A bárcsak virágának ünnepe

Virágvasárnap, a nagyhét kezdete. Emlékszem kisgyerekként azt kérdezgettem: A virágok vasárnapja? Milyen virágoké? Aztán később ezen a napon mehettem először az Úr asztalához. Kenyér és bor. A kereszten megtört test és kiontott vér ünnepe. „Bevon-ulás” – azt hittem én lépek hitben Jézus felé, miközben mennyivel inkább ő az, mindig is, aki magához von – a Krisztus követésbe.

Én csak az ünnepet láttam akkor, mint annó a jeruzsálemiek. Akik pálmaágakkal, énekszóval dicsérték Isten csodás tetteit, amiket láttak. Láttak!?

Áldott a király, aki az Úr nevében jön!
A mennyben békesség, és dicsőség a magasságban! (Lk 19, 38)

Csak évekkel később láttam meg valami mást (is), hogy Jézus jeruzsálemi bevonulásának napja, a bárcsak virágának ünnepe. Sáron Rózsájáé! (vö: Ézs 35) A völgyek liliomáé, amely a tövisek közt nő. Ő egész másként éli meg az első virágvasárnapot:

Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most… el van rejtve a szemed elől. … jönnek majd rád napok, amikor … körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak. (Lk 19, 42-43)

Mintha nagyon ismerős lenne most ez a körülzárás és szorongatás. Csak ma járványügyi megszorításoknak és kijárási vagy találkozási korlátozásoknak nevezik. De azt hiszem nagyon igaz ránk (is), hogy a békességre vezető utat nem leljük.

Jézus szívében – mindig is – ez a bárcsak van, hogy bárcsak látnánk, mi ad nekünk békességet. De el van rejtve a szemünk elől. Ebben nagyon hasonlítunk a páska ünnepére mindenfelől Jeruzsálembe érkezett sokasághoz. Ők is kapizsgálják, hogy a békére találásnak valahogy köze van Jézushoz. Bár nem igazán tudják, hogyan lehetne az övék. Azt remélik, ha valaki élükre állna, és végre kivezetné őket szorongató helyzetükből, akkor majd békességre lelnének. A szamárcsikón ülőben (is), aki elé felsőruháikat vetik, e lehetőséget látják megcsillanni.

Jézus egész mást lát, egy más igazságot, a lélek mélyén ülőt. A várost és a dicséretekkel telt örömteli arcokat nézve könny szökik szemébe: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De … el van rejtve a szemed elől. 

Míg az emberek Jézus bevonulását ünneplik, a jeruzsálemi templom pedig zsong a tisztulást ígérő önerőlködések forgatagában, míg saját biztonságkeresésük és hatalmi játszmáik kötik le őket, amitől a békét várják, valójában nagyon távol vannak attól, hogy e békét (fel)ismerjék. Miközben ők zsibonganak, Jézus, a Béke Fejedelme csendben sír. Mert nem ismerik fel meglátogatásuk idejét (Lk 19, 44).

A bárcsak talán nekünk is szól. Akik ezen a virágvasárnapon a pandémia kellős közepén kevésbé vagyunk ünnepi hangulatban, és sok veszteség, valós aggodalom tölti be szánkat és hírportáljainkat. Persze a békét most is hajlamosak vagyunk erőharcaink vagy -feszítéseink sikerétől remélni. De Jézus ‘bevon-ulása’ mégis ünnep, csak másfajta ünnep: a bárcsak ünnepe. Ő afelé von, hogy az igazi békét benne keressük. Őbenne, aki mint vesszőszál, sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből (vö. Ézs 53). Őbenne, aki Jeruzsálembe menet egy nagyon másfajta ünnepre, a keresztre készül. Elveszettségünk láttán megrendülten épp oda indul, hogy életét értünk adja. És ezáltal olyan maradandó békességet hozzon, ami ezen az életen – mindig is – túl mutat. Bárcsak ne lenne elrejtve a szemünk elől…!