Évről évre, karácsony napjaiban mindig maga elé vette Ézsaiás próféta könyvének hatvanadik fejezetét. Magától nyílt ki ott a Bibliája. Ismerős volt a mozdulat, és ismerősen csengtek már az első szavak, mondatok is. Kívülről tudta őket: „Kelj föl, tündökölj, mert eljött világosságod! Rád ragyogott az ÚR dicsősége…”
Egyedül lakott egy pesti bérház második emeletén. A piacon minden évben egy pöttömnyi lucfenyőt vásárolt, mert szerette a gyanta illatát. Az asztalára állította, elegyengette az ágait, szertartásosan ráaggatta a 20-30 éves díszeket, amelyek között voltak már egészen viharvert darabok is. Akárcsak ő maga. Sok karácsonyt megélt már. Szép fokozatosan elmentek mellőle a családtagjai: szülei és a férje a temetőbe, gyermekei Angliába, Spanyolországba…
Néhány unokatestvére és barátnője maradt a közelében. De hát ilyenkor, karácsonykor mindenki a családjával ünnepel. Ő már megszokta, hogy a kis lucfenyővel kettesben tölti az ünnepnapokat. No és persze ott van még a Bibliája: Ézsaiás próféta könyve meg a karácsonyi evangélium…
A fa alatt idén nem volt igazán ajándék – leszámítva a gyülekezeti újságot, amivel a lelkész kopogtatott be hozzá, meg egy csomag kávét, amit az egyik barátnője hozott neki. Megint késik a posta, a szokásos kis karácsonyi csomagok Angliából és Spanyolországból majd csak az ünnep után érkeznek meg…
Szenteste délutánján borongós volt az idő, korán kezdett szürkülni. Bekapcsolta a fényfüzért, fölakasztott vagy egy tudat csillagszórót a kis fára, és kinyitotta az énekeskönyvét a „Mennyből jövök most hozzátok” éneknél. Ez volt a kedvenc karácsonyi éneke. Ünnepélyesen rázendített, miközben nézte a tündöklő világosságot, a csillagszórók szerteszét hulló fényszikráit.
Aztán kinyitotta a Szentírást. A második vershez ért. „Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az ÚR, dicsősége meglátszik rajtad.” Kétszer is elolvasta. Olyan volt, mintha egyenesen rá ragyogna az a Dicsőség: beszívta az illatát, érezte puha melegét. Fölötted… Meglátszik rajtad… Hát, igen: az nagyon jó lenne, ha meglátszana…
Aztán jött a következő vers: „Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és már jönnek hozzád: fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák.” Elképzelte azt az eljövendő karácsonyt, amikor a fia és a lánya egyszer majd megint ott lesz nála. Talán jövőre, vagy azután. Egyszer majd csak végleg hazajönnek…
„Ha majd látod, örömre derülsz, ujjongva repes a szíved”: ez a mondat nagyon közel állt hozzá. Arra tanította, hogy valamit mindig érdemes várni, és valaminek mindig lehet örülni. Karácsonykor ez a tudás újra és újra megerősödött benne. Még akkor is, ha csak kettesben ünnepelt a karácsonyfával.
Aztán tovább olvasta a próféciát: „Özönlik hozzád a tengerek kincse, a népek gazdagsága hozzád kerül.” Ó, ő nem vágyik tengernyi ajándékra, nem is tudná hová tenni ebben a kis lakásban… A kis figyelmességeknek örül, de legeslegjobban annak, amikor a gyerekeivel skypolhatnak. Persze tudja, hogy elfoglaltak, és megvan a maguk élete… Ilyenkor az is eszébe jutott, hogy Isten mennyi ajándékkal lepte meg már őt élete során. Utólag áll össze a kép: ez is, az is, amit akkor veszteségnek élt meg, végül mégiscsak értékes tapasztalattá, ajándékká vált.
Végigolvasta a fejezetet. Igen, ez a különös prófécia egykor a jeruzsálemi templom újjáépítésére buzdította az embereket. Bátorította őket, hogy ne féljenek, Isten ott lesz közöttük. És kétezer éve az evangélium is ugyanerről szólt: az új kezdetről, a reményről és egy Gyermekről, aki maga lett a népek gazdagsága… Akiről csak úgy áradt és átragyogott az emberekre Isten dicsősége.
Vigasztaló volt így, egyben látni a Történetet. És érezni, amint a bibliai igékkel együtt az ő kis története is lassan belesimul a nagy Egészbe, Isten szeretetébe. Odakint hunyorogva ébredeztek az utcalámpák. Igazi béke lett.
Fotók: Pexels