Karácsony közeledtével gyakran megfogalmazzuk, ha csak magunkban is, azt a vágyunkat, hogy most máshogy lesz. Most nem kap majd be a fogaskerék. Megbecsüljük egymást és az ünnep Urát. A rohanás, a takarítás, a vásárlás és a frázisok helyett most teret adunk a lényegnek. Mégha e vágy ambiciózusnak is tűnik, szükség van rá. Vágyaink fontos útmutatók. Ha őszinte vagyok magamhoz, ebben az írásban is ez az ambiciózus vágy hajt, hogy közelebb kerüljek és közel kerüljünk mindannyian – családunk, barátaink és kedves olvasóink – a karácsony eredeti jelentéséhez. A megígért és eljött Szabadítóhoz, a szabaduláshoz.
Csaknem vonakodva írom le a „Szabadító” nevet. Annyira sokszor hallottuk, mimagunk is rengetegszer mondtuk vagy papírra vetettük már. Ha a kifejezést héberül mondjuk ki, hogy „Jézus”, akkor egy kicsivel jobb a helyzet, mert személyesebben hangzik. De Jézusból is sok volt és van, a Közel-Keleten ez gyakori keresztnév. Akár így, akár úgy, ha egy kifejezést vagy hírt sokszor hallunk, az arról szóló szavak először elerőtlenednek, majd idővel egészen el is értéktelenednek. Kiüresednek. Olyanokká válnak, mint a túlrágott rágó. Az „üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” félmondat sokak számára ilyen. Az igénytelenül sokszorosított és a kirakatokba ezerszámra kirakott szimbólumok elvesztik jelentésüket. Miként szóljunk hát arról, ami számunkra életbe vágó, de az elcsépelt szavak miatt ma sokan mint silány és tartalmatlan tárgyat dobnák sutba? Eugene (Peterson) szavai jutnak eszembe: akik az Igét képviselik, azoknak a fő dolguk a szavak megmentése.
Amikor az angyal Lukács evangélista szerint Jézus születését a pásztoroknak tudtul adta, olyan eseményt harangozott be nekik, amely aztán majd egész életüket meghatározza (Lk 2,10): „nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz”. Az öröm élmény, nem lehet nem érezni. Ha az angyalnak igaza volt (és a keresztény egyház a kezdetektől úgy hitte, hogy igen), akkor Jézus születésével egy olyan „Megmentő”, „Megváltó”, „Megtartó”, „Üdvözítő” vagy „Szabadító” jelent meg, aki az első századi emberek életébe és számunkra is valódi világosságot hozott. Szabadulást valahonnan, valamiből vagy valakitől, illetve valahova és valamire – egy érezhető változást, egy örömteli változást.
Szabadulás? Honnan?
Elegem van azokból a keresztény üzenetekből, amelyek olyan kérdésekre adnak választ, méghozzá nagy küldetéstudattal és ellentmondást nem tűrő hangon, amit senki sem tett fel. A közelmúltban fültanúja voltam, amikor valaki nagy elánnal kijelentette: „hogy mi volt a kérdés, azt nem tudom százszázalékosan, de hogy mi a válaszom, azt biztosan tudom”. Mi az a kérdés, amire választ ad az evangélium?
Létezik olyan kérdésfelvetés is, amikor az, aki beszél szavaival hoz létre egyfajta szükségérzetet ezzel nyomást gyakorolva hallgatóságán: amennyiben hallgatói e kínzó szükségletet (amit a beszélgetés előtt talán nem is ismertek) nem élik át, úgy érezhetik, hogy emiatt végérvényesen lemaradnak valamiről és kívül rekednek. Miután ily módon a hallgatóságban már kellően erős félelem- és szégyenérzet ébredt, az előadó készségesen felajánlja azt a terméket vagy szolgáltatást, amit hallgatói óriási szerencséjére pont ő és éppen egy igen kedvezményes ajánlat keretében kínál fel nekik – természetesen, mint az egyedüli lehetséges gyógyírt.
Jézus is beszél szükségről. A szükséget ő is nagynak írja le, viszont megelégítéseként nem egy külső elvre, nem egy termékre vagy módszerre mutat, nem is olyan egyénekre, akiket a szükségérzet tesz nélkülözhetetlenné, hanem önmagára. Ő a válasz, benne működik a válasz; olyan szabadságra hív, amit Ő él. Amit Jézus életét látva bárki mérlegre tehet.
Kezdjük a rabsággal. Jézus azt mondja, hogy aki a bűnt cselekszi, „szolgája” a bűnnek (Jn 8,34). Ahhoz, hogy lássuk a szükség eredetét, a „bűn” kifejezést érdemes megtisztítani attól a moralizáló és ítélkező jelentéstartalomtól, amit vallásos körökben szokás belehallani. Az a szolgaság, amire itt Jézus utal, egy belső állapot, amelyből az ember saját erejéből képtelen kilépni. Egy kényszerpálya. Jézus tanítása szerint ez a fogság belül van, ahonnan aztán a rossz cselekedetek fakadnak, nem fordítva. Jézus számára a bűn az a tett, amit az tesz, aki már bűnös – fogoly. Az emberi közösségek (legyenek azok akár vallásosak vagy más alapon szerveződők) a „bűn”-t rendszerint fordított irányból közelítik meg: kialakítanak bizonyos cselekvési normákat, és aki azokat megszegi, arra mondják, hogy vétkezik. A hozzájuk tartozást bizonyos viselkedési elvárásokhoz kötik, és aki ezeket áthágja, annak enyhébb esetben bűntudatot vagy szégyent kell érezni, végső esetben pedig a kiközösítéssel szembesül. Ebben a logikában az ember attól lesz vétkes, hogy vétkezik. Vallásos közösségekben a vétkek súlyát tovább növeli, hogy ezeket a normákat Isten tekintélyéhez kötik.
Jézus szemében fordított a helyzet: az vétkezik, aki vétkes. Aki vétkezik, azért teszi, mert egy olyan állapotban él, melyben a bűn törvényszerű. Nem azért vétkes, mert vétkezik, hanem azért vétkezik, mert vétkes. Amíg lénye mélyén nem fordul az eddigiektől egészen különböző irányba, e szolgaság állapotában él.
Ez az üzenet bántja az önérzetünket. Ahogy az istenfélő zsidók kikérték maguknak, hogy ők nem az „ördög atya” fiai, hanem Ábrahámé, úgy mi is kikérjük. Persze az helyénvaló, hogy a destruktív cselekedeteket elutasítjuk, csak az nem, hogy közben nem vesszük észre, hogy a céltévesztett tettek a céltévesztettség állapotából fakadnak. Nem veszünk tudomást arról sem, mi mennyi szabályt hágunk át, naponként, és arról sem, hogy a nem keresztényeket a pokolba kergetjük moralizálásunkkal. A nem vallásosak között gyakran több a felelősségteljesebb, az igazságtalanság áldozatai mellett jobban kiálló és a másokért való fáradozásban részét jobban kivevő ember, mint köztünk (Bonhoeffer szerint ők a „vallástalan keresztények”). Azt, hogy mi magunk szentek vagyunk vagy nem, döntsék el azok, akik minket igazán ismernek, de az bizonyos, hogy önmagunk felé hajlik a kezünk. Ha rosszul is esik elismerni, de mindannyian vétkeztünk, akár vallásosak vagyunk, akár nem, szóval, tettel vagy mulasztással. És azért vétkeztünk, mert mind céltévesztettek vagyunk. Mind rabok vagyunk. Egyformán.
Minek a rabjai? Az ego rabjai. Az egóra történő utalást itt ne moralizáló kategóriaként gondoljuk el. A nyugati világban az egoizmus kifejezés arra utal, hogy amit teszünk, az kinek hajt hasznot: így „ego” alatt könnyen a saját hasznát leső embert értjük. Itt azonban az egót nem a haszon keresése határozza meg, hanem lényének középpontja. Az ego mindent magához mér – akár hasznos ez neki, akár nem, sőt, még akkor is, ha ezzel kifejezetten árt magának. Az ego zsarnoksága éppen abban érhető tetten, hogy az ego uralma alatt álló ember nem szolgálhat mást, mint saját magát. Akkor sem, ha ebbe belepusztul. A mérce tehát nem a haszon, hanem az uralom központja. Az ego számára nincs nagyobb hatalom, mint önmaga. Az ego uralma alatt élő ember saját törvényét minden más törvény fölé és saját szükségét minden más szükség elé helyezi. Az ego-rabságot az a viselkedés mutatja, amelyben minden döntésünk az önmagunk felé irányultságból fakad. Ez megnyilvánulhat a mohóságban, amikor nem tudom a jóllakásnál abbahagyni a csoki vagy a sült hús evését, a haragban, amikor nem tudom megállítani annak pusztítását, a perverzitásban, amikor a másikat használó szexuális vágyaknak nem tudok nemet mondani, a kapzsiságban, amikor a szerzésvágy kegyetlen mókuskerékbe zár, a munkában, amikor képtelen vagyok megállni. E tettekben a közös nem az, hogy az ezeket elkövető ember mindezekből húz-e hasznot vagy sem, hanem az, hogy elkövetőjük végső ura önmaga vagy valaki más.
Szabadításra szorulunk. De levetheti-e a párduc a foltjait? Aki kicsit is ismeri az emberi lelket, tudja, hogy a szokás hatalom. Miként szabadíthat meg ebből minket bárki?
Mielőtt Jézus válaszához fordulunk, tudatosítsuk magunkban, hogy a diagnózis mennyire fontos. Ahhoz, hogy a jézusi élet központjából akarjunk élni, ami óriási változást igényel, látnunk kell, hogy az ego uralma nem az egyes tettekből fakad (bár kétségtelen, hogy tetteink a szokások kialakítása révén az ego uralmát tovább erősítik), hanem fordítva van, a tettek fakadnak az ego uralmából.
Ami az ego határtalan lehetőségeinek bűvöletében szabadságnak látszódik – ha nem tehetek mást, mint amit az egóm diktál –, rabság. A fő gond az ego felé fordulás kényszeressége. Jézus kifejezéséhez visszatérve, az „ördög atyához” tartozók szükségszerűen vétkeznek. A „test cselekedetei” – Pál szavával – egy belső állapot gyümölcsei. Nincs még egy olyan erős rabság, nincs még egy akkora jelentőségű beszorultság, mint az „én” zsarnoksága. Kis „é”-vel írva. Még akkor is, ha az én hatalmára büszkén azt rendre nagy „É”-vel gondoljuk, írjuk vagy mondjuk, a mi én-ünket jobb kicsi „é”-vel írni. Sajnos nem mindig vagyunk készek arra a bátor önreflexióra, amelyben szembenézünk az én-rabsággal. De néha igen. Különösen Jézus közelségében.
Az a szabadság, amire a Szabadító hív, a másik felé fordulás szabadsága. A szeretet szabadsága. Annak a lehetőségével való élés, hogy lényünket másokra költsük el.
Tegyük hozzá mindjárt: csakis szabadságból. Önkéntesen. A szeretet mentes a kényszerességtől. Aki igazán szeret, látja, hogy mások tetszésének és elismerésének a keresése mennyire távol áll a valódi szeretettől. A „szükségem van arra az érzésre, hogy másoknak szükségük van rám” érzés és az ebből fakadó „szolgálat”, az úgynevezett segítő szindróma látszólag a másik felé fordul, de valójában az egót szolgálja. Mások boldoggá tevése könnyen lehet takarója az ego uralmának. Ilyenkor a másiknak azért segítünk, mert nekünk van szükségünk arra, hogy magunkat hasznosnak és értékesnek érezzük. A segítő szakmákban az emberek azért kapják a fizetésüket és a megbecsülésüket, mert másokat szolgálnak, éppen ezért gyakran esik szó arról, hogy a mások elismerésére való törekvésből fakadó segítő vágy veszélyes szakmai ártalom. Vallásos körökben is előfordul, hogy a szolgálat az ego eszköze, és ennek fejében a közösségtől még dicséretet is elkönyvelhetünk. Ha azért szolgálunk, hogy elismerést gyűjtsünk, akkor másokat eszközként használunk saját közérzetünk javítása érdekében. Amikor Jézus szeretetre hív, önmagunk feladására hív, arra, hogy a másikat tartsuk szem előtt.
Belső szükségeinket jó elismernünk, ez nem kérdés, Jézus is volt fáradt. Ezeket a szükségeinket fontos is kifejezni. Viszont ahhoz, hogy a szeretet valódi legyen, különbséget kell tennünk aközött, hogy másokért vagy önmagunkért szolgálunk.
Kicsoda szabadít meg? Jézus a gyenge ember és az erős Isten egy személyben
A fentiek fényében a kérdés nyomasztó lehet. Ha igaz, hogy „aki a bűnt cselekszi, szolgája a bűnnek”, akkor kicsoda szabadít meg minket? Miként juthatunk ki innen? Témánk szempontjából a fő kérdés az, hogy Jézus miként vezethet el minket a szabadságra.
Itt jutunk el a karácsony ajándékához. Jézus születésében a végtelen és a szabad felölti a végest és a kiszolgáltatottat, így fordul a szükségben lévők felé. Szeretetből feladja előjogait, olyan gyenge kezei lesznek, mint a gyermeké, olyan gyomra, mint az emberé. Szolidaritást vállal az emberrel, miközben Istenként ki is menti őt állapotából: csodákat és jeleket tesz. Jézus születése és Isten országának a bejelentése, ha időben két külön fázisban is történt, egymástól 30 évnyire, lényegét tekintve ugyanazon eseménysor két felvonása. A Jézusban élő Isten gyenge lett és sebezhető, úgy, hogy erre senki sem késztette, ezt ő akarta. Jézust nyilvános szolgálatában pedig Isten maga ruházta fel erővel és hatalommal, hogy a vakok szemeit megnyissa és a foglyoknak szabadulást hozzon.
A karácsonyt párhuzamba állíthatjuk a zsidók sátoros ünnepével. A zsidók az évente megtartott sátoros ünnep során – amely egyike volt annak a három ünnepnek, amikor fel kellett menniük Jeruzsálembe – Isten hűséges törődését ünnepelték. Arra emlékeztek, hogy a pusztában otthon nélkül éltek, kiszolgáltatottságban, sátorokban laktak, és Isten gondoskodott róluk. Bevitte őket az ígéret földjére. Krisztus követői számára Krisztus születésének az ünnepe is ilyen. Ez is arra emlékeztet, hogy az emberi sors átmeneti, törékeny és kiszolgáltatott; az emberi test olyan, mint egy sátor, ami aztán elenyészik. Mégis megérkezünk az ígéret földjére, és a vándorút során is Isten gondoskodik rólunk.
Nüsszai Gergely 386-ban tartott karácsonyi beszédében ezért von párhuzamot az Ószövetség ünnepe és a karácsony között. Izraelben a sátoros ünnepen megfújták a harsonákat. Gergely azt mondja, hogy amire ők emlékeztek akkor, mi is arra emlékezünk most. Gergely Dávidot idézi: „Fújjátok meg a kürtöt újholdkor, holdtöltekor is, ünnepünk napján!” (Zsolt 81,4), majd azt mondja, hogy a Krisztus-születést ünneplő keresztények is sátorállítást ünnepelnek. Amikor az Ige testté lett, akkor valósult meg az igazi sátorállítás misztériuma (lásd Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre, I. Ókeresztény Örökségünk, szerkesztette Vanyó László, Jel kiadó, 1995, 60. o.). Hiszen Jézusban Isten úgy jött el az emberek közé, mint ahogy a Szent Sátor megjelent az izraeliták sátrai között. Amikor az Ige Jézusban testté lett, ő is „felverte a sátrát” köztünk, így lakott közöttünk, a mi emberi létünkben.
Hogyan kapcsolódik egymáshoz Jézus megtestesülése és szabadító munkája? Ez lényegi kérdés. Hiszen voltak és vannak bátor szabadságharcosok, akik kiváló emberek. Miért kell ehhez az, hogy valaki Isten legyen? Ha közelebbről megnézzük, a mások szabadságáért fáradó emberek ritkán képesek megőrizni belső szabadságukat. Aki mások szabadságáért dolgozik, azt gyakran elkapja az ékszíj, és az ügy szolgálatában elveszti a szabadságát. Jézus azonban mindvégig szabad. Ő elsősorban szabad, és ebből fakadóan szabadító.
Ezért olyan fontos a karácsonyi titok. Jézus úgy szabadít meg, hogy ő maga szabad. Úgy tesz másokat szabaddá, hogy megtestesíti a szabadságot, és önmagát osztja meg velünk. Ez teszi őt annyira különössé. Úgy szabadít, hogy saját lényébe hív. Saját lényét osztja meg velünk.
Akit Jézus megszabadít, valóban szabad (Jn 8,36). Szabad arra, hogy amikor a benne akár követelőző módon és erőszakosan, akár önmagát sajnáltató módon és manipulálva megszólal az ego, akkor ezen a hangon túl egy másik hangot is halljon. És ne csak hallja ezt a másikfajta hangot, a szeretetre hívót, hanem erőt is találjon magában ahhoz, hogy kövesse ezt a hangot. Hogy felálljon és lépjen. Hogy írjon egy levelet. Hogy elmosogasson, hogy ölelésre nyújtsa ki karjait vagy csendben hallgasson. Az a szabadság, amire Jézus megszabadít, viszonzásvárás nélkül ad. Nem azért, mert kell, hanem mert lehet.
Kicsit elvontabban: az a szabadság, amit Jézus ad, nem úgy határozza meg magát, hogy mitől szabad (mitől mentes, milyen láncokat rázott le – amitől a szabadságharcosok és a szabadságukra büszke emberek közötti tér hangos); hanem úgy, hogy mire szabad. Ezt a fajta definíciót nem annyira a szavak, mint a tettek hordozzák. Nincs nagyobb szabadság, mint az önmagunktól való szabadság (James Houston); aki magától szabad, mindentől szabad – akár arra is, hogy mást szebbé tegyen, mást szolgáljon, szeplőtől és ránctól tisztogasson, és közben magáról megfelejtkezzen.
Ezt példázza az, Akit karácsonykor ünneplünk. Az, aki, amikor már tudta, hogy elárulják és barátai is cserbenhagyják, és világosan látta, hogy nagy szenvedés vár rá, az utolsó vacsorája előtt, melyet tanítványaival elköltött, felkelt és elkezdte mosni a lábaikat. Majd hozzátette: amit én cselekedtem veletek, azt cselekedjétek ti is másokkal (Jn 13).
Az ünneplés lelkülete
Ha tehát a karácsony célját keressük, magunkra kell néznünk: a karácsony akkor ér célba, ha bennünk teljesedik be. Isten azért lett emberré Jézusban, hogy megmutassa, hogy a törékeny emberi létben is érvényesülhet a tökéletesen szerető Isten. Az ember is lehet szabad!
Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, ami elveszett; Ő értünk adta magát váltságul (Mk 10,45). Célja a mi életminőségünk helyreállítása volt. A tényleges szabadítás. Hippói Ágoston egyik karácsonyi prédikációját a karácsony céljának szellemében a következő szavakkal fejezi be: „Tegye teljessé bennünk ajándékát az, aki esetlenségeinket magára venni nem vonakodott, és Isten fiaivá tegyen bennünket Ő, aki érettünk akart Emberfiává lenni”. (Ágoston 410-es évek elején egyik karácsonyi beszédében, Sermo 184, fordította Vanyó László, idézett mű, 106. oldal)
Milyen ünneplés illik ehhez? Jézusban Isten felajánlja nekünk azt a gazdagságot és erőt, ami által maga Jézus élt. Talán ez túlzásnak hangzik számunkra, mégis csak a megszokottság vagy önmaguk igazolása mondatja velünk, hogy mi nem élhetünk úgy, mint Jézus. Isten számunkra Jézus születése által elérhetővé tette azt az erőt, ami által Jézus élt. Nagy Bazil 378 karácsonyán így beszél: „Isten a testben. Nem időszakonként működve, mint a prófétákban, hanem magával egy természetűvé téve az emberséget, és azt magával egyesítve tulajdonává téve, és az ő miénkkel egynemű teste által önmagához vezetve vissza az egész emberiséget.” (Nagy Szent Baszileiosz, Homília Krisztus szent születésére, fordította Vanyó László, 2–3. oldal.) Bazil szavai szerint az ember, aki azelőtt elidegenedett Istentől, Jézusban bensőséges kapcsolatba került Istennel. Jézusban Isten a mi emberi voltunkat „magával egy természetűvé” és „tulajdonává” tette, és mindezt azért, hogy minket önmagához visszavezessen. Milyen más viszonyulás illik ahhoz, aki közel jött hozzánk, mint az, hogy mi is közel menjünk hozzá – hogy magunkat neki feltárjuk és Őt hozzánk egészen közel engedjük? A korai egyházatyák az Istennel való kapcsolat közelségéről egészen szabadon beszéltek úgy, mint egyesülésről. (Nem féltek annyira a félreértésektől, mint a nyugati egyház későbbi képviselői. Ahogy egy szerelmespár tagjai sem félnek attól a félreértéstől, ami abból származhat, hogy azt mondják, ők egészen egyek – a félreértésektől inkább azok félnek, akikben már erősebb a józanság, mint a szeretet.)
Amikor erre a közel kerülésre gondolunk – a karácsony ünnepléséhez illő hozzáállást keresve –, felidézhetjük a csövön átáramló folyadék képét. Amikor egy csövön a folyadék a cső teljes átmérőjében halad, minden gátlás és visszatartás nélkül, akkor azt mondjuk, hogy a cső áteresztőképessége 100%-os. Valami ilyen történik azzal, aki egészen Jézussal azonosul. Benne az Isten élete olyan akadálytalanul, könnyedén és erővel érvényesül, mint Jézusban.
Az a szabadság, amire Jézus hív, olyan élet, mint azé az aortabillentyűé, amely a szívünkben percenként kitárul. Nyugalmi állapotban percenként 60-szor, máskor többször vagy kevesebbszer, de teljes mértékben. Lehetővé téve a vér 100%-os átáradását a tüdő felől a szívbe, hogy aztán az életet adó vér a szíven át továbbáramoljon a testbe. A szabadság nyitott az élet beáradása és az élet kiáradása előtt is. Visszatartás nélkül.
Amikor megengedjük, hogy Jézus azonosuljon velünk, és megnyitjuk magunkat arra, hogy úgy érezzük magunkat, mint ő; ha azonosulunk szenvedésével, hogy ami neki fáj, fájhasson nekünk is, és azonosulunk örömével is, hogy aminek örül, annak mi is örüljünk, akkor hagyjuk, hogy isteni élete átáramoljon rajtunk. Sorsközösséget vállalunk vele. Ennek része az együtt sírás és örülés azokkal, akikkel ő sír és örül, embertársainkkal. Amikor a másik átélésébe beleengedjük magunkat, kitesszük magunkat a másik hatásának; bemerészkedünk a másik erdejébe. Amikor emberek mellé társulunk, ezt tehetjük többféle szinten. Attól függően, hogy az illető milyen közel áll hozzánk vagy milyen mélyen érzünk vele együtt, más és más mélységben szegődhetünk társaink mellé a felszínes figyeléstől egészen a mély beleérzésig.
Úgy hiszem, hogy Jézussal is így áll a dolog. Mellé is odaszegődhetünk úgy, mint egy bölcs emberhez, akitől a hétköznapi élet dolgaiban tanulni akarunk. Vagy mint egy magasztos példakép mellé, útmutatást keresve döntéseinkhez. Vagy követhetjük úgy, mint egy Megváltót (akire talán úgy nézünk, hogy aki váltságművét megfelelően értelmezi, azt meg is váltja). Vagy közeledhetünk felé úgy, mint baráthoz, szerelmeshez, akivel lényünk mélyén azonosulunk. Mindegyik kapcsolódás, de különböző mélységekben. Ez a lényünk mélyén való azonosulás Jézussal, ez az átáramlás annak a célnak a beteljesedése, amiért Jézus emberré lett. Ez Jézus szabadításának érvényesülése ma, itt és most; bennünk. Ez az, amikor az ego helyét átveszi az Isten, és az ego zsarnokságából Isten szabadságába jutunk.
Utóirat: a szabadítás mércéje a szeretet szabadsága; nem az erőtlenség és nem is az erő
Jézus megjelenésének kapcsán húzzuk alá, hogy a megtestesülés célba érésének a mércéje a Jézushoz hasonulás, ennél nem több és nem kevesebb. A mérce a szeretet, nem az erőtlenség önmagában és nem is az erő önmagában.
A szeretet megjelenésének egyikfajta ruhája kétségkívül az önként vállalt erőtlenség: Jézus lemond jogairól, hogy szerethessen. A szeretet megjelenésének másikfajta ruhája kétségtelenül az erő, Jézus a Lélek erejével él, hogy szerethessen. Mindkettőre látunk példát Jézus életében.
Emeljük azonban ki azt, hogy a ruha nem egyenlő Jézussal. Se az erőtlenség, se az erő nem egyenlő Jézussal. A keresztény életben a mérce nem önmagában a szenvedés és nem önmagában a győzelem. Lehetséges úgy érezni, hogy aki szenved, több. Azt is lehetséges érezni, hogy aki a sikert és a hatalmat ünnepli, több. Jézus megtestesülése szempontjából, Jézus szabadítása szempontjából azonban mindkettő mellékvágány. Önmagában se az erőtlenség, se az erő nem tesz kereszténnyé. Se a szenvedés, se a diadal. Ha ezeket önmagukban tesszük céllá, ezek el is terelhetik a figyelmet a Szabadító szándékától. Ha a szeretetet szolgálják, ha tehát a másik felé fordítanak, mindkettőnek megvan a helye, az erőtlenségnek és az erőnek is. Úgy az egyháztörténelemben, mint a mai kegyességi mozgalmakban, sőt, talán még saját életünkben is be tudunk azonosítani olyan pontokat, melyekben Jézus megjelenését inkább a szenvedéshez vagy inkább a csodatévő erőkbe vetett hithez kötöttük. Mindkét hangsúly képviselőitől lehet és érdemes is tanulni.
Karácsony kapcsán azonban térjünk vissza az ünnep középpontjához, aki Jézus. Isten emberré válása során azért vette magára és hordozta el az emberi gyengeséget és azért nyilvánította ki természetfeletti csodákra is képes isteni erejét, hogy szabaddá tegyen minket mások felé. Jézusnak az a vágya, hogy a szeretet szabadságában éljünk; hogy minket is arról ismerjenek meg, hogy vele voltunk, és úgy szeretünk, ahogy Ő.
A Szabadító, aki megszületett, örömöt hoz; „nagy örömöt”. Ezen a karácsonyon is.