A szerkesztő előszava a hónap témájához.
Ezekben a napokban így november elején, amikor oly sokan ilyen vagy olyan elnevezés alatt halottainkra emlékezünk, akár a temetőbe kisétálva, egy hálaadó imában, vagy csak a szív rejtekében, érdemes megállnunk és eltűnődnünk azon, vajon hogyan viszonyulunk azokhoz a szeretteinkhez, akiket elveszítettünk.
Néhány napja ért minket a váratlan hír: Feri bácsi meghalt. Nem álltunk egymáshoz kifejezetten közel, mégis azóta, amikor a családban rá gondolunk, mégha ki egyikünk se mondja, mindannyian tudjuk: múltunk egy része lezárult. Kővágóörsön élt, annak a háznak a szomszédságában, ahova családunkat annyi emlék köti, ahol gyermekeinkkel együtt oly sok éven át minden nyáron és ősszel megannyi izgalmas felfedezést tettünk: a kandalló előtt ülve, az almafán, a mezőn kószálva, vagy a szemközti farmon a lovak és a komondorok között. Alapítványi házunk gondnoki feladatait Feri bácsi és Vilma néni látták el. Minden egyes látogatásunk alkalmával áthívtak magukhoz, hogy együnk egy kis süteményt, igyunk egy pohár szörpöt, vagy húzzunk le egy kupicát Feri bácsi diópálinkájából, amire olyan büszke volt. Ez többé már nem lesz így. A gyászban van valami lezárás.
Bár a gyász nem csak lezárulás, hanem egy sajátos megnyílás is. Miközben azok emléke, akiket nehéz volt elengednünk vagy talán igazán még nem is tudtunk elengedni, és azoké, akik búcsú nélkül mentek el, mély fájdalmat eleveníthet fel bennünk, és miközben egészen rendjén van, hogy gyászoljuk őket – hiszen azokat gyászoljuk, akiket szerettünk –, a gyász által egy tér is megnyílik bennünk. Időnként, különös módon szerettünk az elmenetele után és a hiánya okozta fájdalom ellenére is mintha mégiscsak itt lenne. Nemcsak álmainkban, egyszer-egyszer, hanem ébrenlétünkben is. Mintha olykor most közelebb lenne hozzánk, mint akkor volt, amikor testben élt.
Mi, akik Jézus feltámadásában hiszünk, hálásak lehetünk azért a reménységért, hogy akik az Úrban haltak meg, boldogok (Jel 14,13), mert Isten őket egy nap Jézus által újra előhozza (1Thess 4,14). Ez rendkívüli reménység. Akkor majd, mint utolsó ellenség, végleg eltöröltetik a halál (1Kor 15,26).
És addig? Mi történik addig? Hiszen elhunyt szeretteink kapcsán nemcsak közös múltunk foglalkoztat minket, mint ahogy nem is csak a távoli jövő, a majdani feltámadás, hanem a jelen is. Miként éljük meg mi keresztény emberek a gyászt? Hogyan álljunk azok jelenlegi valóságához, akik meghaltak?
A szentek közössége kapcsán nemcsak az a kérdés, hogy mit utasítunk el (pl. a halottak kultuszát), hanem az is, hogy mit igenelhetünk. Ha valljuk, hogy Jézus önként vállalt halálával és feltámadásával lefegyverezte a halált, és ennek erejét semmi sem törheti meg, akkor miként hat ez ki arra, ahogy az előttünk elmenő szeretteinkre gondolunk a jelenben, a feltámadásuk előtti időben? Mindezek fényében miként illeszkedik a gyász fájdalma életünk többi részébe? A honlap novemberi írásai és alkotásai ilyen és hasonló tűnődések és tapasztalások mentén születtek. Helyet kap bennük az emlékezés és a veszteség fájdalmának méltósága, a gyász és a szeretés egybecsendülése, és meg-megcsillan az, amiről Ézsaiás könyvében Isten így szól Círusnak:
„Neked adom a sötétség kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudd:
én vagyok az Úr, Izrael Istene, aki téged neveden hívtalak.” (Ézs 45,3)