
Októberben a helyi bevásárlóközpontba lépve égősorok, karácsonyfák és szaloncukrok sokasága fogadott. Arra nézve, hogy az adventi fényeket és a vásáros bódékat nem valamiféle spirituális keresés hozza elő évről évre, hanem sokkal inkább az anyagi haszon ígérete, korábban sem voltak kétségeim. De most meglepődtem. Ilyen korán? A mai világunkban az „advent” a türelmetlenség időszaka. Kezdődik a boltok lerohanása. Amit persze minél korábban kezdünk, annál „jobb”. Szerezni akarunk. Sietünk.
Pedig készülődni sokféleképpen lehet. Néhányan ezekben a napokban is egy gyermek születésére várnak. Mások egy műtétre. Megint mások szerettük elköszönéséhez készülődnek. Mások szerettük eltemetésére. A várakozás életünk alapvető élménye. Az adventi időszakban legtöbben érezzük, vagy legalábbis reméljük, hogy az ünnepek közeledtével egyfajta lelassulás, sőt megállás köszönt be, és ezzel együtt jár egy újabb számvetés is. Amikor a keresztények az első évszázadtól fogva mesterük születésnapját, a karácsonyt ünnepelték, azt is tudták, hogy úgy, mint más jeles nap esetében, a karácsonyhoz is hozzátartozik a felkészülés. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy a Jézus születésének ünnepét megelőző időszakot évről évre a készülődés jegyében töltsék. Ezt a korabeli egyház nyelvén, latinul: „Adventus Domini”, azaz az Úr eljövetelének nevezték. Ezekben a hetekben és napokban érdemes rápillantanunk arra, hogy mi miként várakozunk.
A várakozás mindig feszültséggel teli, mivel egyszerre van jelen benne a már mögöttünk lévő, amihez még valamennyire tartozunk, de már nem teljesen; és a még előttünk álló ismeretlen is, ami felé tartunk, de még nem látjuk tisztán. Ebbe az átmenetiségbe időnként belekeveredik valami jóleső érzés, mint például a karácsonyfa alatti izgatottság, amikor az ajándékokat bontogatjuk. A várakozás azonban alapjában egy átmeneti állapot, aminek, legalábbis idővel, véget akarunk vetni. Legalább háromféleképpen tudunk várakozni.

Az első típusú várakozás a bevezetőben említett tolakodó várakozás. Amikor néhány perc múlva a sor elejére kell (vagy kellene) jutnunk, türelmetlenek vagyunk. Ha gyermekünk veszélybe kerül, akkor aligha udvariaskodunk. Máskor viszont csak szokásból „nyomulunk”, mert megszoktuk. Vagy azt hisszük, most jogunk van rá. Léteznek olyan közösségi vagy gazdasági érdekek is, melyek képviselői azt hitetik el velünk, hogy a mi érdekünkben áll a sietősség. Valamit most meg kell szereznünk (átmenetileg ingyen vagy legalábbis akciósan), ezt a tanfolyamot el kell végeznünk, hogy teljes életet éljünk, és azonnal kell döntenünk. Persze a sietősségnek időnként van is helye az életünkben, például amikor a vasútállomáson vagy a repülőtéren rádöbbenünk, hogy már csak kettő percünk van hátra.
Ebben az első típusú várakozásban azonban a figyelem az én cselekvésemre vagy éppen cselekvésképtelenségemre irányul. Az engem körülvevő teret én határozom meg. Az idő eszközzé zsugorodik és minden azt szolgálja, vagy gátolja, hogy engem az általam kívánt célhoz közelebb vigyen. Én várakozom. Más itt nem is kerülhet a középpontba, ironikus módon még az sem, amire vagy akire várok. Mindennek nem feltétlenül vagyok tudatában, várakozásom mégis akadályozza a találkozást. Lezár.
A második típusú várakozás akkor jellemez minket, amikor már nem számítunk arra, hogy amit szeretnénk, vagy szerettünk volna, megkapjuk. Lehet, hogy egy nagy pofont kaptunk, vagy talán elveszítettük azt, aki nekünk oly sokat jelentett. Kiábrándultság vesz erőt rajtunk. Megcsappan az önbizalmunk, szemünkben megtörik a fény, kezdünk beletörődni abba, ami van. Hiányunkat veszteségként könyveljük el. Hát legyen, ahogy lennie kell, mondjuk. A „halálra ítéltek nyugalmával” várunk.
Ebben a lemondó várakozásban, ha a másik közelít vagy nekünk bármit ad, azt csak félig-meddig tudjuk befogadni. A kapcsolódásra való kedvünk és hajlandóságunk is megcsappanhat. Minek reméljünk újra, ha aztán csak fájni fog? Inkább bízzuk magunkat az események sodrására, mondjuk, abban is van valami szép. Önmagunk árnyékává válunk, nem leszünk többek, mint környezetünk lenyomata, vagy rosszabb esetben a nálunk erősebb akaratúnak mutatkozók áldozata. Az idő elértéktelenedik, azt inkább tengetjük.
A harmadik típusú várakozás az, amire Jézus születése hív, az adventi időszak. Ebben a várakozásban volt Jézus anyja, Mária maga is. Ezt együtt és egy időben jellemzi a ráhagyatkozás és az akarás. Erről a fajta várakozásról az Ószövetség egyik imádságában így olvasunk:
Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat,
jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. […] az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.
(130. zsoltár, részletek)
Ebben a harmadik típusú találkozásban számítunk arra, hogy Isten tevékeny. Rá hagyatkozunk. Emiatt jellemzi a ráérősség, hiszen, ahogy a zsoltár írója fogalmaz, akkor mi is így szólunk: „bízom ígéretében” és „lelkem várja az Urat”. Aki így vár, az hagyja a másikat érvényesülni, akkor is, ha a másik tettét előre nem tudja vagy nem érti. Teret ad számára.
Az így várakozó embert az akarás annyiban jellemzi, hogy kitart célja mellett. Nem olyan, mint az élettelenül sodródó hópehely, van benne egy belső vezérlés. A zsoltár írója az éjjeliőr képét használja, akinek élménye aligha lenne bárki számára ismeretlen: várja a reggelt. Az éjjeliőr nem felejti el, hogy merre viszi az idő, egy pont felé néz. A zsoltár írója azt mondja, hogy az ilyen ember nemcsak úgy vár, ahogy az őrök, hanem még náluk is inkább: „jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” Valami pozitívra számít. „Az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani.”
Miben léphetünk előrébb ebben az adventi várakozásban, 2022-ben? Miben közelíthetjük meg ezt a harmadik típusú várakozást? Gondoljunk akár családtagunkkal, barátunkkal vagy szomszédunkkal való találkozásra, akár az Istennel való találkozásra. Hogyan várjuk?
Várhatunk-e úgy, hogy megalázzuk magunkat? Ez erős kifejezés, talán a fülünket is bántja. Önmagunk megalázása önmagunk korlátozását és kicsivé tételét jelenti, annak érdekében, hogy ne mi legyünk a középpontban, és olyan teret hozzunk létre, melynek a középpontjában a másik áll. Ha ezt gyakoroljuk, ebben a térben idővel meglephet minket a másik, a teljesen másik is, maga az Isten.
Az adventi várakozás arra hív, hogy ne legyünk se erőszakosak, se tunyák, sokkal inkább Rá hagyatkozók és Hozzá ragaszkodók.
Hogy egy ponton mi is azt mondhassuk:
„Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat.” (40. zsoltár 2. verse)
fotók: Pexels