anyai vallomás az inkarnációról
Fiatal teológa vagyok. Gondolkodom:
Isten emberré lett. Testben a földre született. Testté lett. Halandóvá, aki porból vétetett és porrá lesz. Nem értem.
Ez botrány. Egy akkori zsidó számára nem pusztán megdöbbentő fordulat, hanem istenkáromlás. Hogy is képzelheti bárki, hogy Isten, aki Mennyben lakó dicsőséges, hatalmas Úr emberré lesz? Akkor mivégre a Tóra, az igazság ügyében elvégzett minden igyekezet, az istenfélelem, az engesztelés, ha Isten fogja magát és emberré lesz.
De ugyanígy vélekedhet modern világunk gondolkodója. Hogy testesülhetne meg valami, ami nem létezik? Hogyan létezhetne bármi is a testen kívül, a test előtt? Ez egyszerűen botrány!
Vagy éppenhogy bolondság. Mondta a görög, akinek minden igyekezetét a testi meghatározottságoktól való megszabadulás fűtötte, vágyakozás az ideák világába. Kinek jutna eszébe testté lenni, ha a szellemi szférákban létezhet? Ennek semmi értelme!
Ugyanígy vélekedhetnek a New Age mozgalmak, az ezoterikus utak hirdetői. A test sok mindent megfogalmazhat, kifejezhet a spirituális keresésben, de az igazi cél a lét szellemi kiteljesedése. Testté lenni? Bolondos irány! Érthetetlen!
Asszony vagyok. Ifjú feleség, szüleim felnőtt gyermeke. Vágyódom:
Uram! Utánad vágyódik minden porcikám. A szemembe felgyűlő öröm és bánatkönnyek. A gyomromban összegömbölyödő aggodalom. A szívemet szétrepesztő boldogság. A torkomat szorító fájdalom. A mellkasomat tágító hála. Az állkapcsomat megkeményítő harag. A lábamat, kezemet hajtó lelkesedés. Az izmaimat huzalozó feszültség. Az ajkamon lévő tűz. Ember vagyok. Hozzád vágyok! Miért vagy ilyen távol?
Kismama vagyok. Gyermekeim fészke, életre segítője. Ámulok:
Gyermekünk lesz. Mit jelent az élet az életben? Dobog. Az ultrahang hangszóróján keresztül üzen: Érkezem. Pukkan, akár a buborék: az élet mocorog. Talpát a hasamhoz nyomja, tisztán látható a körvonala. Már szűkös neki odabenn. Világrajön.
Te is így küzdöttél az életért, Uram?! Magzatmázasan sírtál bele az istálló csendjébe?! Első utad a tejet adó emlőkhöz vezetett? Grimaszt rajzolt arcodra az élet neheze? Kisimult, ha Mária ringatni kezdett? Úgy hajoltál anyád vállára, ahogyan gyermekem pihen most rajtam édesdeden?
Anya vagyok. Gyermekeim gondozója, terelgetője. Részesülök:
Még csak óvodás. Kitörő reménnyel, erővel vágja ki betegszobám ajtaját! Mint aki kincset talált, rikkantja bele csillogó szemmel a megfáradt levegőbe örömét: Anya! Gyere keljél fel! Imádkoztam, úgyhogy mindjárt meggyógyulsz!
Hányszor tanítottál, Uram, gyermekeim szavával, naiv tekintetükkel, eltörölhetetlen lelkesedésükkel országodnak csak hittel, gyermekszemekkel feltáruló válóságára!
Anya vagyok. Felnövekvő gyermekeim útra bocsátója. Búcsúzom:
Épp csak hátratekint, ahogy odadobja a szavakat: ’Szia Anya, majd jövök!’ Bekukkant, amikor megjön: ’Megjöttem! A szobámban vagyok.’ A jövőbe lát, saját utakat jár, távolodik. Időnként erős szavakat használ.
Uram! Te is egy ponton küldetésed útjára léptél. Mária is sírt, amikor elutasítottad? Lehet gyengéden leválni, óvatosan távolodni? Uram, a Vígasztalót ugye Máriának is küldted?
Anya vagyok. Isten gyermeke. Megajándékozottan:
Péntek délután. Belép az ajtón, ledobja táskáját és beledörmögi a levegőbe: Na, szia, Anya, megjöttem! És már ölel is. Erős kamasz karjai magába zárnak.
Köszönöm, Uram, hogy felnőtt gyermekeimben is átölelsz!