Isten a teremtés pillanatában belénk helyezte annak lehetőségét, hogy hozzá kapcsolódjunk. Ez gyakran úgy jelenik meg bennünk, mint egy szükségérzet, ami mozdít és késztet, vagy mint egy szomjúság, amelyet csak Isten csillapíthat. Olykor érezzük, olykor nem, de a szükség állandó; és még ha alszik is, felkelthető.
Máskor ez a „lehetőség” úgy jelenik meg számunkra, mint egy parancs, ami engedelmességre hív. A bibliai teremtéstörténet szerint Isten már az első embertől kérte, hogy csak Neki tartozzon engedelmességgel, önként meghozott döntései alapján, de teljesen és feltétel nélkül (lásd 1Móz 2,15-17). Ezt az Isten felé fordulásunkat szabályozza a szeretet nagy parancsolata is, amit Jézus képviselt (Mk 12,30).
Isten azt akarja, hogy úgy érzületünkben, mint döntéseinkben felé forduljunk, sőt, hozzá igazodjunk, és érte éljünk. Szükségünk az Istenre valóban lételemünk. Ezt a tudatosságot idézi fel a zsoltáros vallomása: „Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot” (Zsolt 36,10).
Isten felé fordulásunk keresztény spiritualitásunk egyik pillére. Ugyanakkor létezik egy másik pillére is: a másik ember felé fordulásunk. Alapvető szükségünk embertársainkra éppúgy belénk van kódolva, mint szükségünk az Istenre. A bibliai teremtéstörténet szerint Éva Isten ötlete Ádám számára; Isten eredeti tervének része, abból az időből, amikor még „minden jó volt”. Isten maga mondta, hogy „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” (1Móz 2,18). Nem arról van szó, hogy az Istentől távol élő, a bűneset következményeit már magán viselő embernek támadt volna szüksége a másik emberre. Egymás utáni vágyódásunk nem utólagos korrekció vagy kiegészítés, hanem Isten által kigondolt részünk.
A hétköznapok nagy kérdése persze az, hogy az Isten és az emberek felé fordulás miként illeszkednek egymáshoz. Mert a keresztény spiritualitásnak pillére úgy az Istent, mint a másik embert megillető szeretet. A két vallomás, hogy „Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban” (Zsolt 73,25) és hogy „A szentekben, akik a földön élnek, és a dicsőségesekben telik minden kedvem”(Zsolt 16,3), egyszerre igaz.
Miként illesszük hát össze az Isten utáni és az emberek utáni vágyunkat, amelyek egyaránt lényegi részünk?
Hányszor tapasztaljuk, hogy Isten kegyelme embereken keresztül érkezik hozzánk! Gyakran egészen esendő és gyógyulásra szoruló emberek lesznek ily módon lelki helyreállásunk katalizátorává. Sok esetben „két ember közötti igaz szeretet hatására” kerülünk közelebbi kapcsolatba legmélyebb valónkkal.[i] Életünkbe Isten szeretete más emberek által lép be. Inkognitóban. Pál apostol ennek tudatában kéri Istentől, hogy a korai hívők lássák meg, milyen gazdag Krisztus „örökségének a dicsősége” – a hívők között (lásd Ef 1,18).
Máskor mindennek a fordítottját tapasztaljuk meg. Időnként a hozzánk legközelebb állók nehezítik meg legjobban a dolgunkat: az élő Istenhez közeledésünket ahelyett, hogy könnyítenék, megsebeznek minket. Vagy ellenkezőleg, figyelmünket annyira magukra vonják, hogy ezáltal végül is beállnak Isten és közénk, és ekként tartanak minket távol Istentől. Szent Ágoston azt mondja, hogy embertársát igazán az szeretheti, aki a másikat nem csak önmagában, hanem Istenben szereti. Ha a másik embert nem Istenben szeretjük, a bálványunk lesz, ma úgy mondanánk, függőségünk tárgyává. Az emberekhez való viszonyunk, ha nem vagyunk éberek, gátolhatja Isten iránti szeretetünket.
„Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberben bízni.” (Zsolt 118,8) Mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? Vajon hogyan illeszkedik egymáshoz az Isten felé fordulásunk és az emberek felé fordulásunk?
E hónap írásai erről szólnak.
Fotó montázs: Hélisz Kati (Pixabay)
[i] Henri J. M. Nouwen, A szeretet belső hangja (Ursus Libris, 2002), 76. oldal.