Menedék

Lábad alatt kifeszített kötél,
egy lépés és aztán megint egy,
tudatosan lépkedsz, óvatosan.
Alattad mélységes űr remeg.
És míg a szellő könnyedén megsimít,
s a napsugár átmelenget: hiszel.
E kedves rendbe feledkezel.

Különös pályaív: alaktalan jövő –
arra, hogy te kivételes lennél,
hogy nem eshetsz le, semmi garancia.
Mégiscsak mész, folytatod.
Itt, hol a lét merő törékenység,
és a burok, mi megtart, láthatatlan,
bízol.

És amikor egyszercsak megint zuhansz
(mindegy, hogy löktek vagy csak rosszul léptél),
várod, hogy lesz, majd, aki felfog.
Aki „az egeken száguld segítségedre,
és fenségében a felhőkön” (5Mózes 33,26),
hogy most is ott vár rád a kötél alatt.
Örökkévaló karok tartanak, hazaérsz.


Fotó: Pixabay