A szerkesztő előszava. A hónap témája.
Kik vagyunk mi, protestánsok?
A protestáns önazonosság témájára hangolódásként, sétáljunk egyet Budapesten a Kálvin téren. Most e képek és gondolatok által hívjuk az olvasót e sétára, de ha valaki megteheti, egy szép őszi napon látogasson el a Kálvin térre, és nézze meg ezeket a térköveket saját szemével is.
Az egyiken ez áll:
„Az egyház nem más, mint az összes szentek gyülekezete, amely kiterjed mindenkire, minden időben. Jean Calvin”
Erőteljes kijelentés – ha az egyház nem más, mint „az összes szentek gyülekezete, amely kiterjed mindenkire, minden időben” (aminek igazságáról a Biblia minden kétséget kizáróan szól), akkor az egyház képviselője akkor ismeri magát jól, ha magát e közösségben látja, ha ezt a közösséget őrzi és ápolja. A protestáns mozgalom nagyobb mértékben kötődik az egyetemes egyházhoz, mint amilyen mértékben eltér attól, sokkal nagyobb mértékben. Bármit is jelent tehát a protestáns önazonosság, a protestánsokat meghaladó közösséghez tartozás mindenképpen része. Miközben lehet szükség ütközésre, az egyház egyetemességének igenlése létünk elemi része. Krisztushoz tartozásunkból egyenesen fakad egymáshoz tartozásunk; mindaz, aki szereti a szülőt, azt is szereti, aki attól született (1Jn 5,1).
A Kálvin téren tovább ballagva egy másik térkövön ezt olvassuk:
„Mi egyáltalán nem óhajtjuk, hogy elnézzék hibáinkat, szemet hunyván azok felett. Jean Calvin”
Milyen „hibáinkra” utalhat itt Kálvin? A térkövek mondatai nem árulják el. A Reformáció hónapja lévén azonban elmorfondíroztam. Vajon október 31. kapcsán (amikor arra emlékezünk, hogy 1517-ben Martin Luther 95 tézisét közzé tette) ki gondol ma inkább születésnapra, ahonnan a protestantizmus élete elsődlegesen fakad; és ki gondol inkább egy már meglévő életút későbbi állomására. A kérdés az, hogy a Reformáció számunkra a születés ünnepe, vagy az első századi születést 15 évszázaddal követő megújulás ünnepe? E különbségtétel számít. Ha ugyanis a protestantizmus fő arculatát a 16. századra vezetjük vissza, akkor – mivel a protestáns mozgalmat a 16. században a szembenállás határozta meg – valószínűleg arra számítunk, hogy hűséges protestánsként minket is a szembenállás és az elkülönülés határoz meg. Ha viszont a protestantizmus lényegi eredetét az 1. században látjuk, akkor arra számítunk, hogy egész mélyen az egység Lelke határoz meg minket, mint az első századi keresztényeket. Jelenünket nagyban meghatározza narratívánk.
A kálvin téri sétán még ott vár Luther e mondása is:
„Állandóan úton vagyunk, és folyton magunk mögött kell hagynunk, amit tudunk, és azt kell keresnünk, amit még nem ismerünk és nem a miénk. Martin Luther”
Ez is megfogott. Köreinkben gyakran emlegetjük a folytonos megújulást, de legtöbbször úgy, mintha az főként a ragaszkodásra utalna: őrizzük meg ezt, vigyük tovább azt. Ez a hozzáállás állhatatosságot szül, ami értékes (még akkor is, ha mások talán kemény nyakúságnak látják), de Luther itt a megújuláshoz szükséges lelkület egy másik elemét domborítja ki: a valami elvesztésére való készséget. Az előre haladáshoz szükséges, hogy valamit magunk mögött hagyjunk. Tény, hogy az elengedés által odalesz az ismerősség érzetünk, és aligha van, aki ezt kedvelné. De ha Luthernek igaza van, az elhagyás szükséges. Ahhoz, hogy kereshessük azt, „amit még nem ismerünk és nem a miénk”, ez is kell: „folyton magunk mögött kell hagynunk, amit tudunk”. Mit jelenthet ez számunkra? Mit felejtsünk el (szándékosan, lásd Fil 3,14) azért, hogy azt a közösséget, amiért Jézus imádkozott – és amelynek megvalósítását, mint végrendeletét (Jn 17) ránk bízta – mélyebben megélhessük? Mit hagyjunk magunk mögött, hogy megnyerjük azt, ami még nem a miénk?
A kálvin téri séta fényében az előttünk álló kihívást talán így is megfogalmazhatjuk: itt az ideje, hogy a „protestáns” kifejezést igazi önmagunkhoz illő tartalommal töltsük meg. Az idegen szavak és kifejezések szótára szerint a protestantizmus „a katolikus egyháztól az újkorban elszakadt keresztény hitfelekezetek közös elnevezése” (Akadémiai kiadó, Bakos, 1983). Sokan így ismertek minket régen és így ismernek ma is, mint protestálókat. A „protestere” igéből képzett „protestáns” főnév a 16. századi és az azt követő vitákban valóban a tiltakozás jegyében volt használatos. Ma viszont lehetséges, hogy azáltal legyünk protestánsok, hogy valakiről tanúskodunk, Jézusról, és ennek nyomán valakihez és valakikhez tartozunk. A váltás jelentősége óriási. Miközben a 16. századi protestáns reformáció a szembenállás jegyében indult útnak, ma a protestánsok és a katolikusok között lehetséges a közösség útjának egy olyan keresése, ami által köztünk és bennünk maga Krisztus nyilvánul meg. Az első lépés ehhez az, hogy a protestáns kifejezés megteljen egy új tartalommal.
A latin „protestere” így is fordítható: tanúskodni valami vagy valaki mellett!
Az Útitársak honlapra most felkerülő – a protestáns önazonosság témakörét érintő – írások és alkotások túlnyomó részben a közösség keresésének jegyében születtek. Ez nem a szerkesztők összehangolásának a műve volt, valami másról van itt szó. Úgy tűnik, mintha az erővonalak eredője „magától” mutatna egy irányba, a közösség keresése felé.