valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
Egész pályaművét meghatározó, emblematikus versében Kányádi Sándor költőnk arról a megrendülésről vall, ami a teremtett világ, a Mindenség beláthatatlan csodája és benne az ember mint érző és gondolkodó univerzum találkozásából fakad. A Lét szemlélése önmagunk létezésének nagy kérdései közé vezet. Hasonló találkozásban született gondolatait osztja meg az alábbiakban két útitárs:
Szabó György: Turista, természetfotós, környezetvédő, hobbikertész, netán zarándok, lelki béke után vágyódó misztikus, inspirációt kereső művész… Annyi féle kapcsolatunk lehet a természettel! Nekem is vannak tapasztalataim a fentiekből. Egy-egy csipetnyi mindegyikből. De ha egy szóban szeretném összefoglalni, mégis mást említenék, serdülőkorom legnagyobb kalandját, a cserkészetet. ,,Aki egyszer cserkész lett, az is marad élete végéig…” – szólt az akkor patetikusnak hangzó jelmondat, ami mára személyes tapasztalattá vált.
Megtalálni az északi irányt, bárhol és bármikor, átvészelni egy éjszakát az erdőben, megcsodálni egy napfelkeltét az utolsó éjjeli őrségváltás után, megtalálni, miből rakhatsz tüzet leggyorsabban, és melyik gyógynövényből érdemes teát főzni. Aki cserkész, az valami egészen sokrétű kapcsolatra tesz szert a természettel: egyszerre csodálja, ismeri, tiszteli, szereti, él benne és belőle, használja és védi. Erre tanítja megannyi játékos cserkészmódszer, portya, próba, a nyári tíznapos tábor és megannyi más cserkészkaland.
De mégis miben áll a cserkészet titka-varázsa? Ezekben, a közel egy évszázada csiszolódó és hagyományozott „cserkészmódszerben”? Igen, de mind e mögött még valamiben: egy mélyen biblikus, hitbeli hozzáállásban, hogy az Ember a teremtésben egyszerre Isten elkényeztetett gyermeke és felelős képviselője is. Ahogy a felnövekvő kamasz gyerek a cserkészet révén egyszerre lehet az erdőben felszabadult, játékoskedvű gyerek, megannyi felfedezésre váró csoda részese, és kupálódó felnőtt, aki megtanulja kiismerni, használni, de szeretni és felelősen gondozni is a rá bízott Kertet!
Ha negyvenes apukaként visszatekintek saját cserkészéveimre, és előre is, a három tinédzser gyermekemre váró cserkészévekre, bizakodó mosoly ül – ha nem is az arcomra – de ott belül a szívemre. Mert nem csak tudom, át is éltem, élem: kertet adott nekünk az Úr, gyönyörű szépet, hogy lakjunk benne és vigyázzunk rá!
Katona Viktor: Egy falusi parókián nőttem fel, sokat játszottam az udvaron a testvéreimmel. Szerettem mezítláb járni földön, füvön, kavicson vagy betonon. Szerettem nyersen sóskát, epret, borsót enni vagy a diófáról friss, zsenge termést szedni, majd iskolába zöld kézzel menni. Szerettem a testvéreimmel a határban csatangolni és játszani. A kerti munkák közül legszívesebben nyári esteken locsoltam a füvet. Tudatos Istenhez való kapcsolódást azonban csak később kezdtem keresni a természetben.
Arról, hogyan van jelen Isten számomra a természetben, az SDG-s Tájoló zarándoklat csendszakaszai jutnak eszembe. E félórákban egymástól leszakadozva egy igeverssel, kérdéssel vagy feladattal csendben sétálunk. Leginkább egy fajta séta közbeni párbeszéd ez. Kifejezetten kedves számomra, amikor az a feladat, hogy ezen a magányos szakaszon azt képzeljük el, hogy Jézus mellénk szegődik, és együtt megy velünk. Beszélgetünk. Olykor egészen hétköznapi módon arról, hogy éppen kivel mi van, mi foglalkoztatja, mire vágyik. Más ez a sétálós csend attól, amikor egy helyben, legtöbbször csukott szemmel imádkozom. Aktívabb cselekvés van benne: menni, nézni, érzékelni, beszélgetni. Úgy tűnik, hogy ezek könnyen elterelik a figyelmet, ami meg is történik nem egyszer. Máskor viszont mintha éppen segítenének azzal, hogy részben lefoglalják az ember figyelmét, s közben mégis tud Istenre figyelni.
Felismerések is születnek bennem az ilyen imádságos, csendes sétákon. Egy alkalommal, ahogy séta közben nézegettem a fákat, azt kerestem, hogy vajon melyikhez hasonlítanám magamat. Milyen vagyok a többiek között? Milyennek láthat Isten? Nézegettem, méregettem a fákat: kicsi, nagy, egyenes, görbe, vékony, terebélyes. Milyen sokfélék! Az is feltűnt, hogy szinte mind sérült. Egy-egy letört ág régi hege vagy friss törés – a legfiatalabbakat kivéve – mindegyiken van. Ez a felismerés elvitte figyelmemet a hasonlítgatástól. Mind mások vagyunk, de közös részünk a sérülékenység, megtörtség. Persze ettől még mindenkinek megvan a maga helye, ami fontos, de kevésbé érdekes, hogy ki a szebb, nagyobb, különlegesebb.