Gondolatok Lázár feltámasztásának történetéről Jn 11,33-39a. 41.
Popper Péter egyszer beszélgetett Pilinszky Jánossal, a költővel: „A valóságban – mondta Pilinszky -, az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti, pszichológusok úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”

Jézus, az Emberfia megrendül, háborog magában, könnyekre fakad Lázárt gyászolva. A hiánnyal találkozik, megrendíti az élet végessége. Zokogás rázza a barátja miatt. Nem rejti el férfikönnyeit, az együttérzést keresi a felé forduló tekintetek kereszttüzében – és a valódi szembesülést azzal a kővel ott, a barlangsír szájánál.
Az ámulat különös mezsgyéjén állunk Jézussal együtt.
Egy sír, a barát sírja. És mellette sok sirató, közöttük Jézus. Mennyire szerette…
Az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
Életünk egy részében jelen van egyfajta megszelídítetlen sötétség. Halandóságunk velejárója ez. Ám szabadok vagyunk arra, hogy az elbizonytalanodás, a kétely, az üresség érzését bevonjuk az életünkbe: ezt azért tehetjük meg, azért nézhetünk szembe ezzel a tapasztalattal, mert Ő, az Irgalmas Isten ott van. Isten nem változatlanság, hanem hűség!
Jékely Zoltán Zsoltár-töredék c. verse pont erről szól:
Minden könnycsepp az égi membrán
Világnagy lemezére hull,
S akkora csengéssel csepeg rá,
Hogy meghallja az Úr!
Minden panasznak, vádnak, rimánkodásnak Ő a címzettje: az Úr és Társ. Az Irgalom Istene.
Az ámulat különös mezsgyéjén állunk Jézussal együtt.
Jézus ott sír Lázár sírjánál – és közben hálát ad az Élet Istenének.
Könnyek és hálaadás. Veszteség és győzelem. Üresség és hit. Halál és reménység. Mindez együtt, egyszerre. Az idő összesűrítődik a kegyelem pillanatában.
A reménység mindig a veszteségben gyökerezik. A reménységem a veszteségemben gyökerezik.
Pilinszkynek igaza van: Az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
Erről az irgalomról vall Bonhoeffer: „A világ a maga valóságában mindig félelmet kelt bennünk. (…) De Isten meg akar minket vigasztalni, és aki vigaszban részesül, többet lát, és többet kap az egész világnál, övé az Istennel való élet. Semminek sincs vége, semmi sincs elveszve, semmi sem értelmetlen, ha Isten vigasztal.”
Az ámulat különös mezsgyéjén állunk Jézussal együtt.
A könnyek mögött ott már a mosoly, a kétely mögött ott a bizalom. „Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás…”
A hála érzésének ereje abból a súlyból ered, amellyel a veszteségeink nehezednek ránk. A héber nyelvben a dicsőség és a súly szava egy tőről fakad.
Ami emberré tesz minket valójában, ami egyáltalán lehetővé teszi a boldogság megtapasztalását, az a csodálat és a megrázkódtatás között feszülő ív. Az a különös mezsgye, ahol a gyász és az öröm találkozik, egymásba ér.
Aki boldog akar lenni, annak arra is készen kell lennie, hogy fájdalmakat éljen meg. A kettő összetartozik, és mindkettő azt tudatosítja bennünk, hogy többet keresünk az anyagi, szellemi jólétnél. Az élet értelmét, teljességét keressük. Isten létezése, valóságos jelenléte nélkül ezek az ősi emberi érzések értelmetlenek, céltalanok lennének.
Fájdalmaink, könnyeink az életünk teljesebb megélésére hívnak föl.
„Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.
Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél.
Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak téged, Istenem!”
(Zsolt 30,4. 12. 13.)
A zsoltáros tudja: abban a pillanatban, hogy imává alakul a hiány, már betöltetik. Abban a pillanatban, amikor őszintén gyászoljuk veszteségeinket, Isten az irgalom palástját teríti ránk, hogy azután örömbe öltöztessen.
Jézus sír Lázár sírjánál – és közben hálát ad az Élet Istenének. Jézus emberi módon éli meg a halált, hogy az életté alakuljon értünk, emberekért, amikor végül majd elgördül az a másik kő.