Először vettem apámnak koszorút.
Magamtól. Sajátot.
Nem tudtam eljönni anélkül,
hogy valamit el ne hoztam volna,
amit neki adhatok.
Hisz annyi vadász megfordul e tájon.
Zöldkalapos, khaki dzsekis,
bőrtarisznyás emberek.
Messziről felismerni bajszukat és szemüket.
Hajtottam veletek én is, apróvadra, emlékszem,
legjobban a nyesett farkú nagy vizsláktól féltem,
könyökömig értek.
Tyű, aztán a mulatságok!
Hajnalig zenéltek.
A férfi- és dohányszag belengi a teret, hazahozod;
a nappaliban, az agancsoknál ezt szívjuk
mindenütt magunkba –
nekünk ez oxigén.
Alkohollal vegyül a nyúlpörköltbuké.
Előkerül međugorjés zarándokbot.
Az emlékezet pillérein dús nyomokban piszok.
Nem tudom a csintalan szép szemedre hányni,
mely lehet, hogy többször befelé figyelt volna.
Későn jövök rá, hogy alig ismerem.
Magam vagyok a koszorúd, ezt adtad nekem.
De van itt pár fenyőág, én hoztam,
hogy helyettem hazakísérjen.