Szabadulás a labirintusból – képmeditáció

Képmeditáció Országh Lili festményei mentén.

A mítosz szerint a világ első labirintusát Mínosz király építtette Kréta szigetén, Daidalosszal a zseniális feltalálóval. Bikafejű, szörnyszülött fiát, a vérszomjas Minotauruszt zárta belé, hogy megvédje tőle a várost. Hét évente 7-7 szűzlány és fiú volt a legyőzött Athén adója a Krétai királynak. Ők kerültek a labirintusba, étkéül a szörnynek. Egészen addig folyt ez, míg az Athéni király fia, Thézeusz meg nem érkezett. A királyfi Mínosz király lányának, Ariadnénak a segítségével legyőzte a Minotauruszt, majd a maga mögött húzott vörös fonál mentén kijutott a labirintusból.

Bár a labirintus az egyik legősibb építészeti kép, mégsem épít évezredek óta senki sem labirintust. Mert a labirintus értelmetlen, öncélú és haszontalan.  A lehető legabszurdabb épület, amit emberi elme kitalálhat. Önmagából kiforgatott térszerkezet. Anti-építészet. Nem ÉP-ÍT inkább alattomosan ROM-bolja a benne bolyongót.  Az ember ugyanis azért épít, hogy olyan tereket teremtsen maga köré, amiben jó lakni, élni, tartózkodni. Évszázadokig minden épület ilyen terekből állt. Egymásból nyíló terek-szobák egymás mellett-fölött-alatt. Így volt ez, akár templomot, akár palotát, akár egy parasztházat épített magának az ember. Aztán történt valami és az épületek terei önmagukba fordultak, elhatárolódtak: mindegyik egy-egy kis zsákutca. Kis irodahelyiségek, mellettük folyosó. Kórtermek, mellettük folyosó. Börtöncellák, mellettük folyosó. Monomániásan egymás után sorolt ugyanolyan helyiségek, melyek nem férnek meg egymással, nincs út, kapcsolat köztük. Csak áttételesen. Így születik az un. ,,közlekedő” vagy folyosó. A közlekedő nem szabad tér, nem is belső tér. Kényszermegoldás. Szükséges rossz. Keskeny, hosszú és szűk. Huzatos és hideg. Nem szívesen vagyunk ott, csak ideiglenesen, miután vagy mielőtt belépnénk oda, ahol igaziból lenni akarunk.

Ha Te befele figyelsz, mit látsz? Miféle belső terekben-szobákban-folyosókon találod a gondolataidat? Hol laknak az emlékeid? Merre vannak a terveid? A szeretteid? Nagy és tágas, egymásba nyíló termekben? Fényes verandákon? Hálószobák meghitt csöndjében? Ahol jó lenni, jó elidőzni?

Vagy kusza rendszerű, szűk, folyosókkal szabdalt házban élsz? Gondosan elszeparált helyiségekkel, terekkel? Esetleg titkos átjárókkal, csapdákkal, sötét maradék terekkel: zugokkal, zsákutcákkal? Ha sok a válaszfal, kevés a fény. Ha kevés a fény, kevés a kapcsolat a külvilággal, könnyen elvesztjük az irányt, elvesztjük az utat

Egy épület, amiben nincsenek igazi terek és csak folyosókból áll: gonosz vicc. A labirintus, ilyen gonosz és abszurd tréfa. Csak mész és mész, és már nem vagy és még nem vagy sehol. Legkevésbé a jelenben. Legkevésbé a valóságban.


Országh Lili éveken át foglalkozott a labirintusokkal. Újra és újra lefesti, megrajzolja, analizálja azokat. Évezredes mintákat, ősi városok alaprajzait, terveit veszi elő, de megtalálja a labirintus-mintát a modern áramkörök rajzolatában is. Labirintusaiban összekapcsolódik modern kori élettapasztalata valami nagyon ősi archaikus mintával. Ránézve képeire rögtön tudjuk-érezzük, hogy saját bonyolult belső világát festi bele a képbe. Lefesteni számára annyi, mint feltérképezni, analizálni, megérteni, megfejteni. A képei mind felülnézetek, madártávlatok, alaprajzok, ha úgy tetszik. Mert az értelem át akarja fogni, át akarja látni az egészet. De ez a labirintus megfejthetetlen. Nincs megoldása. Így nincsen. Így csak építeni tudjuk az útvesztőt, valahogy úgy, mint a mesében Daidalosz az építész.

Évtizednyi idő telik el mire felismeri a festő: Ha meg akarja fejteni a labirintusát, akkor alá kell szállni, be kell menni, nem elég felülről, kívülről analizálni. Igen, be kell lépni a félelmetes nyirkos sötétbe, a falak közé. Vállalva a kockázatot, hogy eltéved. Áldozattá, vagy épp szörnyszülötté válik.

Innentől fogva falakat fest. Nem föntről, messziről, hanem közelről, szinte kitapinthatóan közelről, nyomasztóan közelről.

Volt már, hogy benne voltál Te is? Egészen mélyen benne az útvesztőben? Úgy, hogy nem láttál ki belőle? Vajon magad vállaltad az utat, vagy inkább csak egyszerűen ott találtad magad? Márpedig aki ott van, az már a labirintus lakója.

Lehet, Minotaurusznak látod magad? Egy szörnyszülöttnek? Akit szégyellnek, és aki szégyelli magát? Aki fél, hogy elpusztítana mindent és mindenkit maga körül, ha tehetné? Védelmül falakat épít körbe-körbe, magad köré, egyre bonyolultabb rajzolattal, hogy ne tudja meg senki, ne lássa meg senki, ne jöjjön oda senki? De közben éhezik, és fél?

Vagy Áldozat vagy? Belöktek egy ajtón és rád zárták? Bolyongsz a mások által épített falak közt és minden elágazónál rettenve lépsz jobbra vagy balra, nem tudva jól teszed-e? Hogy zsákutca jön, vagy titkos csapda? Hogy a következő lépésnél szemben találod magad az Iszonyatossal?  Megleled-e a remélt kijáratot?  Van-e egyáltalán kiút?

Ha végleg elvesztetted az utat, az irányt, ha elfogytak a lépcsők átjárók és elágazók. Ha kimerültek az ötletek, felmondták a szolgálatot a menekülési tervek, cserben hagytak a kapott tervrajzok végül lerogysz fáradtan, hátadat a falnak döntve.  Felnézel: ott is csak fal.


Azt mondják, a muszlim, ha imádkozni akar, kelet felé fordul, más vallások követői a nap felé néznek, vagy valamilyen oltár, esetleg szentkép felé fordítják tekintetüket… Ha zsidó kezd el imádkozni, akkor keres egy falat. Mert minden fal a siratófal mása. Annak a felismerése, hogy vége, hogy emberileg nincs tovább. Hogy nem lehet tovább menni, mert ,,elmentél a falig”. Országh Lili zsidó származású, nem csoda, ha kétségbeesésében a falnak fordul. A kövek repedéseit, málló vakolatát figyeli. Évszázadok, évezredek lenyomatait, emlékeit. A jeleket, amiket talán áldozatul esett, vagy megmenekült elődök véstek-festettek oda.

Odaülsz Te is, a fal elé, fáradtan és csüggedten.

Amit eddig nem vettél észre, vagy nem volt jelentősége, most azt is észreveszed. A köveket. A hajszálrepedéseket. A csiszolt és érdes felületeket. Sérült roncsolt éleket. Egykor volt, már olvashatatlan jeleket, betűket. Szobrok, képek kifakult nyomait. Elődök erőfeszítéseit, próbálkozásait. Akik előtted jártak itt, tán üzenni akartak.

Ahogy a falat bámulod, rajta a megfejthetetlen jeleket, szótöredékeket, üzeneteket, az egyik kő mintha megmozdulna. Kilépne a fal síkjából. Mint valami rejtekajtó, titkos kijárat, amit eddig nem vettél észre. Ahogy rámeredsz kirajzolódik valami egészen más. Valaki egészen más. Ő nem csupán jel, írás, üzenet. Ő valóságos. Arca nyugalmat sugároz és erőt. Trónon ül, mert már övé minden hatalom. A győztes királyfi. Aki már legyőzte a szörnyet. Átment a halálon. Megmentette az áldozatokat. Kijutott a labirintusból. Ő maga az ajtó. Számodra is ő a menekülés, a megváltás.  

Mert van egy másik fal is. Egy fal a síráson túl. A keresztyének fala: a katedrális homloka. Amit a húsvéti feltámadás ünnepére készítettek! Mert minden húsvét és miden vasárnap a feltámadásé. Ez nem a vég, éppen hogy a kezdet-fala. A határt jelző fal ez a jelen és eljövendő, a földi és a mennyei közt. Ezen a falon kapu van, és fölötte Krisztus, a megöletett, de feltámadott bárány-Jézus. Mert ő az ajtó. Az átjáró. A menekülés. A Pantokrátor. Győzelmes uralkodó, akié minden hatalom mennyen és földön.

Felegyenesedsz, és már meg sem lepődsz rajta: kezedben ott egy piros fonal…

„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek. Erre Tamás azt mondta: “Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?” “Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam. Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok.”