„… minden, amit alkotott…”

A hónap témája. A szerkesztő előszava.

Már gyermekként különös kettősség fűzött a természethez.

Csúcsokat hódító, erdők mélyén barangoló, varázslatos helyeket felkutató család voltunk. Édesapám faipari mérnökként nagy szakértelemmel vezetett be az erdők gazdag világába. A természet szeretetére és tiszteletére tanított. Édesanyám a gazdagon termő föld anyai gondoskodásában hordozott. Gyógynövényeket, vadgyümölcsöket gyűjtöttünk, előrelátóan készültünk a télre, felelősen raktároztuk a nyár és az ősz kincseit a sűrűn bepolcozott lakótelepi kamránkban. Hétvégenként és vakációban minden félelem nélkül csatangoltunk nagyszüleim sóhegyek közt megbújó székely falújának határában. Minden dombnak, szögletnek, útnak, ösvénynek, csapásnak, sziklának, pataknak, forrásnak neve volt. Az ember együtt élt, bele gyökerezett a földbe, amelyből vétetett, és amibe visszatért.

Isten is ezen a földön keresett meg még kisgyermekként egy mezőillatú gyermeki imádságban nagyapámék hátsókertjében a friss virágos fűbe rejtőzve, és keresve a mindent magába ölelő biztonságot. Átölelt. Minden, amit alkotott…

Gyermekkorom tündérvilága, Erdély, a nyugati fogyasztói világtól akkor még érintetlen természeti csodája máig meghatároz. Ugyanezzel a csodálattal, bizalommal, bátorsággal és természetességgel járom a Bakony és a Balaton-felvidék csalitjait is, az égbenyúló bükkösök hűvösét, a megannyi gyógyfüvet lábam elé terítő mezőket, a szőlővel, búzával, repcével, kukoricával, napraforgóval beültetett táblákat. A Teremtő jön szembe, megállít, megpihentet, lelkemre beszél. Találkozássá lesz. Minden, amit alkotott…

De már gyermekként elém tárult a teremtett világ másik arca is. Ahogyan egyik hétről a másikra tűz emésztette el a Kalondán túli erdőt, aminek fái közt a nagyszülők felé zötyögve a buszon édesanyámmal és bátyámmal állatokat kutattunk elütve az időt és csitítva a gyermeki türelmetlenséget. A tűz után minden út egy kicsit kormossá vált. Ugyanígy, amikor nagyapám kertjében a gyönyörűen megkapált sorokat elárasztották a pityókabogarak, vagy elöntötte az ár. Olyan kiszolgáltatott a világ! Minden, amit alkotott…

Gyermeki szívem ugyanígy belesajdult, amikor a reggeli hűvösben kiskapánkkal és a napi elemózsiával (túróspuliszka, frissparadicsom, vöröshagyma) a Nagy-Láz felé kaptatva a cigánysoron bebekukucskáltam az ajtó és ablak nélküli megannyi kis púrdét rejtő putrikba. Belém égett a kis szemük, taknyos orruk, ahogyan nézték a kapálásba is módosan masírozó családunkat. A sóvárgást, a megtörtséget szólaltatta meg. Minden, amit alkotott…

Még nagyobb fájdalmat idéznek az erdélyi körtúrák, családi és iskolai kirándulások közben megpillantott, fekete füstöt okádó hatalmas gyártelepek, elhagyatott bányák, végtelen panelrengetegek. Az ember maga is annyi csúfság oka. Minden, amit alkotott…

Hasonló érzések törnek rám felnőttként az ipari csarnokok, raktárépületek, az agglomerációs körben elhelyezett ’dobozok’ vagy három szinten kacskaringozó soksávos útrendszerek láttán. Ugyanígy az aluljárókon áthaladva, villamosmegállókban és metróperonokon is újra és újra elszorul a szívem, ha van erőm közel engedni a fájdalomtól, nélkülözéstől vagy a mindennapi boldogtalanságtól megtört tekintetű emberek arcát. Mennyi megtörtség a világban! Minden amit alkotott…

A kétarcú teremtettség feszültségét a testté lett mennyei Fiú, a megfeszített feltámadt Jézus, az értünk szenvedő győzelmes Krisztus hordozza legteljesebben magában. Őbenne lesz eggyé a csodálat és a fájdalom. Őbenne tárul fel igaz valóságában minden, amit alkotott…

Ez év szeptemberében, a teremtésünnep havában honlapunkon a Teremtő Isten felé fordulunk: az írások, alkotások mentén keressük a helyünket a teremtett világban. Hisszük, miközben kíváncsian, elszánt figyelemmel, ugyanakkor alázattal keressük a Teremtő arcát, egyúttal a világról alkotott képünk is változik. Ebbe a gyógyító kapcsolódásba hívjuk Isten Szentlelkének kegyelmében olvasóinkat is. Miközben hittel valljuk:

„a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól.” Róm 8,18-24