Eugene emlékére
Tanuljuk.
Csak lassan.
Idővel irgalmasok leszünk.
Nem követelők.
Könyörületesek.
Gyengédek.
Te úgy fogadsz, Uram, ahogy vagyok.
Engeded, hogy önmagam legyek.
E gyengédségben szelídebb vagyok,
még magammal is.
S mikor a másik hozzám így fordul,
irgalmasan,
Te tudod,
mily könnyebb ilyenkor:
adni, kérni, hallani, s élni.
Egy szelíd szív jelenlétében hangom bátrabb:
Légy velem gyengéd!
Ne hasonlíts ehhez,
meg ahhoz,
ne kérdezd típusom.
Hadd legyek egyszerűen én.
Te, ki rendre helyre teszel,
ki azt hajtogatod,
csak vicceltem,
vagy megvetsz félve, hogy lemaradsz,
engedd te is, hadd legyek az, ki vagyok.
S te, ki engem akarsz,
az erőm, eszem, testem;
inkább lelkem keresd,
ne eredményt, hanem találkozást.
Ha fülig mosoly gyermeki csintalanság volnék,
akkor is;
s ha kedvetlen lomha öregség,
akkor is.
Ha erős szülő,
otthont adó gondoskodás,
vagy remegő tétova félelem,
akkor is.
Ha ragyogó lobogás,
vagy épp sóvárgó hiány,
akkor is: hadd legyek önmagam.
Ha csörgedező,
lelket simogató szó,
ha kitörőn táncoló öröm,
legyek bár csendes intenzitás,
vagy szótlan megrendülés:
Hadd legyek áradás.
Az Atyáé, a Fiúé, és a Léleké.
Mint patakban álló,
kinek a víz elébb bokáját simogatja,
aztán a sodrásban térdig gázol,
majd derékig, s ki végül úszva vitetik:
Hadd áradjak szabadon,
tanulván, hogy minden élet (át)engedés.
Fotók: Pixabay