A csendesnapok nyomában: a sabbat mint útmutatás

Az utóbbi években egyre több olyan emberrel találkoztam, aki azt fogalmazta meg, hogy arra nézve, hogy ki ő, Istentől is szeretne visszajelzést kapni. Első hallásra talán ambiciózusnak hangzik ez a vágy, pedig aligha van olyan ember, aki ne vágyna erre. Gondoljuk meg: legtöbben kaptunk már visszajelzéseket családtagjainktól, munkatársainktól és barátainktól – időnként akkor is, amikor nem is kértük. Sőt, önismereti csoportunk tagjaitól, terapeutánktól és különféle szakértőktől. De sokan azt kívánjuk, hogy az istenismeret és az önismeret találkozásában, a kettő egymásra hatásában találjuk meg önmagunkat. Mi ez, ha nem az Istentől kapott visszajelzés keresése?

Ez az igény nemcsak egyes egyéneké, hanem közösségeké. Számos keresztény gyülekezet és szervezet is keresi azt a szemléletmódot és szervezeti kultúrát, amely a csendesnapok, illetve lelkigyakorlatok szervezése és megélése terén nekik otthonos. A csoportos lelkigyakorlatok iránti igény (ebben az írásban a csendesnapok és lelkigyakorlatok kifejezéseket egymás szinonimáiként használom) mögött az Istennel közösségben történő találkozás vágya húzódik meg. Ami ebben a jelenségben ma új, az annak a nyelvezetnek és gyakorlatnak a keresése, amelyet egy egész közösség magáénak érezhet és ápolhat.

A sabbat fényei

A törekvés a mai protestáns mozgalmakban is fellelhető. Nem ok nélkül. Hiszen a lelkigyakorlatok protestáns kultúrájának a keresése mögött – a protestáns mozgalom egészében – igen sok a betöltetlen szükség. Nagy a lemaradásunk.

Ebben az írásban ezen útkeresés részeként a szombatnappal kapcsolatos bibliai útmutatáshoz szeretnék fordulni. A szombatról szóló bibliai tanítás és a manapság alakulóban lévő lelkigyakorlatos kultúra között ugyanis jelentős az átfedés: mindkettő Isten elsőbbségét helyezi a középpontba. A sabbat és a lelkigyakorlatos útkeresés közötti párhuzamot érdemes közelebbről szemügyre venni.[i]

A szombat: Isten elismerése

A Szentírás szerint Isten már a teremtéskor arra hívja az embert, hogy közösségben éljen vele. Isten az embert e szándék mentén teremti meg, hogy az emberben legyen egy olyan affinitás, amely által Istenhez kapcsolódhat. Az Istenhez kapcsolódás lehetősége nem függhet az ember pillanatnyi kedélyállapotától, képességeitől, tudásától, sikereitől vagy kudarcaitól, se korától vagy nemétől. Erről gondoskodik Isten, amikor a Teremtés könyvének kifejezésével élve az embert „saját képére” teremti meg. Ezáltal az emberi létnek az Isten felé fordulás képessége elidegeníthetetlen része. Az már, hogy az ember ezzel a lehetőséggel él-e és mennyire, más kérdés (és kétségtelenül nagyon jelentős kérdés), de Isten az ő szándéka szerint ennek a kipusztíthatatlan emberi potenciálnak a meglétéről gondoskodik.

A szombati nap elrendelése ugyanezt a kapcsolatot szolgálja, csak másképpen, nem egy belső, hanem külső tényezőként. Isten az ember Istenhez kapcsolódásának folytonosságát, illetve a megújítás, sőt, a szükséges korrekció lehetőségét biztosítja azzal, hogy az ember életében a hét egyik napját elkülöníti. Megszenteli. A Mózes által Izrael népével kötött szövetség szerint az embernek azt parancsolja, hogy az ember a teremtési rend okán ezt a napot arra tartsa fenn, hogy Istennel való kapcsolatát ápolja. A tíz nagy parancsolat közül erről a negyedikben olvasunk:

Emlékezzél meg arról, hogy a szombat napját megszenteld! Hat napon dolgozzál, és végezd minden munkádat! A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon se te, se fiad, se lányod, se rabszolgád, se szolgálód, se állatod, se a jövevény, aki a kapuidon belül van! Hat nap alatt alkotta ugyanis az Úr az eget és a földet, a tengert, és mindazt, ami bennük van, a hetedik napon azonban megpihent, azért áldotta meg az Úr a szombat napját, és azért szentelte meg. (2Móz 20,8–11)

Isten tehát azt kéri az embertől, hogy amiként Isten a világ teremtésekor hat napon át alkotott és a hetediken megpihent, úgy az ember is a hét napjai egyikén álljon meg és ismerje el, hogy Isten léte és cselekedete mindent megelőz. Isten elsőbbségének ez az elismerése Istennek és embernek a közösségét szolgálja, hiszen az ember akkor lehet Istennel kapcsolatban, ha megadja Istennek az Őt megillető helyet.

De miként terelődhet egyáltalán a munka mellékvágányra?

A Szentírás szerint Isten adott megbízást az embernek a munkára, Isten rendelte el, hogy az ember hat napon át munkálkodjon – a Biblia olyat, hogy egy napon dolgozz és hat napon át pihenj, sose tanít. A munka és a pihenés aránya 6:1. Aki alkot, Isten munkatársa, és a test restsége a lelket is tunyává teszi. Pál azt mondja, aki nem akar dolgozni, ne is egyék.

A Szentírás szerint az anyagi világ is jó. Az ókori görög bölcseletben a „gnoszticizmus” irányzatával fémjelezett, a teremtett világot gonosznak tartó megközelítést a keresztény hitben előttünk járók eretnekségnek tartották. Bár az anyagi világ gnosztikus megvetése a kereszténységbe már a korai századoktól beszivárgott; az evangéliumi tanítás mindig az volt, hogy Isten minden állata és teremtménye jó, „ha hálaadással élnek” azzal. Az anyagi lét rossznak tartása távol áll a zsidó-keresztény hagyománytól.

A munka időleges és időnkénti beszüntetésére vonatkozó felhívás oka tehát nem magában a munkában vagy az anyagi világ értékében keresendő. Isten jókedvéből hozta létre az anyagi világot, és Ő hívta az embert arra, hogy dolgozzon. De akkor miként állt elő az a szükség, hogy a lelki egészségért a munkát szüneteltetni kell? Hol fut mellékvágányra a vonat?

Fontos ezt a kérdést kihangosítani. A szombatnap megtartásával és mindenfajta lelki célú elvonulással szemben sokunknak azért van ellenérzése, mert úgy érezzük, hogy a munkaszüneteltetés természetellenes. Ha az embernek szüksége van a megállásra, akkor a teste és az elméje majd jelez. Miközben a sziklák az égbe merednek, a tengerek morajlanak, a mezők virágai pompáznak és a napsütés égeti a pusztaságot, nem kell szünetet tartania sem a sziklának, sem a tengernek, sem a virágoknak, sem a Napnak, hogy dicsérjék az Istent. Miért kell nekünk Istentől kapott működésünket félretennünk ahhoz, hogy Istent elismerhessük? Ha az ember munkavégző képessége a Teremtő szándékából fakad, akkor miért szükséges ezt akárcsak egy rövid időre is elhagyni ahhoz, hogy a Teremtőt elismerjük? Ha a munkára szóló megbízás, ahogy a cselekvés képessége is, Istentől ered, akkor miként kell ezt a cselekvést megszakítani az isteni forrás elismeréséhez? Munkavégzés közben nem lehet éppen úgy elismerni az Istent?

Hétfőtől péntekig

Idézzük fel egy szokásos hetünk menetét! Aligha ismeretlen az érzés, hogy a hét elején a pihenés idejét még egy kicsit szívesen megtoldanánk. Ha rajtunk múlna, egy kicsivel hosszabb lenne a hétvégénk. Sokszor nehézkesen és ellenkezéssel fogunk bele a feladatokba.

Keddre és szerdára többnyire összeszedjük magunkat. Előfordul, hogy csütörtökre már élvezzük is. Van abban valami vonzó, hogy a munka akkor kezdődik el, amikor mi kezdjük, és akkor ér véget, amikor mi abbahagyjuk. Kezünkben a gyeplő. Mi ülünk az irányítópult mögött.

Péntekre a dolgok már olajozottabbak. Bár tudjuk még, hogy jó a pihenés is, de áramlik az adrenalin is. Felvettük az ütemet. Úgy érezzük, hogy a dolgok nélkülünk talán nem is működnének tovább; legalábbis túl jól nem. A munkát abbahagyni felelőtlenségnek érződne.

Idővel nemcsak a belső lendület visz, hanem az elvárások is. Olyan lesz a munka, mint a mókuskerék, amiből inkább kiszállni nehéz, mint benne maradni. Mások szerint az ékszíj kapott el; de szerintünk tévednek. Aki a mókuskerékből óvatlanul száll ki, bizony veszélyes lépésre szánja el magát. Megütheti magát.

A szünet mint terápia

Ebben a tudatállapotban köszönt ránk a szünet. Akár a negyedik parancsolat szerint, mint az istenfélő zsidókra, akár egy lelkigyakorlat résztvevőjeként, megszólal a felhívás: „emlékezzél meg arról, hogy a szombat napját [azaz a munka szüneteltetésének és Isten elsőbbsége elismerésének a napját] megszenteld”.

Azt a tényt, hogy a felhívás időzítése a munkavégzés szempontjából nem ideális, borítékolni lehet. Mégis így szól: „Hat napon dolgozzál, és végezd minden munkádat! A hetedik napon azonban az Úrnak, a te Istenednek szombatja van: semmiféle munkát se végezz azon”. Akármit követel a hasznosságod, akármilyen szoros a határidőd, akármekkora a mások iránt érzett felelősségtudat vagy bármennyire gyötör a bűntudat: hagyjad most a munkát, és fordulj Istened felé!

Ahogy elkezdjük, szünetet tartunk, tapasztaljuk, hogy az élet megy tovább. Nem mi tartjuk fenn, és mégis. Sokunk előtt ilyenkor dereng fel, hogy elfoglaltságunkban mennyire mi kerültünk saját figyelmünk középpontjába. Ahogy lelassulunk, olyan változásokra is figyelmesek lehetünk, amelyekre előtte nem figyeltünk fel. Korábbi munkánk tere most szűknek tűnik, mert annak mi voltunk a középpontja. Míg a munka sűrűjéből nézve annyit láttunk, hogy a megállást legfeljebb a hatékonyság növelésének a fokozása igazolja, vagy az, hogy a pihenés által feltöltekezünk, a szünetből nézve a lelkigyakorlat fő hozadéka más. Létünk középpontjába a Teremtő kerül vissza. Az elsőbbségi sorrend átrendeződik. Megnyílik a tér, képesek leszünk újra Istenre támaszkodni. Ahogy a munkavégzés során egy tudatmódosuláson mentünk át, és emberközpontú lett a világunk, úgy most kitágul a tér. Más áll a középpontjában.

Tényleges szünet

Ahogy az elmélyült kapcsolathoz az emberek között kölcsönös figyelem kell – és amikor a kapcsolatokból a „minőségi” idő kikopik, akkor sérül vagy elveszik a bensőségesség –, úgy Isten és az ember kapcsolódásában is szükséges a kölcsönös egymás felé fordulás. Mintha a visszavonulásban és a munka szüneteltetésében mélyebben elismerhetnénk Istent, mint a nyüzsgésben. Az ember csak akkor lehet önmaga, ha Ahhoz kapcsolódik, Aki az élet Lelkét orrába lehelte, és ehhez – származásra, nemre, életkorra, személyiségtípusra és lelkiségi mozgalomra való tekintet nélkül – szükséges a szünet. A zsoltárban Isten maga hív így: „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!”

Milyen hosszú legyen az elvonulásunk? Egyaránt szükség van az egyes órákra, a napszakokra és a több napig tartó időkre is. Egyik nem helyettesíti a másikat. A lényeges rész, hogy abba kell hagyni a munkát, vagy ahogy Marva Dawn mondja, semmi olyat nem teszünk, amit muszáj. A héber „sabbat” kifejezés nem pihenést vagy valamiféle spirituális találkozást jelent, hanem szó szerint szünetet. Isten elismeréséhez szükséges a munka szüneteltetése.

Az eddigiekből az is következik, hogy bármilyen hosszú időről is beszélünk, ha „szünetet” tartunk, őrizzük. Nem azért, mert szükségünk van rá, hanem Istenért. Ha csak akkor pihenünk meg, amikor kívánjuk, és addig, ameddig kívánjuk, megcsaljuk magunkat, hiszen a munka éppen hogy elfedi előlünk igazi állapotunkat. Ezért attól függetlenül érdemes szünetet tartani, hogy éppen kívánjuk-e. Ha csak akkor tartunk szünetet, ha már kikészültünk, úgy teszünk, mint az, aki akkor megy el a fogorvoshoz, ha a foga már nagyon fáj. Lelkigyakorlatra akkor menjünk el, amikor eljött az ideje; persze ehhez az kell, hogy betervezzük, előre, hogy valóban eljöjjön. Isten ószövetségi népe számára a szombat nem ajánlat, hanem parancsolat.

Amikor a munkából kilépünk, rosszul érezzük magunkat – ez egészen normális. Hiányzik a nyüzsgés, a sok impulzus és a tempó; az elfoglalt üzemmódból történő váltás idején elvonási tünetekhez hasonlók is jelentkezhetnek. Jön a kísértés, hogy kapcsoljuk be az internetet, hogy nézzük meg, ki mit posztolt és írt, hogy kezdjük el „használni” az időt, vagy nyúljunk valami stimuláló eszköz után, igyunk egy kávét, vagy együnk. Ha azonban tartjuk a „szünetet”, idővel átjutunk a detoxikáció nehéz és végtelennek tűnő folyamatán. Kitágul a tér.

Ahogy a szombat a zsidók fénnyel teli ünnepe, úgy a munka szüneteltetése számunkra is fényes ünnep lehet, ha a teremtés és a megmentés Urát elismerjük annak, aki Ő.

Minderre ismétlődően szükségünk van. Rendszeresen. Isten elismeréséből nem lehet „bespájzolni”. Istent Istennek elismerni csak a jelenben ismételt „emlékezés” által lehetséges.

A kegyelem és a szombat

Ha a protestáns hívők által gyakorolt elvonulásokról szólunk, akkor érintenünk kell a kegyelem és a szombat (illetve bármiféle lelkigyakorlat) kapcsolatát. A klasszikus protestáns érvelés szerint ugyanis, annak, aki Jézusban hisz, rajta kívül nincs szüksége másra, ebből kifolyóan „lelkigyakorlatra” sem. Hiszen a kegyelem Jézus Krisztusban jelent meg. Számos protestáns ember számára bármiféle „gyakorlat” azt sejteti, hogy az emberi törekvéstől várunk el valami lelki hatást. Aki Isten kegyelme által él, Krisztus által él, ezért túl van mindenféle lelkigyakorlaton.

Nos, aki az itt leírt meggyőződés által él, bármilyen jót is találjon egy lelkigyakorlatban, ellenezni fogja. Hiszen számára a Krisztusra való támaszkodás forog kockán.

Anélkül, hogy az itt érintett feltételezésekbe most mélyebben belemennénk, mondjuk ki egyértelműen, hogy az említett protestáns érvelés téves. A kegyelem természete az, hogy árad, és attól, hogy valamiben megnyilvánul, nem szorítja ki egy másik megnyilvánulását. A teljesebb kegyelem nem szorítja ki és nem is helyettesíti a részlegeset. Az emberben élő isteni képmás is a kegyelem ajándéka, a szombat is az, és ezeket teljessé teszi, és nem feleslegessé – a Krisztusban maradás ajándéka. Mind ugyanazon kegyelem kifejezése, érdemekről itt nem beszélhetünk. Az Úr Jézusban megnyilvánuló isteni kegyelem Isten már korábban és másképpen is közölt jóságának a kiteljesedése. A Zsidókhoz ír levél ebben a szellemben lát folytonosságot az ószövetségi szombat és az újszövetségi Krisztus személye között: „Isten népének is megvan a maga szombatja”. Az Isten felé élt hat nap és a megnyugvás napja Krisztusban lesz számunkra teljes, akkor, ha mindenben Krisztus lesz az Úr. Aki Krisztusban él, nem szűnik meg teremtménynek lenni, ő is eszik és testi szükségleteit is kielégíti. Mindebben Istennek ugyanaz a kegyelme fejeződik ki. Krisztus nem elveszi, hanem beteljesíti a „szünetet”.

A munka szüneteltetése akkor értékes, ha Istent ismerjük el általa, ami Jézus megjelenése óta azt jelenti, hogy neki vetjük alá magunkat, az Ember Fiának. Hiszen az Ember Fia „a szombatnak is ura” (Mt 12,8). Ez az elv segítő útmutatást ad nekünk a lelkigyakorlat vezetésének és megélésének konkrét kérdéseire, legyen az egyórás vagy egyhetes. A „szünet” gyakorlása akkor van a helyén, ha az a Teremtő Atya és Jézus Krisztus iránti tiszteletünket fejezi ki. Jézus maga adta elénk ezt a mércét. Ő az Atyával megélt kapcsolatát helyezte minden fölé, ezt tette minden visszavonulás mértékévé. Sose parancsolta meg a szombat megtartását, bár ő maga ott volt a szombatokon a zsinagógákban, és soha nem tiltotta meg a szombat megtartását, bár a könyörület kifejezését a szombati tilalmak fölé helyezte, gyógyított is szombaton, többször is (pl. Jn 5,8–10; 9,6–14). Tartsuk hát szem előtt, hogy a lelkigyakorlatok értelme az, hogy Isten kerüljön be, illetve vissza életünk középpontjába, és ennek vessünk mindent alá.

Középpont és perem

Bármi is legyen tehát a szombat haszna (bármilyen felüdülés, élettani vagy életvezetési előny) és bármilyen korlátozás is jellemezze a szombat megtartását, a lelkigyakorlat vezetése vagy végzése során ezek nem kerülhetnek a középpontba. Ha a munka szüneteltetésének a középpontjába bármilyen felfrissülés, meglátás vagy erő kerül, emlékezzünk, hogy ezek az elvonulásnak csak velejárói, amelyek a peremhez tartoznak. Hasonlóképpen, ha az kerül a középpontba, hogy mit nem szabad csinálni, akkor is korrekcióra van szükség. Ahogy az ószövetségi szombatnap Isten szeretete közlésének az aktusa, úgy a lelkigyakorlatnak is a lényege az Istennel élt közösség, ennek megvalósulása.

Adjunk teret a gondoskodó és alkotó Istennek; ez számít. Tartsuk szemünket a lényegen.

Az elvonulás közösségi aktus

Ha Isten elismerésére több időt akarunk fordítani, mint 10 „lopott” percet, az nem magánügy. A szombat nem olyan, mint a belső szoba titkossága, ahova rövidebb ideig mások tudta nélkül is be lehet menni. A munka szüneteltetése, főként, ha órákról vagy napokról van szó, másokra is kihat.

A lelkigyakorlat (ahogy a szombat) csak a helyi lakó- vagy családi közösségünk tudtával és engedélyével töltheti be célját. Családunk, közösségünk vagy munkahelyünk tagjaival (mindazzal, akit ez érint) előre beszéljük meg, hogy ettől eddig munkánkkal leállunk. Gondoljuk át, hogy rájuk nézve ez milyen következményekkel jár, és intézkedjünk arról, hogy erre az időre más vegye át tőlünk az adott feladatokat. Más nem ihatja meg annak a levét, hogy mi elvonulunk.

Tudassuk a minket telefonon és a neten kereső emberekkel, hogy ezekben a napokban nem leszünk elérhetők sem telefonon, sem online. Az elvonulás csak akkor működhet jól, ha környezetünk biztosít minket támogatásáról.

Fontos tudatosítani azt is, hogy miközben kérésünket és tervünket jó tudatni azokkal, akikre tartozik, a csatlakozást tőlük nem követelhetjük meg. A lelkigyakorlat értékét csakis az önkéntesség adja. Kényszerből csendben lenni fojtó. Senkit sem kezelhetünk különbnek akkor, ha lelkigyakorlatra megy; még titokban se ápoljunk magunkban elvárást arra nézve, hogy másoknak minket az elvonulásban követni kellene.

Amit a szünetről elmondtunk, azt Abraham Heschel rabbi zseniális írásában így foglalja össze: nem a hat nap szenteli meg a hetediket, hanem a hetedik szenteli meg a hatot. A hetedik napon a Teremtőhöz igazodunk, és így találkozunk a világgal és magunkkal.

Protestáns keresztényekként ezt úgy fejezhetjük ki, hogy mivel a szünet nélküli aktivitás könnyen kitakarhatja szemünk elől az élő Istent, aki eljött hozzánk Krisztusban, szenteljük meg Őt, aki teremtette az eget és a földet, és minket. Hogy csak Ő legyen az igazságunk. Időnként tartsunk „szünetet”.


[i] Aki a szombat teológiájában jobban el szeretne mélyülni, annak sokat adhatnak a következő alapművek: Abraham Heschel The Sabbath, Its meaning for Modern Man (1951), Marva J. Dawn, Keeping the Sabbath Wholly (1989), Walter Brueggemann, Sabbath as Resistance, Saying No to the Culture of Now (2014).