Egyik legkedvesebb időszakom az advent, az évnek ez a megannyi varázslattal, találkozással, mézeskalácsillattal, ajándékokkal kísért négy hete. Az értünk született Gyermeket elénk állító igék megújítják bennem a gyermeki hitet. A mennyei világból felénk közelítő Győztes Krisztus hatalmának, békességének az üzenetei megerősítik a tettrekészséget, szolgálatot, elhívást az új évre.
Várom a gyertyaláng körüli, fényfűzéres találkozásokat, a hosszan kitartott öleléseket, az ünnep körüli sürgés-forgást. Szeretek angyalkodni, kifürkészni, ki mire vágyik, és titokban előkészíteni a személyesen neki szánt, őt megörvendeztető ajándékokat! Szeretem a meglepetéseket, kicsomagolni a gondosan előkészített, nekem szánt csomagokat. Az idén ráadásul még bizonyságot is tehettem minderről az Agapé műsor meghívottjaként, így már november közepén, a felvétel idején megelevenedett bennem a karácsonyi idő évről évre visszatérő gazdagsága és öröme.
Az idei adventből viszont éppen a fentiek maradtak el. Az amúgyis három hetesre zsugorodott advent első hetében már éreztem a betegség szelét, de az oda sűrűsödött halaszthatatlan megbeszéléseket, tanórákat, egész napos képzési blokkokat, szolgálatokat esély se volt lemondani. Advent második hetére ki is tört rajtam a betegség. Egy-két napig hitegettem magam, hogy semmi gond, pár nap és ismét visszatérek a sűrűbe, de a napok előre haladtával egyértelmű volt, hogy ez egy hosszabb lábadozás lesz.
Értetlenül álltam a történések előtt: nélkülem megült záró dicsőítés és agapé a diákotthonban, távolból beküldött ajándék a kollégámnak a teológia karácsonyi délutánján, a tanári kórus szolgálata eggyel kevesebb hanggal a szopránban, az egyházkerületi adventi ünnepség, amire annyi kedves tervem volt, a záró tanszéki megbeszélést, a félévzáró tanórákat pedig még nem is említettem. Mindemellett lemondott ebédek, vacsorák, amikben mind-mind az ünnepé lett volna a főszerep. Az ajándékokat már fel sem merem hozni, egész életemben nem történt még olyan, hogy a karácsony előtti héten még mindig leginkább csak ötleteim vannak, de a megvalósítás lehetőségét nem nagyon látom.
Már csak pár nap van karácsonyig, én pedig még mindig mackónadrágban várom a gyógyulást. És mindeközben felteszem a kérdést: hova lett az idei advent? A helyén idén egy nagy üresség tátong.
Sokféle negatív érzés kavarodott bennem a kényszerpihenő idején tartott imádságokban: csalódottság, értetlenség, neheztelés, harag, hiány, szomorúság. De a napok során lassan-lassan szinte észrevétlenül bekúszott, betöltötte a teret, a csendet az elengedés, a megbékélés, a megnyugvás. Először egy üres kéz, majd egy üres tál, végül egy üres istálló képe elevenedett meg bennem.
Az idén valóban semmim nincs. Se mézeskalács, se bejgli, se tiszta lakás, se frissen mosott, szépen kivasalt karácsonyi terítő.
Magam vagyok. Egy imádság vagyok. Itt állok pőrén, meztelen, az ünnep kellékei nélkül. Ebben az üres adventben egész valóm, testem, lelkem, elmém egyetlen dologra vágyakozik: meglátogasson a mennyből értünk alászállt Isten. Értelmet adjon a kiürült időnek, egészséget a beteg testnek, lelkesedést a megfáradt léleknek, alkotóerőt a szellemnek, lendületet az új évnek.
Lehet-e ajándékká az üresség? És megosztható-e hasonlóan a teli rakott karácsonyi ünnepi asztalhoz?
Az idei adventben egyelőre ennyit tudok ajándékozni: itt, a karácsony küszöbén, ebben a pőre imádságban szeretteimet, tanítványaimat, kollégáimat, testvéreimet is itt hordozom a szívemben.
Mindnyájukat magamba zárva maga a megüresedett lét, az ide sokasodott csend kiáltja:
Immánuel!
Velünk az Isten!
A lényeg már itt van.
Beteljesült az Idő.
