Pünkösd: a világ megperzselt szélei

„Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek
arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla.”
János 12,16

Lehet-e véletlen, hogy a keresztény kinyilatkoztatás nem egy gondolatrendszert, hanem egy történetet hagyott ránk? Hogy a Szentírás kőbe vésett fejezetei, a törvények sem választhatóak le a nép szabadulástörténetéről, és az újszövetségi levelek rendelkezései sem olvashatóak a feltámadás eseményétől függetlenül?

Pünkösd ereje is a történet ereje. Az ünnep kapcsán általában csak azt idézzük fel, amikor az alászálló lángnyelvek nyomán mindenki a maga nyelvén hallja a tanítványok beszédét. De ezután egy még nagyobb csoda is történik. A kudarcot vallott, indulatos, összezavarodott tanítvány, Péter előáll, és egy nagyívű történetbe ágyazza a jelen megmagyarázhatatlan pillanatát. Pedig még elevenen él bennünk az evangéliumok refrénszerű megjegyzése arról, hogy a tanítványok mennyire nem értették soha azt, amit Jézus mond és tesz. Mikor azonban a Lélek alászáll, a történtek hirtelen jelentéssel bírnak. A múlt és a jelen összekapcsolódik, értelmet, irányt kap. Ezt nevezzük hitnek.

A történet mindig csak visszamenőleg nyer jelentést. A jelentés olyan visszamenőleges újraátélés, amely a múltban történteket jelenvalóvá teszi. Ez pedig megváltoztatja a jelen átélését is, ami pedig újra visszahat a múlt megértésére. A hit így leleplezi, hogy a világról és benne magunkról alkotott ismereteink mennyire felszínesek és pontatlanok. A történetből nézve meglátom, hogy semmi sem úgy működik, ahogy sejtettem. Hiszen az elbeszélésbe, azaz a mélyvalóságba lépve megtapasztalom, hogy a gyengeségem ad erőt, a gyűjtögetéssel pedig csak az időm vesztegetem, mert akkor vagyok boldog, ha tudomásul veszem ráutaltságom, szegénységem.  A hit pontosabb érzékszerv a látásnál: túlmutat a felszínen és pillanaton.

A pünkösdi Lélek tehát először egy történetet alkot meg Péterben: Ábrahámtól a feltámadt Krisztusig. Péter itt és később is mindig történetet mond, amikor kiáll a tömeg elé: mikor a vallási vezetők számonkérik, kinek a nevében gyógyít és tanít, a válasza egy történet. A konkrét, jelenben zajló esemény az elbeszélésben kap jelentést, az pedig az eseménytől nyeri el súlyát.

A történet mindig kozmikus, korokon átívelő, és mindig elvisz addig a határig, ameddig a szavak elvinni képesek. A szentség közelébe. Ami szent, az nem leírható, legfeljebb olyan költői képekkel, mint a tűz vagy a felhő. Ahogyan az égő csipkebokor, a vonuló tűzoszlop és a szent sátor feletti lángok, úgy a pünkösdi tűz is a valóság ép ésszel felfogható, leírható szeletének határain lobban föl. Pünkösd után ezek a határélmények felfoghatatlanul közel jönnek. Ezután a valóság szédítő, perzselő szélei már nem rajtam kívül vannak. A kozmikus történet egyszerre végtelenül személyes lesz.

Mindez egy utolsó előtti fejezete annak a nagy elbeszélésnek, amelyben a szentség, azaz a végső valóság tapasztalata először egy konkrét térbeli ponton válik megközelíthetővé: a szent sátorban, majd a templomban. Később ez a mélyvalóság egy személyben öltött testet. Már ekkor elhangzik az ígéret: jobb nektek, ha elmegyek, mert magam helyett elküldöm a Vigasztalót. A szentség előbb harmadik személyű, megtalálható és megközelíthető lesz. Majd második személyű: megszólítható és megérinthető. A Lélekben pedig első személyű: megtapasztalható. Az intimitás zavarba ejtő, szinte elviselhetetlen foka ez. Nem is viselem el: hol fogyasztói spirtualitássá szelídíteném, hol pedig fundamentalista dogmába zárnám. Vagy épp elfelejteném, hiszen fontosabb dolgaim vannak. De jobb nekem, ha mégsem hagy nyugodni.

Akkor is, ha tudjuk: a nagy történet életveszélyes műfaj. Nem véletlenül alakult ki az elmúlt évszázadban erőteljes gyanú velük szemben – legalábbis a gondolkodó, kritikus közegben. Ez a gyanú az üdvtörténetet sem kímélte, hiszen annak lemásolt retorikájával adták el a hullahegyekben és világégésben végződő önmegváltás-recepteket. Miközben az evangélium anti-ideológia: éppen hogy nem a hatalom, hanem a szabadság nyelvén szólal meg. Középpontjában az a személy áll, aki minden hatalomról lemondva aratott olyan győzelmet, ami a legtöbb nézőpontból veszteségnek látszik. Csak szabad szemmel nem. De ez az evangéliumi szabadság nem forradalmi, nem a hatalom ellenében működik, egyszerűen annál nagyobb, tágasabb valóságban létezik. Ezért mondhatják az apostolok az őket életveszélyesen fenyegető nagytanácsnak: nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk. (Apostolok cselekedetei 2,20). Nem tehetjük – hangzik a legszabadabb mondat.

Ebből a nagy elbeszélésből csak úgy faraghatok hatalmi ideológiát, ha a lényegétől fosztom meg. Ez a történelem során többször meg is valósult. Ha nem a történet ragad meg engem, hanem én ragadom meg és használom eszközül a történetet, a jó hírből rossz szlogen lesz: semmitmondó és érdektelen. Mégis könnyű ebbe a csapdába beleesni, mert – T. S. Eliot találó szavaival – nem vagyok képes túl sok igazságot elviselni. Ezért ösztönösen távolodom tőle.

Az üdvtörténet ugyanis annak az Istennek a története, aki ennek ellenére mégis egyre közelebb jön. Életveszélyes mozdulatok ezek, látjuk ezt megannyiszor, amikor bibliai alakok illetéktelenül közel kerülve a szent jelenlétéhez holtan esnek össze. Ez magyarázza az Ószövetség rengeteg előírását is. Mindezek után a Lélek végül mégis minden elválasztást átszakít, és bennünk, közöttünk talál otthonra. Innentől kezdve pedig az, amit addig az életemnek, a valóságnak gondoltam, már csak a teljes kép egy szelete. Paradox módon ez szabadít fel arra, hogy bátrabban, elkötelezettebben vegyek részt benne. Tudva, hogy ebben a széteső világban talál otthonra az a szentség, ami most még csak a széleit perzseli.

A jelenvalóvá lett múlt ugyanis a jövőbe mutat. Ezt nevezi az Írás reménynek. Erről beszél a Jelenések könyvének lázas, szürreális költészete: Nem láttam templomot a városban, mert a mindenható Úr Isten és a Bárány annak a temploma. (21,22) Ez a hit és remény szabadít fel arra, hogy létem súlypontja önmagamon kívülre kerüljön, állandóan kibillentve korábbi, megszokott egyensúlyomból. Talán ezt nevezi az Írás szeretetnek, ezt az önmagamból fél lábbal mindig kibillentséget. Elhordozhatatlan feszültség. Nem is kell elhordoznom: ő hordoz engem.