Számomra a csend… (2)

A pókhálón megcsillan a napfény, szellő lengedez, a lombok árnyékában hűs vizet iszom, a lakott terület messze van, de az állatok hangja elér idáig, szekér zörög, víz csobog. Amikor ezt írom, a számomra tökéletes csendet képzelem magam elé, sok csendélmény mozaikképét. A nap, a szél, a víz, a föld olyan közvetlen, mintha egy test lennénk. Mintha én is csak öntudatlan létező lennék. Talán ilyen volt az emberélet az Éden kertjében?

Amikor nyaralok, keresve egy rövid időre az elveszett Paradicsomot, a csendet a legnehezebb megtalálni, kiélvezni. Magamat a legnehezebb lecsendesíteni.

De van olyan környezet, ami elringat.

A számomra ideálishoz hasonló csendet leginkább a Művészetek Völgyében élvezhettem, amikor nyarakon át hajnalban végigsétáltam az éledező falu főutcáján, vagy leültem a református udvar öreg körtefája alá. Hogy lehet ilyen hatással egy hely, ami nem romlatlan?



A legmélyebb csendet mindig a kontrasztokban élem meg. Az anyagok, a hőmérsékletek, a ritmus kontrasztjában. Csak a nyári nap heve után esik jól a pince hűvöse. Amikor a szomjam oltom vagy fáradt tagjaim megpihentetem – olyankor a lelkem is felüdül. Szabadságra lel, örömre, táplálékra. És még inkább befogadóvá válik. Isten Lelkével harmonizálóbbá. Ha a testem nem fárad el, a lelkem sem tudom lecsendesíteni. A csend akkor érkezik el, amikor a zaj lassan elmarad.

Vajon mi az, aminek a kontrasztja nélkül nem tudok megérkezni Istenhez?

És amikor megérkezem, akkor hol van a csend?