra. Jézus boldogsága a miénk. Itt hagyta, ránk hagyta az áldásával.
Elhangzott az Ökumenikus konferencián, Veszprém – 2017. szeptember 23.
[i] Zink, Jörg: Szent erőforrás. Keresztyén hit a 21. században. Kálvin Kiadó, Budapest, 2003, 14.
[ii] Nolan, Albert: A kereszténység előtti Jézus. Balassi, Budapest, 1996, 200.
[iii] Nolan, Albert: A kereszténység előtti Jézus. Balassi, Budapest, 1996, 125.
[iv] Sölle, Dorothea: Phantasie und Gehorsam. Kreuz Verlag, Stuttgart, 1968, 63-65.67.