Szívhang – máglya

Az asztalon könyv, sárga post-it rajta: Lillának olvasásra.

Kézbe veszem. Dragomán György: Máglya.

Már sokat hallottam róla. Többen megjegyezték, hogy furcsa, hogy nem olvasom. Dragomán kedvelt témája gyermekkorom világa, az erdélyi magyarság a Ceausescu diktatúrában. Viccesen ütöm el: nekem nem kell olvasni róla, én ott voltam. Az éppen elég volt.

Most mégis felemelem. Belelapozok. „A fájdalom segít emlékezni, de úgy, hogy mégse csak a fájdalomra emlékszünk, hanem mindre, mert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet.” Megtántorodom. Végül berakom a táskámba.

A könyv főszereplője, Emma, 13 éves árvaságra jutott kamaszlány, aki egy baleset következtében elvesztette szüleit, régi otthonát, barátait, majd az árvaházból egy hirtelen fordulattal addig ismeretlen nagyanyjához kerül egy teljesen új városba.  

A kitelepedésünk jut eszembe. 11 éves voltam. Az utolsó hónapok, amikor szülőföldemen laktam, a forradalom utáni tavasz. Élesen él bennem minden, ami előtte volt, 1989 őszén, majd a mindent felforgató decemberben, el egészen áprilisig, amikor vonatra ültünk egy egészen új világ felé zakatolva. 

Akkor még nem tudtam, hogy az újban egyszerre van jelen a reményteli jövő és a mindig velünk maradó veszteség és gyász.

Az ugyancsak Erdélyből származó szomszédasszonyommal emlegetjük fel az elvesztett, de felejthetetlen gyermekkor meghatározó és kísértetiesen hasonló pillanatait. Ugyanezeken nevetünk másik földimmel összefutva egy egyházi eseményen a kávészünetben. Örömködés. A végén mégis ott van egy fájdalmas sóhaj. Elmúlt. És egészen máshol kellett újat kezdeni. Így vagyunk mi kitelepült magyarok.

A könyvből varázslatos módon köszönnek vissza a hátrahagyott Erdély emlékei. Emma alakja a nyolcvanas évek örök gyermeki pillanatait sűrítik össze.

 „Ha nem volt villany, mindig a petróleumlámpa mellett írtam a leckét, olyankor Apa se dolgozott és Anya se, odaültek az asztalhoz és beszélgettek … teát ittunk, lerbensült krumplit ettünk hozzá, aztán meg römiztünk.”

Ülök nagymamám házánál a lépcsőn. „a hangyák a tenyerembe másznak, aztán végig az ujjamon. Megbizsergetik a bőröm, csiklint”, „Nagymama főz, tésztát dagaszt és krumplilevest csinál, másodiknak paprikás csirkét galuskával.”

„Eszembe jut az első, amit kaptam, Apa vette elő a zsebéből egy reggel, amikor az óvodába indultunk, három kicsi aranypatkó volt piros szalaggal összekötve, leguggolt elém, és feltűzte a kabátomra, és amikor kérdezem, hogy mi az, akkor azt mondta, hogy márciuskának hívják, a lányok kapják az apjuktól, meg persze azoktól a fiúktól, akiknek tetszenek, vagyis azoktól, akik szerelmesek beléjük.”

Az enyémet Leventének hívták. A vezetékneve is L-el kezdődött, így a hóba rajzolt, pad hátára vésett szívecskében négy L volt. Azon a március 1-én még nem értettem, mit jelent az, hogy LL és LL nem együtt nőnek fel, nem fogják már soha látni egymást.

A tavaszi események, a vásárhelyi fekete március döntött el mindent.

„Az a baj, hogy még mindig nincs igazság.”

Felnőtt fejjel megkérdezem: van a földön igazság? Gyermekként egy új világ izgalma és kalandja kecsegtetett…

A könyvbéli leírás, mintha egy kettős kameraállásból követné Emma új életét. Egy a környezetét, egy a belső világát rögzíti és adja az olvasó elé. Lenyűgöző, ahogy szavakban fut előttünk az írói (operatőri) képi közvetítés. Emmát követve bennem is megelevenednek a hónapok, ahogyan 11 évesen kellett egy egészen más világban újat kezdeni. A regényt olvasva magam előtt látom a tinédzser Lillát, ahogy keresi a kapcsolatot egy ismeretlen világgal és minduntalan igyekszik egyeztetni belső világával. Ahogyan egyszerre próbálja meg összerakni a környezete képkockáiból a múltat, a jelent és a jövőt. Ahogyan Emma a nagymama városában történt eseményeket a forradalom idején, én magam az anyaországban egy rendszerváltó társadalom új reményét.

De megtudhatjuk mit hoz a jövő?

„Megtudhatjuk, mit hoz a jövő. Hogy hoz-e egyáltalán még valamit. A kanál fölé hajol, mélyen beszívja az ólom gőzét, aztán a mosdótál fölé emeli a kanalat. Megbillenti és a mosdótálba csorgatja az ólmot.” Emma nagymamája boszorkányos mágiával tartja kezében az eseményeket. Emma is vérében hordozza az ősi utakat, és mindeközben féktelenül, rendületlenül keresi a sajátját, az újat.

Ismét kamaszkorom vívódásainál vagyok. Lázadok. Minek kellett nekünk kiköltöznünk ide? Ott magyarok voltunk egy román világban, az volt a baj. Itt románok vagyunk egy magyar világban, ez a baj. Persze hamar megértettem, hogy ennél sokkal nagyobb a kamasz éveknek a feladata. Megtalálni, hogy mi az, ami a múltam, az enyém, ha fájdalmas is, és mi az, amit én hozhatok létre, vagy fogadhatok el újonnan? Mi az, amit tovább örökítek, és mi az, amit magam mögött hagyok, és valami egészen más utat választok vagy épp választ Valaki engem, hogy új életem lehessen?  

Ahogyan ott, a kamasz évek átélései közt tanuljuk meg azt is, hogy az újban egyszerre van elengedés, gyász és reményteljes jövő, vagyis ajándék.

„Elmondom magamban a mondókát, amit még Anyától tanultam, szeret-nemszeret-tisztaszívből-igazán, elmondom egyszer, aztán mégegyszer, inkább el kéne dobni az akáclevelet, ki kéne engedni az ujjaim közül, hagyni kéne leesni.”

„Elengedem…”

Ahogyan a végére érek, becsukom a könyvet.

„Hátralépek…”

Kamasz gyermekeimet látom. Keresik az újat… engedem.

„aki tanítványává lett a mennyek országának, hasonló ahhoz a házigazdához,
aki újat és ót hoz elő kamrájából.”
(Mt 13,52)