Szavak nélküli ima Keresztes Szent Jánosnál és Dietrich Bonhoeffernél

Fontos, hogy megkülönböztessük a forrásokat: abból, amelyik tiszta és életet ad, igyunk, méghozzá gyakran, azonban a szennyezett forrástól, amelyik beteggé tesz, tartózkodjunk. A lelki életben is ezért számít a megkülönböztetés, hogy az élő Istenhez, és általa az emberekhez és a teremtett világ egészéhez is szabadon kapcsolódhassunk, belső kényszerek, fogság és illúziók nélkül.

A nehézség nem is annyira elvi szinten található. Melyik bibliaolvasó ember ne ismerné azt az apostoli intést, hogy „Mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok!” (1Thessz 5,21b-22). A különbségtétel szükségét elméleti szinten könnyű belátnunk. Gyakorlatunkat viszont nem csak elveink határozzák meg; döntéseinkben nagymértékben befolyásolnak miket olyan előfeltételezések is, melyeknek tudatában sem vagyunk. Ezekben az esetekben nem vizsgálunk meg mindent, hanem korábbi tapasztalataink vagy meggyőződéseink alapján egyes forrásokat előre kizárunk. Akkor is, ha ezzel az élő víztől választjuk el magunkat.

A hívő keresztényről talán azt feltételeznénk, hogy Isten vonatkozásában ennek a tévedésnek, a megvizsgálás elutasításának nem lehet áldozata. De nem így van, mert előfeltételezéseink gyakran lesznek előítéletté, amelyek aztán visszahatnak ránk. A protestáns hívők számára a szavak nélküli imádság ilyen terület. Az oda vezető utakat sokunk számára benső fenntartások zárják el, a gyanakvás kapui.

A protestáns történelemírás szerint az újszövetségi idők utáni egyházban olyan gyakorlatok terjedtek el, melyek az újszövetségi szemléletmódtól elhajlottak, és a szavak nélküli ima is ilyen elhajlás. Mivel a biblikus imádság párbeszéd Istennel, és a protestáns érvelés szerint a szavak nélküli ima monológ, melyben az ember önmagával tölt időt, miközben óvatlanságában még a gonosznak is helyet ad; a szavak nélküli ima a bibliai imádság ellenpólusa. Nos, ha a szavak nélküli ima az Újszövetséggel valóban nincs összhangban, akkor az Írást útmutatónak tekintő ember számára az óvatosságra hívás indokolt. Ha azonban a szavak nélküli imádságban is fordulhatunk Isten felé odaadással és engedelmességgel, sőt, ha a szavak nélküli ima az Istenbe vetett bizalmat és szeretet növelheti, akkor annak elutasítása súlyos hiba. Akárhogy is van, a szavak nélküli dimenzió tekintetében mi, protestánsok hagyományosan protestálunk. Hiába a lelkek megkülönböztetésének elvi szüksége és lehetősége; ha a szavak nélküli imától elég erősen idegenkedünk, kerüljük azt, még akkor is, ha ezzel akár az Istennel való találkozástól maradunk távol.

Érdemes tehát megvizsgálnunk a szavak nélküli imádsághoz való hozzáállásunkat, annak elutasítását, illetve támogatását szolgáló szemléletmódot. Nagy a tét.

Egy szokatlan párbeszéd

A témát úgy szeretném megközelíteni, mintha egy kerekasztal-beszélgetésen lennénk. Ennek apropóját számomra Dietrich Bonhoeffer egyik előadásában elhangzott kijelentése adta, amely kapcsán Keresztes Szent János egy mondata jutott eszembe. A két mondat születése közt közel négy évszázad telt el, és a kettő közt nyilvánvalóan vannak eltérésék, de ezzel együtt is, felfedezhető bennük egy egybecsendülés is. Nem véletlenül, hiszen mindkettő egy forráshoz meg vissza, a kereszténység közös magvához, az élő Igéhez, Jézus Krisztushoz.

A két kijelentés közti eltérés és hasonlóság fontolóra vétele nagyban segíthet minket abban, hogy megértsük, mitől tart az a protestáns hívő, aki a szavak nélküli imát (és ugyanezen az alapon a keresztény misztikát) elveti, egyenlővé tévén azt a monológgal, és ezzel egy időben ebben a túlzott óvatosságban miként rejlik benne az a Krisztus-központúság utáni vágy, mint ami a keresztény misztikusokban. A következőkben tehát a két kiemelkedő teológus olvasatában láttatom a csendhez való viszonyt. A szavak nélküli ima csendjéhez történő pozitív hozzáállásról Keresztes Szent Jánost hallgatom, míg a protestáns ellenérzésről Dietrich Bonhoeffert; és mindezt úgy, hogy azt keressem, a két hozzáállás miként viszonyul egymáshoz. Mint egy kerekasztal-beszélgetésben.[i]

Keresztes Szent János: a csend az Istenre hallgatás közege

A 16. századi Keresztes Szent Jánosról sokaknak a lélek sötét éjszakája vagy misztikus versei jutnak eszébe, de ezzel őt könnyen valami elit, egzotikus vagy éppen ezoterikus kategóriába helyezzük. Ez félrevezető. Mert Keresztes János az Istennel élt élet egészére nézve igyekszik eligazítást adni, és bár megértése nem adja magát könnyen, aki megdolgozik érte, és rájön, hogy Keresztes János a lelki életnek valóban az egyik legkiemelkedőbb tanítója, sokat gazdagodhat általa.[ii]

Keresztes János azon közel tucatnyi reformációs mozgalmak egyikének a képviselője, melyek a 15-16. századokban a katolicizmuson belülről újították meg az egyházat. Munkálkodása kicsivel Luther és Kálvin utánra tehető, de más kultúrában történik, Spanyolországban. A karmelita reform meghatározó alakja, Avilai Szent Teréz megkéri Jánost, hogy reformtörekvéseiben támogassa. Jánost hite, érzékenysége és éles elméje teszi alkalmassá erre, így lesz nemcsak Teréznek (kinél János jó két évtizeddel fiatalabb) a lelkivezetője, hanem a mozgalom egyik meghatározó személye.[iii]

János számára a csend és a szavak nélküli ima jelentőségét a Jézussal élt élet elmélyülése adja. Keresztes János olyan pap, teológus és reformátor, akinek írásain, azok elvontsága ellenére, átsüt a Jézussal való kapcsolat személyessége. János számára a keresztény élet az Isten szeretetére adott válasz, melyben az ember az őt szerető Istennek adja át magát, akaratát és értelmi képességeit. Isten munkájának az a célja, hogy az Isten és ember közti kapcsolat elmélyüljön, hogy Isten az emberrel eggyé válhasson, és az emberben Isten Fia formálódjon ki. János tudja, hogy sokféle csend létezik. Ő kifejezetten és következetesen arra az egyfajta csendre figyel, amelyben Isten, az Atya a kimondhatatlan Szót, az élő Igét, magát Krisztust kibocsátja. János figyelme középpontjában az élő Szó áll, aki által Isten az embert megszólítja.

A csend Isten emberhez intézett szavának meghallásához kell. A csend azt a figyelmet és lelkületet határozza meg, melyben az ember Istent befogadja. A csend nem az egyetlen közeg, melyben Isten munkálkodik (már csak azért sem, mert Isten a csendben épp hogy megszólalva közli magát), mégis, mással nem helyettesíthető, se munkával, se érdemekkel, se tanulással; a csendben ismerjük el igazán, hogy Isten Isten. Az isteni Szót az embernek úgy, és csakis úgy lehet meghallania, hogy az ember Krisztus szentségének és erejének teret ad. A csend önátadás.

Keresztes Szent János így ír (és ez az a mondat, amelyre Bonhoeffer később említendő mondata – igaz, Bonhoeffer tudta nélkül – majd rárímel):

Egy szót mondott az Atya, és az az Ő fia volt.
Ezt mondja mindig örök csendben,
s a léleknek azt csendben kell meghallania.[iv]

János szerint Isten műve és az ember műve tehát így kapcsolódik egymáshoz: Isten kimondja azt az egyetlen szót, aki maga a Fiú, és állandóan, szünet nélkül, a jelen pillanatban is, újra és újra; az ember pedig alázatosan és engedelmesen fogadja, és befogadja őt, újra és újra. Ha János szándékát összegezni kellene, így lehetne. Az Atya Jézust azért küldi el a világba, hogy az embert megváltsa, az ember pedig, már aki és amennyire erre kész, ezt befogadja. A munka Istené, a választ pedig az embertől várja.

Ha Jánosnak ezt a mindent meghatározó szándékát hívő keresztényként fogadjuk, éljünk bár ilyen vagy olyan korban, lelkiségi vagy kegyességi mozgalomban, aligha tehetünk mást, mint hogy azt mondjuk: Igen, ámen!

Protestáns emberek számára fontos lehet annak az ismerete, hogy János tudott arról a fajta spiritualitásról, amivel szemben a protestáns reformáció fellépett, ami egyoldalúan az ember erőfeszítéseire helyezte a hangsúlyt. Ismerte azt a megközelítést, melyben az ember úgy tekintett vallásos tetteire, mint Istennek adandó vagy adott fizetségre, mely által aztán mintegy saját érdemeire és erényeire támaszkodva próbál közel jutni Istenhez. Részben éppen erre az eltévesztett hangsúlyra válaszol János akkor, amikor az Istennel megélt kapcsolat ajándék jellegét emeli ki. János ezt a Szentírásból és személyes tapasztalatából ismeri és tanítja, hogy Isten közelsége Isten ajándéka, egyedül Istené. János a középkori spanyol egyház erényekre helyezett hangsúlyát ekként korrigálja: a lelki élet és az üdvösség Isten ingyenes ajándéka.[v]

Ha Keresztes Szent Jánost arról kérdezzük, hogy vajon a szavak nélküli ima vezethet-e érdemekre hivatkozáshoz, és ez által önmagunkra támaszkodáshoz, válaszért beleolvashatunk Románcok című versébe. Itt Szent János az Atya és a Fiú beszélgetéséről ír. Az első 4 versszakban az Atya arról szól, hogy azzal akar örömet szerezni a Fiának, hogy szép mennyasszonyt keres neki. Ezt követőben arról, hogy az ara mi alapján kerül be az Atya és a Fiú bensőséges szeretetközösségébe. Az alábbiakat az Atya mondja az aráról (a mennyasszonyról, mely a hívők összessége, az egyház) a Fiúnak:

Arát, ki téged szeressen,
Akartam, Fiam, tenéked adni
Ki értéked által megérdemelje,
Hogy társaságunkban részt vehessen.[vi]

János teológiájában az Atya és a Fiú társaságában az ember a Fiú értéke és érdeme által vehet részt. A Fiú által kifizetett ár alapján, amit az Atya előre beszámít az ember javára.

Hogy az Isten és az ember közti kapcsolat mennyire Isten ajándéka, azt A Kármelhegy útja című versének következő részlete is kifejezi:

Hogy az ember tökéletesen szerethesse Őt,
Ne keressen sehol másutt szeretetet.
Hogy teljesen megismerje Őt,
Igyekezzék semmiről semmit sem tudni.

Hogy teljesen birtokába vehesse Ő,
Ne kívánjon birtokolni semmit sem.
Hogy egészen Őhozzá hasonulhasson,
Ne legyen semmi semmiben.

… Hogy eljusson ahhoz, amit még nem bír,
Járjon arra, hol mi sem az övé.
Hogy elérje azt, ami ő még nem,
Arra kell mennie, hol ő semmi sem.[vii]

Keresztes Szent Jánosnak a szavak nélkül imádsággal kapcsolatos tanítása szerint az Istent kereső ember tehát csak akkor tesz helyesen, ha Isten kegyelmére támaszkodik. Ha befogadja az élő Igét, Krisztust, aki saját érdeméért és döntése szerint jön hozzá. Az a protestáns felvetés, miszerint a misztikus arra számít, hogy az Istennel élt kapcsolatot számára majd tettei, önmaga megsanyargatása, vagy egy különleges tudatállapot elérése hozza el, olyan messze áll a nagy keresztény misztikusoktól, mint Makó Jeruzsálemtől. Ha csupán a most szemügyre vett Keresztes Szent János-írásokat nézzük, ne felejtsük el, hogy ő a nyugati kereszténység egyik legmértékadóbb és meghatározóbb misztikusa, és számára a szavak nélküli ima a kegyelemre támaszkodás útja. A szavak nélküli imának a belső monológgal való azonosítása sokkal inkább szól a misztikusokkal kapcsolatos és mára már évszázados negatív sztereotípiákról és tájékozatlanságról, mint a krisztusi misztikát élő és tanító emberekről, köztük Keresztes Szent Jánosról.

Dietrich Bonhoeffer: a csend, mint tisztelet

Lépjünk most egy nagyot a történelemben. Forduljunk Dietrich Bonhoefferhez, aki a 20. századi protestáns teológia egyik legkiemelkedőbb szószólója. Az ő személyéhez is a csenddel kapcsolatos kérdéskörben forduljunk, tehát mostani útkeresésünknek Bonhoeffer lelki örökségének vagy hatásának a vizsgálata nem célja. Bonhoeffer a 20. században azt fejezi ki, amit a 16. században Luther és Kálvin, a 20. században pedig Karl Barth és számos kortárs teológus: a szavak nélküli csend hiábavaló, és amennyiben a gonosznak ad helyet, veszélyes is. Hiszen a biblikus imádság párbeszéd Istennel.

Bonhoeffer 27 éves fiatalemberként a berlini egyetem egy tömött előadótermében a krisztológia (azaz Krisztus kibenléte) témájában tart egy előadást. Előadását e szavakkal nyitja:

A Krisztusról szóló beszéd egy olyan csendben kezdődik, melynek a misztikusok csendjéhez, kik lelkük rejtekének dohos kamrájában magukban mormognak, semmi köze.
Az egyház csendje az Ige előtti csend.[viii]

Ahhoz, hogy e mondatot saját helyén értelmezhessük, látnunk kell az előadás-sorozat célját. Bonhoeffer alapvető szándéka az, hogy az Ige előtti tiszteletre hívja hallgatóit. Aki Krisztus személyét akarja megközelíteni, annak számára minden innen indul ki és ide torkollik, a középpont Krisztus, az ő mindenkit és minden hatalmat megelőző elsőbbsége.

1933-at írunk. A népszerű és éles eszű oktató előadásait a berlini egyetem az év első hónapjára hirdeti meg, amikor Németországban éppen Hitler kancellárrá választásának előkészítése folyik; ami aztán 1933. január 30-án meg is történik. Amikor Bonhoeffer Krisztus központi szerepét emeli ki, akkor, ha csak közvetett módon is, Bonhoeffer Hitler hatalmi törekvéseivel szemben is polemizál. Hallgatói világosan értik.

Bonhoeffer érvelése ezzel együtt elsősorban krisztológiai célzatú. Bonhoeffer úgy szól, mint teológus, célja az, hogy az élő igéhez méltó tiszteletet és hódolatot kifejezze, azt, amelyet az ember csak úgy tud kifejezni, hogy elnémul. A krisztológia megközelítésének ez a hozzáállás nélkülözhetetlen alapfeltétele.

Bonhoeffer szavaiban a misztikusok csendje tehát kontrasztként jelenik meg, olyan ellenpontként, amihez képest Bonhoeffer üzenete még élesebb lesz. Bonhoeffer azt akarja tisztázni, hogy az a fajta csend, amit ő a misztikusok csendjének tart, ami számára nem más, mint az öntörvényű, önmagára támaszkodó és önerőből megigazulni akaró ember törekvésének az eltakarása, egészen más, mint az a csend, amire ő hív most, ami az élő és uralkodó Krisztusnak ad teret. Most próbáljunk eltekinteni Bonhoeffernek a misztikusokról alkotott (téves) képéről, ami tájékozatlanságából fakad, és amire még visszatérünk; és lássuk azt, hogy Bonhoeffer attól a hamis hallgatástól akar elhatárolódni, amit később az evangélikus egyházban is élesen bírál. Ami nem más, mint az egoizmus vallásos álcája. Bonhoeffer abba a csendbe hív, mely Krisztus tekintélyének ad teret.

Bonhoeffernek a csendhez ebben a mondatban jelzett hozzáállását illetően érdemes feltenni a kérdést: ha az állítása mögötti szándékot nézzük, az valóban annyira különbözik Keresztes Szent Jánosétól? Az a fajta csend, ami Bonhoeffer számára kívánatos, és az, ami Keresztes Szent János számára kívánatos, nem összetartozók inkább?

Térjünk ki arra, hogy Bonhoeffer értelmezésében a misztikusok csendje miért önközpontú monológ. Honnan jön ez a feltételezése? A nézet a protestantizmus születésével egyidős. A misztikusok csendje iránti, benne is meglévő gyanakvásnak köszönhető, hogy amikor ezt az előadást tartja, számára a német idealizmus és keresztény miszticizmus egységtörekvése egy és ugyanaz. A kettő között nem tud különbséget tenni. A német idealizmus ugyanis az ő szemében az egyéni felelősség alóli kibújás filozófiai eszköze. Bonhoeffer szerint az ember felelősségvállalásának alapját az individuum méltósága adja (ahogy ezt már doktori dolgozatában megfogalmazza, aztán az Etikában, még élesebben). A keresztény misztikát ismerő ember számára különös tény, hogy amikor Bonhoeffer doktori dolgozatának bírálói az értékelésüket adják, a német idealizmus és a keresztény misztika egységfogalma összemosásának hibájára egyikük sem hívja fel a doktorandusz figyelmét. Bonhoeffer a tévedésének láthatóan nem is volt tudatában. Az is figyelemre méltó, hogy a szavak nélküli imádságot gyakorló keresztény hagyományt úgy utasítja el, hogy miközben azt dolgozatában féltucatnyi alkalommal említi, forrásainak utána nem néz, arról semmiféle elsődleges forrást nem idéz, és bírálói ezt sem jegyzik meg.[ix]

A teljesség kedvéért jegyezzük meg, hogy Bonhoeffernek a csenddel kapcsolatos elutasító álláspontja idővel változott. Két évvel később ugyanis angliai kolostorokat látogat körbe, hogy ottani tapasztalatai alapján alakítsa majd ki azt a kvázi szerzetesi közösséget, amelyben a hallgatók részt vehetnek. Ekkorra nagy hatást gyakorol rá Kempis Tamás Krisztus követése című klasszikusa is, ez utóbbi áll a Követés cím választása mögött is. Felfedezi a csend gyakorlati értékét. Amikor a Finkenwalde szeminárium vezetését elkezdi, a napirend kialakításában a csend gyakorlása már kap teret. A reformátori felfogáshoz Bonhoeffer ekkor már hozzákapcsolja a kolostori életből átvett elemeket, köztük a lectio divinát, és az Ige feletti elmélkedés gyakorlásában a csend felé már bátrabban lép. A kettőt megpróbálja harmonizálni. A csend teológiája dolgában messzemenő teológiai munkát továbbra sem végez, de a jó tettekre törekvés és a hitből való megigazulás közti feszültség feloldására tesz kísérletet úgy, hogy mindkettőt a Krisztusban való részesedés kifejezésének láttatja. Ezen későbbi időszak gyümölcse a Követés és a Közösségben, amely munkák alapján ma őt legtöbben ismerik.

Fő témánkhoz visszatérve, amikor Bonhoeffer fent említett berlini előadásait tartja, és azt képviseli, hogy a misztikusok csendje „lelkük rejtekének dohos kamrájában” önmagukban történő mormogás, akkor a misztikusokról csak hallomásból tud. Kizárólag a 20. századi német evangélikus forrásokra és azok előítéleteire támaszkodik. Az a mérleg, melynek két serpenyője közül az egyikben a Biblia csendre hívó szava, a másikban a protestáns hagyomány óvatosságra intő szava van, 1933-ban Bonhoefferben a tartózkodás felé billen el.  Bonhoeffer gondolkodásában ekkor két fonal fonódik egybe: egyrészt a Krisztus központi szerepét felemelni kívánó szándék, másrészt a számára akkor és ott elérhető fogalmi eszköztár. Bonhoeffer a Krisztusnak járó és a Krisztus lényéhez illő tiszteletre, arra a megilletődöttségre és engedelmességre, ami Krisztusnak feltétel nélkül jár, azzal a teológiai eszköztárral hív, ami akkor számára elérhető. Élesen fogalmaz, és tudtán kívül mellényúl: téves sztereotípiákra is épít.

Egy oldalon

Miközben tehát Keresztes János és Dietrich Bonhoeffer párbeszédét illetően sokan azt kérdezik: miként is várhatnánk el egyezést egy középkori misztikus szerzetes és egy modern protestáns személyiség között, a szavak nélküli ima kérdésében indokoltnak érzem kimondani azt, hogy a két szerző közt abban az alapvető kérdésben, hogy mi a szavak nélküli ima hivatása, egyetértés van. A válasz az istenközpontúság Krisztusban. Úgy Keresztes Szent János, mint Dietrich Bonhoeffer Krisztust helyezik középre, azzal a céllal, hogy hallgatóik/olvasóik a saját életük feletti irányítást Krisztusnak adják át. Más a stílus, más a nyelvezet és más a teológiai keret, ez kétségtelen. János a monasztikus teológia világában és a spanyol érzékenység tudatában mozogva hív, a Lélek munkájára apellálva. Gyengéden és a finom rezdüléseket is nyomon követve az emberi szellem alakulását selyemfinom mozzanatokra bontja. Bonhoeffer a racionális teológia éles eszközeivel küzd, az értelem fegyvereivel, olvasóját következetességre igyekszik elvezetni, érvel és logikailag késztet. A cél mégis mindkettőjük számára az akarat Krisztus alá rendelése – ez kétségtelen. Ami az ő szempontjukat illeti, az is elmondható, hogy számukra a Krisztus-központúság sokkal jelentősebb, mint munkájuk sok más részlete. Mindketten a Krisztust elismerő csendet emelik fel, és egészen radikálisan, azért, hogy a csendet gyakorló keresztény ember Istennek adjon helyet.

Nekünk, 21. századi keresztényeknek, úgy protestánsoknak, mint katolikusoknak nyomós okunk van arra, hogy a csenddel szembeni gyanakvásunkat felülbíráljuk, akármilyen természetűek is azok, és azoktól, akik a Krisztusért gyakorolt csendet bátrabban igenlik, tanuljunk. Ezt protestáns hívőként mondom, mint aki tudatában van öröksége nagy gazdagságának, de annak is, hogy a csend igenlése által Istennek nagyobb teret is adhatunk, van hely a növekedésre. Az a feltételezés, mely szerint a keresztény imádság párbeszédnek tartásával a teológiába valami újat hoztunk be, téves. A Krisztus-központúság tekintetében a nagy keresztény misztikusok és a protestánsok célja sokkal inkább egybefonódik, mint azt a megszokott címkékből gondolhatnánk.

Az az érvelés, hogy a szavak nélküli ima gyakorlata a Bibliában nincs kifejtve, vagyis a szavak nélküli imádság a Szentírásból eredő szemléletmódtól és gyakorlattól idegen lenne, felettébb suta. Jézus sok órát töltött imádságban. Nem tudom elképzelni, hogy ha csak alkalmanként is, időnként ilyenkor ne lett volna szótlan. Amikor a mennyei Atyával kettesben töltött el éjjeleket, vagy pusztai kísértése során negyven napon át böjtölt és imádkozott, minden percét beszéddel vagy gondolatokkal töltötte volna ki? Aligha. Gondolhatjuk-e Pál apostolról, hogy a szüntelenül imádkozzatok mondásai egy szünet nélküli mentális tevékenységre utaltak? Ha a kicsiny gyermek néha csak szótlanul nyugszik el anyjánál, odabújva és anyja szemébe nézve, hallgatva, akkor hasonlóképpen tehet az is, legalább időnként, aki imádkozik. A szavak nélküli ima úgy kapcsolódik a Szentíráshoz, mint a Szentháromság tana: nincs benne kimondva, de egészen átjárja azt.

Kezdetben volt az Ige. Akkor még nem voltak szavak. Legalábbis emberiek nem. Isten volt az Ige, és az Ige volt az Isten.

Egy nap megint csak Ő lesz minden mindenekben. Akkor, a Jelenések könyve szerint (8,1), a Bárány trónja előtt majd megnyitják a tekercset, és egy ponton mind elhallgatunk. Nemcsak az apostolok, hanem Keresztes Szent János is, Luther és Kálvin is, Dietrich Bonhoeffer is, és mi is. Mind. Egyek leszünk. Szavak nélkül.

Ami felé tartunk, szintén a Jelenések könyve szerint, az lesz, hogy egy ponton aztán megszakadjon a csend és megszólaljanak a trombiták. Egyik a másik után. A hetedik szava után „hatalmas hangok” pedig ezt mondják:

A világ felett a királyi uralom a mi Urunké és az ő Krisztusáé lett, és ő uralkodni fog örökkön-örökké. (Jel 11,15b)

Addig adatott idő, hogy legalább alkalmanként gyakoroljuk a csendet. Mint akik főpróbát tartanak.


[i] Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon a keresztény misztika lényege, ahogy azt a protestáns hagyomány állítja, valóban monológ-e, akkor kiindulhatnánk a 14. századi keresztény misztikus Sziénai Szent Katalin nagy művéből is. Ennek már a címe is beszédes: Dialógus. De Bonhoeffer felvetése és a Keresztes Szent Jánostól idézendő mondat sajátos rezonanciája miatt ebben az írásban inkább a 16. századi spanyol misztikushoz fordulok.

[ii] Az a tény, hogy Keresztes Szent János neve abban a 37 személyt számláló felsorolásban, melyben a katolikus egyház 2022-ig a „tanítóknak” (vagy doktoroknak) nyilvánított embereket sorolja, szerepel, igen jelentős. Az egyház „doktorai” nemcsak helyileg, hanem az egyetemes egyház számára is mértékadó útmutatást adtak.

[iii] Keresztes Szent János összes művei több kármelita kiadásban is elérhetők. Értelmezésükhöz különösen ajánlom a svéd Wilfrid Stinissen írásait. Pl. Az éjszaka fénylik, mint a nappal, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2016. Vagy: A Kármel útja. (Lásd még Iain Matthew OCD, Az ima évszakai Keresztes Szent Jánosnál, 2014.)

[iv] Keresztes Szent János kisebb művei, „Lobogó istenszeretet” (Karmelita rend Bp. 1991., 98. oldal 307. pont).

[v] A hit általi és ingyen kegyelemből való megigazulásról ugyanebben a szellemben prédikált a szerzetestársainak „a legnagyobb egyházatya” (ahogy Kálvin hívta őt), a 11. századi misztikus, Clairvaux-i Szent Bernát is.

[vi] Lásd: Keresztes Szent János, „Románcok”.

[vii] Keresztes Szent János művei, I. Kötet, „A Kármelhegy útja” (I. Könyv, XIII. fej., 106 o.)

[viii] Bonhoeffer előadás-sorozatának legvégén Bonhoeffer ugyanezt az állítást ismétli meg, kicsit másként: az egyház (és abban az egyéni hívő ember) Isten akaratát minden új nap Krisztustól frissen kell fogadja. (Dietrich Bonhoeffer Works, “Lectures on Christology”, 12. kötet, 360. o.)

[ix] Bonhoeffer 6 évvel ezen előadása előtt írott doktori dolgozatában (melynek címe Sanctorum Communio) a misztika bírálata kapcsán csak általánosításokra hivatkozik. Mai szemmel nézve ez meglepő: próbálkozást sem tesz az általa gyakran említett misztikus egyesülés bemutatására, és ahogy fent említettem, ezt az egyetem által kijelölt bírálók és olvasók meg sem jegyzik. Még Karl Barth sem, aki jóval később szintén elolvassa a dolgozatot, és „teológiai csodának” tartja. Feltehetően azért, mert maguk is ugyanabban a paradigmában éltek.