A kell és a lehet – avagy az orthománia és a szél

Ateistaként semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam a keresztény hit tételeinek és útmutatásainak, de ahogy krisztushívő lettem, Jézus Krisztus Atyja lett életem forrása, a Szentírás pedig, ami által e forrásból merítettem. Innentől kezdve nagy meggyőződéssel vallottam és vallom ma is:

“Teljes szívből kereslek téged, ne engedd, hogy eltérjek parancsolataidtól!
[…] Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.”

(Zsolt 119,10. 105.)

Felettébb érdekelni kezdett a teológia.

Annál meglepőbb volt számomra az a jelenség, amire néhány évvel később lettem figyelmes, hogy némelyek, akik a Krisztus-hitben nagy lendülettel indultak, idővel úgy érezték, nem tudnak úgy Istenhez kapcsolódni, mint korábban. Ez még önmagában nem lett volna furcsa, hiszen az istenfélők is megfáradhatnak és átmehetnek száraz időszakokon. Ami szöget ütött a fejembe, az éppen erős teológiai elkötelezettségük volt. A két folyamat láthatóan összefüggött. Minél komolyabban vették a teológiai útmutatásokat, annál kevésbé tudtak Istenhez közvetlenül kapcsolódni. Nem az addig bevált formák és normák fakultak el számukra, ezekhez kitartóan ragaszkodtak. Hanem fordítva, mintha éppen az életet szolgáló törekvéseik tették volna őket beteggé; mintha azok a fogalmak vagy gyakorlatok, melyek korábban Istenhez vezették őket, most megrekedésük csapdáivá lettek volna.

Franck Robichon, The Sunday Times, 2020

Ezt a jelenséget a világjárvány kitörése miatt nyílt vízen rekedt óceánjárók utasaival történtekhez tudnám hasonlítani, amelyekről 2020 elején a hírekben oly sokat lehetett hallani. Az utasok, akik e pazar hajók lakosztályaira abban a reményben fizettek be, hogy a hajó majd a világ csodás tájaira kalauzolja el őket, azzal szembesültek, hogy miután a koronavírus a fedélzetre is feljutott, a kikötők a fertőzés átterjedését megelőzendő megtagadják a kikötést. A veszteglő hajók ezrek számára lettek a száműzetés szigeteivé. Mintha valami ilyesmi történne azok életében, akik életük forrásától éppen azáltal távolodnak el, hogy Krisztusba vetett hitük bibliai és teológiai útmutatásaihoz ragaszkodnak; ezáltal rekednek meg. Mi történik itt?

Orthorexia

E kérdéskört a közelmúltban egészen új megvilágításba helyezte számomra egy beszélgetés, amely arról az étkezési szokásról és rendellenességről folyt, amit 1996-ban „orthorexia” néven írtak le. Steven Bratman figyelte meg azt a jelenséget, hogy egyesek egészségük érdekében alakítanak ki olyan viselkedésmódot, amely aztán egészségrombolónak bizonyul számukra. Ezt az idegi eredetű étvágytalanságot Bratman orthorexia nervosa-nak nevezte el. Lényege abban áll, hogy az embert az egészséges étkezés megvalósítására tett törekvései teszik beteggé.

A kifejezés önmagáért beszél: az orthosz azt jelenti, helyes (ezt használjuk például az ortopédia szavunkban is, ami a helyes járásra utal), a szóösszetétel második fele a rexia az orexisz­­-ből jön, ez eredetileg étvágyat jelent, de ebben az összefüggésben az étkezési gyakorlatok összességét értik alatta. Az orthorexia tehát egy olyan helyes táplálkozásra irányuló tevékenység, mely ugyanakkor meg is betegít.

Az orthorexia korunk nagyon sajátos betegsége: a modern táplálkozástudomány, a biokémiai és az életviteli folyamatok gazdag tudástára kell ahhoz, hogy létrejöjjön és fennmaradjon. A mai ember olyan sok információ és eszköz birtokába jut, ráadásul olyan könnyen, hogy ha étkezésében a tökéletességre törekszik, nehezen talál olyan élelmiszert, amit nyugodtszívvel elfogyaszthat. E tudásbázis nélkül nem lenne orthorexiás. Aki környezettudatos, kiemelten törődik a növény- és állatvédelemmel, vagy a kizsákmányolt népekkel szembeni igazságtalanságok helyébe az igazság védelmét helyezi (például a fair trade – az un. méltányos kereskedelem mozgalmat támogatja), az aztán jó lelkiismerettel végképp alig ehet meg valamit. Az orthorexiában szenvedő ember figyelmét nem annyira az elfogyasztandó ételek mennyisége (a fogyás), mint inkább azok minősége köti le. Mindennek a következménye egy olyan mértékű ásványi- és tápanyaghiány, ami alvászavarhoz vagy túlzott gyengeséghez vezethet, illetve szorongást és felfokozott stresszt okozhat. Az ember tehát attól lesz beteg, hogy egészsége megőrzésére ügyel.

Valami hasonló jelenséggel találjuk szembe magunkat, amikor a keresztény ember a hithűségre és a helyes cselekvésre törekvése által veszti el hite elevenségét: amikor a lelki életet a lelki egészségre törekvés, pontosabban inkább e törekvés görcsössége teszi tönkre.

Mondjuk ki egyértelműen, a kritikus kérdés itt nem az egészség értékelése, hisz rendben van, hogy az egészséget értékeljük. Ami az embert károsítja, az a görcsös, csaknem ellenállhatatlan erejű törekvés, ami az egészség megteremtését és megőrzését tűzi ki célul. Mi táplálja ezt a törekvést? Bizonyára részben maga az egészség iránti vágy, legyen az biológiai, vagy lelki értelemben vett egészség. De létezhet egy másik forrása is, amely lényegét tekintve pótcselekvés. Hadd világítsam meg ez utóbbi működésmódot a hétköznapi élet egy másik területéről hozott példával: a munkamániával.

Munkamánia

Hajlamosak vagyunk a munkába menekülni, ha bizonyos belső szükségeink betöltetlenek. Lehetnek kudarcos kapcsolataink, gyötörhetnek különféle félelmek, szenvedhetünk az elutasítottságtól vagy az értéktelenségtől – a munka ilyenkor e fájó valóságokat időlegesen elfedi és ezáltal átmeneti vigaszt nyújthat. Itt ne az alkotás vagy a jól végzett munka örömére gondoljunk, tehát ne a munkának a belső életet betöltő erejére, hanem a munkának a belső életet elfedő hatására. Amíg dolgozunk, elodázhatjuk a szembesülést tényleges szükségeinkkel és érzéseinkkel. A munka ily módon lehet a halogatás fedőneve.

A munkamánia kialakulását és fennmaradását különösen elősegíti az a körülmény, hogy a munka iránti elkötelezettségünket könnyen igazolhatjuk olyan általunk és mások által is elfogadott indokokkal, akár igazak, akár nem, hogy munkánk által másokkal teszünk jót: „Másokért fáradok!” vagy „Jónak lenni jó”. Míg az olyan pótcselekvések, mint az alkohol vagy a kábítószer használata, a közösség szemében többnyire elítélendő, a munkához való elkötelezettséget nagy társadalmi megbecsülés övezi. Keresztény emberként meg végképp: még az is védelmünkben szól, hogy a Biblia szerint Isten parancsolata, hogy hat napon át dolgozzunk. Pál apostol pedig megmondta: aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Így jogosnak érezzük, hogy a munkával takaródzunk, még akkor is, ha lelkünk mélyén valami közben elmérgesedik.

Az ószövetségi próféták arra figyelmeztetnek, hogy Isten nem a másokért hozott áldozat alapján ismeri el a tettünket, hanem a Neki való engedés alapján. „Többet ér az engedelmesség a véres áldozatnál.” Munkánk végső értéke attól függ, mennyire szeretetből tesszük azt. Az Újszövetség arra buzdít, hogy másokért végzett tetteink tiszta szeretetből fakadjanak. Kalkuttai Teréz ebben a szellemben emlékeztette nővéreit, hogy az utolsó napon nem azt kérik számon rajtunk, mennyi jót cselekedtünk, hanem azt, hogy amit tettünk, mekkora szeretettel tettük.

A munkavégzésre is igaz tehát, hogy annak lelki értéke a belsőtől függ, a forrástól, ahonnan tetteink erednek. A munka arra való, hogy a mások iránti szeretetet fejezzük ki; és nem arra, hogy eltakarjuk vele magunkat. Annál a kérdésnél, hogy munkánk mennyire eredményes, előrébb való az a kérdés, hogy kik vagyunk miközben dolgozunk, vajon az élő Isten érvényesül-e általunk itt és most.

Orthománia

Ha az eddigieket, azaz a dolgok helyességére utaló „ortho” előtagot és az ennek fenntartására utaló „mánia” utótagot összeillesztjük, akkor az így képzett „orthománia” kifejezéssel beszédes módon megragadhatjuk azt a szóban forgó jelenséget, amikor a hitelességhez olyan görcsösen ragaszkodunk, hogy az akár lelki egészségünkbe kerül és istenkapcsolatunk rovására megy.

Az eddigiek után talán már nem is kellene kimondani, mégis a félreértések elkerülése végett tegyük egyértelművé: amikor a hívő emberből a helyes elvekhez ragaszkodás során szökik meg az élet, akkor a baj okai nem maguk a szóban forgó elvek vagy gyakorlatok. A baj a lelki egészség megvalósítása érdekében tanúsított törekvés jellege, annak már-már kényszeres ereje. Az a fajta irányítási vágy tehát, ami aztán rabul ejt minket. Energiánkat olyannyira a hitről való beszéd pontossága köti le, hogy közben már nem marad figyelmünk arra, hogy Isten jelenlétét észleljük és munkájának teret adjunk. Az elvek sulykolása szorítja ki belőlünk az életet. Úgy teszünk, mint az a földműves, aki annyira megbecsüli gazdája eszközeit, kapáját és metszőollóját, hogy ezek vigyázása mellett és miatt nem marad energiája és figyelme a kert életére, gondozására és tulajdonosára.

Az orthománia hoz is valamit a konyhára: az egészség látszatát. Ha az orthománia csak elvenne, senki sem találna benne vonzót. De amíg gondolatokat elemzünk, azok pontosságát méregetjük, addig nem kell bajlódnunk esendőségünkkel. A valósággal való nyers szembesülés elkerülése időnként jól esik. Amíg az isteni dolgokkal való foglalkozás ürügyén teológiai magyarázatokat elemzünk vagy irodalmi idézeteket emlegetünk, addig elrejthetjük belső valóságunkat. Ahogy egykor Ádám és Éva a fügefalevelekkel, úgy mi is eltakarhatjuk a bennünk lakó ürességet, szorongást vagy nyugtalanságot, méghozzá eléggé hatékonyan – nemcsak a munkavégzés nemesnek tűnő elfoglaltságaival, hanem az „objektivitás”, a „tudományosság” vagy a „biblikusság” eszközeivel is.

A fentiek fényében indokolt annak a kérdésnek a felvetése, hogy mi fűti ragaszkodásunkat a helyes fogalmakhoz (orthodoxia) vagy a helyes cselekvéshez (orthopraxis)? Vajon az élő Isten akaratába simulás vágya vagy a teológiai igényesség kényszeressé válása hajt minket? Ha az előbbi, akkor a teológiával foglalkozás életadó bennünk és körülöttünk is. Amikor viszont a hithűség kényszeres módon kerül figyelmünk középpontjába, akkor Istennel élt életünk elevensége visszaszorul. Az orthománia következtében nemcsak saját istenkapcsolatunk sérül, hanem körülöttünk másoké is. Ezért jó, ha résen vagyunk.

Diagnózis és gyógyulás

A lelki egészség tekintetében az a legjobb, ha Isten Jézusban kijelentett szándékából indulunk ki. Jézus tanítása szerint életünket akkor nyerjük meg, ha Jézusért elveszítjük azt. Másszóval, akkor élhetünk valódi énünkből, ha hamis énünket elengedjük. Isten azért adta életünk fizikai közegét, a testünket, a közösséget, a prófétákat, a szentek közösségét, a bibliai bizonyságtételt, a teológiát és az etikát – hogy ezek által bensőnkben Istennel fonódjunk össze. Minden tanítást, fogalmat, szabályt, élményt és útmutatást akkor értékelünk a helyén, ha azok által, de azokat meghaladva Istenben gyökerezünk, és Ő lesz a biztonságunk. A lelki egészséget akkor szolgáljuk, ha Istenhez kapcsolódunk.

Az orthománia ebben akadályoz, mert a tájékozódási és kapcsolódási pontokat céllá teszi. Helyénvaló és természetes az az igényünk, hogy az élet történései számunkra világosan érthető fordulatokból álljanak, hogy átlássuk az összefüggéseket és tisztában legyünk a helyzetünkkel. De ezek közbeeső állomások, nem vehetik át a végállomás helyét. Ha biztonságunkat hitünk tételeinek magyarázatában kezdjük keresni, öngólt rúgunk, mert ez esetben önazonosságunk elménkbe tevődik át. Akit keresünk, hozzáférhetetlen világosságban lakozik; Akit meg akarunk ragadni, azt nem birtokolhatjuk; ezért irányításra törekvésünk épphogy elzár Attól, aki mindenek Ura. Az Istenbe gyökerezést semmilyen kapcsolódási pont nem szoríthatja ki látókörünkből.

Az orthománia pedagógiája a „kell” pedagógiája, amit a minden áron kézben tartani akarás félelme irányít. Az orthománia ezzel fenyeget: „Ha az egészségeshez, a pontoshoz, a helyeshez és a hatékonyhoz nem ragaszkodsz úgy, hogy a folyamatot te tartod kézben, akkor oda másként nem juthatsz el.”

Az evangélium úgy ajánl gyógyulást ebből az orthomániákusságból, hogy Istenhez kapcsol – ahhoz, Aki irgalommal közeledik felénk és tökéletes szeretete kiűzi a félelmet. Jézus azt akarja, hogy ahogy az ő életében az Atyának való önkéntes engedelmesség volt a középpontban, úgy bennünk követőiben is az legyen. Ebben a kulcsmozzanat az engedés, az Istenbe vetett bizalomból szabadon fakadó önátengedés. Az útmutatásokhoz való kényszeres viszonyunkkal szemben – amikor az evangélium egyes értelmezési formáihoz ellentmondást nem tűrően ragaszkodunk és az abszolút törvények oltárán akár embereket is feláldozunk abban a hitben, hogy ezzel az élő Istent igeneljük –, Jézus az Isten iránti bizalmat állítja. Ez a „lehet” pedagógiája. Szabad Istent választani – minden felett.

Amikor a győzelemhez drámai vereség kell

A kelltől a lehetig tartó út nem mindig zökkenőmentes. Néha ki kell vegyék a kezünkből, amit magunktól nem adnánk oda, mert úgy hittük, anélkül nem tudunk élni. Sokszor akkor fontoljuk meg először, hogy ellentmondást nem tűrő erővel való kapaszkodásunk nélkül is élhetünk, ha az irányítás akaratunk ellenére már kicsúszott a kezünkből.

Pillantsunk bele az ószövetségi pátriárka, Jákob életébe. Mózes 1. könyve 32. fejezete szerint Jákob életének egy emlékezetes éjjelét a Jabbok folyó partján tölti. Jó két évtizede meg akarja ragadni Istent, erre törekszik, ezen mesterkedik. Meg akarja szerezni atyai örökségét. A húsz év vége felé ezen a folyóparton találjuk, ahol a sötétben van és harcol. Isten ellen harcol. Jákob itt még azt hiszi, hogy a dolgok csak akkor kerülnek a helyükre, amikor maga alá gyűri az Istent. Ha végre saját kezében tarthat mindent.

A harc közben Jákob valami olyasmit ismer meg, amire nem számított: Isten Isten, valóban Isten. Őt nem lehet legyőzni. A változást nem definíciók tudatják az olvasóval, hanem maga a történés. Jákob harcának módja hirtelen megváltozik. Ő, aki eddig a Jákob, azaz a Csaló nevet viselte azt mondja: Elég. Megadom magam. „Nem engedlek el addig, amíg meg nem áldasz engem.”

Amit talán az olvasó még inkább különösnek találhat, az Isten válasza. A Teremtő Isten, Ábrahám és Izsák Istene, a szövetség Istene nem dörgöli Jákob orra alá, hogy: Na, ugye, megmondtam! Épp ideje, hogy belásd már! Nem. Isten különösen rugalmas. Jakob új makacsságával halad, vele lép, és örömest. Amint Jákob megadja magát, Isten új nevet ad neki: Izrael. Isten harcosa. Mintha Isten csak erre a pillanatra várt volna: szinte megdicséri, „mivel küzdöttél Istennel, és győztél” (1Móz 32,29).

Ez egy meglehetősen drámai váltás. Aligha kíván bárki ilyet magának vagy másnak. Mégis időnként úgy látszik, kevesebbel nem ússza meg az ember. Jákobból ilyen drámai találkozásban lett Izrael, mint aztán az Újszövetségben Saulusból Pál. Jákob innentől fogva élete végéig biceg.

Úgy tűnik, Istent csak az ragadhatja meg, aki elismeri, hogy Isten az, aki megragadja őt. Ehhez van, hogy azt is meg kell tapasztaljuk, hogy Istent legyőzni csak az tudja, aki megadja magát Neki. Ez az átélés a megsemmisüléssel határos. De vannak, akiknek át kell menniük rajta, hogy belássák, az Istennel történő viaskodásból csak akkor jön ki jól az ember, ha meghajtja magát Isten előtt.

Tegyük hozzá, életünk bizonyos időszakában teljesen rendjén van, hogy Istent meg akarjuk ragadni, hiszen Istennel csak őszinteségben találkozhatunk. A helycsere megtörténéséhez előbb fel kell vállaljuk tényleges mivoltunkat, és ez sokszor küzdelmes. Idővel azonban eljön az önátadás, az Istennek átadottság ideje. Vagy önszántunkból, vagy kemény küzdelem eredményeként.

Ha valaki az Isten előtti megadásra azt mondaná, hogy ez a felelősség lerázása, olvassa tovább Izrael történetét, és látni fogja, hogy aki Isten felé fordul, sokkal inkább belép valahova, mint kilép valahonnan. Aki Isten felé fordul, azért nem ragaszkodik már körömszakadtáig ahhoz, amit helyesnek tart, mert helyet ad annak a szeretetnek, ami minden erőt és ismeretet meghalad. Ezért adja fel magát. Hogy aztán önmagává váljon.

Így van mindenki, aki a Lélektől született

A jákobi vagy saulusi váltás bármennyire is meghatározó egyesek életében, mégsem mondható mindenki számára érvényes normának. Legalábbis az Újszövetségben.

Jézus arra hív, hogy Isten felé fordulásunkat és a bibliai és teológiai útmutatásokhoz való viszonyunkat az önátadás és az átengedés határozza meg. Hogy ökölbe szorított kezünkből nyitott tenyér legyen. Ezt legtöbbször úgy teszi, hogy odavezet egy másik útra, elénk tárja, felajánlja azt. Aztán ránk hagyja, hogy mit választunk.

Az orthomániában szenvedő embernek csak az a valóság számít, melyben a folyamatokat kézben tudja tartani (és bizonyos fokig legtöbben ilyenek vagyunk, ott érezzük magunkat jól, ahol átlátjuk és kézben tartjuk a dolgok menetét). Nézzük meg, Jézus miként beszél egy olyan emberrel, aki csak így, az általa irányított rendszeren belül képes közeledni másokhoz, Istenhez is.

Az újszövetségi Nikodémus azok közé tartozik, akik átlátják és fenntartják, illetve fenn akarják tartani a rendet. Kora hatalmi struktúráiban él, a zsidó nemzeti közösséget vezető tanács tagja és a vallási életet meghatározó farizeusok főembere. Kétségtelenül tiszteli Jézust. Amikor megkeresi, Mesternek szólítja, tanítói tekintélyét méltatja, és a beszélgetést azzal nyitja, hogy: „senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, csak ha Isten van vele” (Jn 3,2). Mégis a maga ortho-világán belülről nézi Jézust. Nikodémus már jövetele előtt tudja, hogy Jézust nem lehet könnyen az emberi rendszerekbe illeszteni. Talán ezért is van az, hogy az éj leple alatt keresi fel őt. Úgy tesz, mint egy évezreddel előtte Jákob, aki éjjel küzdött meg Istenével. Azért csak megpróbálja Nikodémus is a saját feje szerint megérteni Jézust, bár amikor azt hallja tőle, hogy az ember „felülről” kell szülessen, ez sehogy se fér a fejébe: „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe, és megszülethet ismét?” Nikodémus ortho-világába az a közvetlenség és az az irányíthatatlanság, ami Jézus mennyei Atyját jellemzi, nem illeszthető be.

Jézus válaszában a szél képéhez folyamodik. A zúgó szelet nem lehet befogni, megszámolni, csoportosítani, „alkalmazni”, aztán irányítottan továbbengedni. A szél, ha nem mozog, már nem is szél; a szélhez hozzátartozik a fújás; és amikor fúj, nem tudjuk, honnan jön és hova megy. A szélnek meg van a maga törvényszerűsége, amit nem lehet felülírni. A szél jelenlétét leginkább abból ismerjük, hogy hat ránk. Aki a szelet lexikonból ismeri, egy fogalomként, nem sokat tud róla. Aki viszont a fülével hallja, a bőrén érzi és a ruhája lengésén látja; aki egy hegy tetején, az Alföldön mezőin vagy az óceán partján észleli, hogy süvít, mélyebben ismeri. Ilyen az Isten is. Mint a szél.

“Bizony, bizony, mondom neked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. 
Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. 
Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.
A szél fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy:
így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3, 5–8.)

Isten élete így jelenik meg az emberben. Jézus szerint ahhoz, hogy az ember Isten életében részesüljön, újonnan „kell” születnie, az irányítást át „kell” engedje az Atyának. A „kell”-ek hálójába gabalyodó ember számára ez a „kell” az utolsó. Csak úgy léphet át a „lehet” országába, hogy átengedi az irányítást.

Nikodémus számára nyitva áll az ajtó. Isten azért küldte el Jézust, hogy az ember Istenben részesedjen: nem azért, „hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,17).

Mi tesz Nikodémus? Kiteheti magát Istennek úgy, mint ahogy kiteszi magát a szél fúvásának vagy a nappal fényének. De Nikodémusnak ez még sok. Ekkor legalábbis. Most még csak azt engedi közel, amit irányíthat és megért.

Vajon később, amikor a Nagytanács előtt azzal szemben emel szót, hogy Jézust tárgyalás nélkül elítéljék, vagy még később, Jézus halálakor, amikor eljön, hogy Jézust méltó módon eltemessék; talán akkor kész lett rá Nikodémus? (Lásd Jn 7,50–51 és 19,39.) Vajon meghajolt valaha Isten előtt úgy, mint annak idején Jákob?

Erre a kérdése a Szentírás nem válaszol. Arra viszont igen, hogy mi magunk miként ismerhetjük meg Istent: a Lélek rajtunk be- és átáradásából. Amit engedni lehet.

„A szél fúj, amerre akar;
hallod a zúgását,
de nem tudod, honnan jön és hová megy:
így van mindenki, aki a Lélektől született.”

Ezt az ismeretet nem annyira az értelem, mint inkább a szív foghatja fel. És az így született élet valóságát nem mi tartjuk a kezünkben; ez más, ez minket tart. 

Lehetséges, akár mi tanítunk, akár minket tanítanak, hogy a bibliai és teológiai útmutatások mentén azokon túlra, az élő Istennel való eggyé válás felé mozduljunk el. Isten nagylelkűségének pedagógiája erősebb, mint körömszakadtig ragaszkodásunk pedagógiája. Lehetséges a Bibliához, a hittanhoz és a teológiához is úgy viszonyulni, mint akit birtokolnak; nem csak úgy, mint aki birtokol, hanem mint aki hagyja, hogy birtokba vegyék.

Lehet érezni a szél fuvallatát. És vitetni a szélben. Istenben Isten által Isten felé. Valóban lehetséges.