Az én Istenem által

Ki ismer igazán? Az, aki korábban azt mondta, te úgy ismered a lelkem, ahogy senki, majd, egy évtizedre rá, ezt: Itt csak egyikünk maradhat, vagy te vagy én, közelséged nekem elviselhetetlen? Vajon ő?

Vagy, az, aki így szólt: Melletted nem érzem jól magam, és nem is érezhetem!?

Amikor ezeket hallottam, régi lemezek hangjai erősödtek fel bennem. Talán itt, legbelül, valóban nincs is más, csak felhőszürke értéktelenség. Nyomasztó jelenlét és értéktelenség. Elég egy kétségbevonás és a magány arcomba kiált: Látod? Ez a te alapállapotod!

Vagy az ismer igazán, aki ezt mondja: Tudom ki vagy, csendes intenzitás!? Ő?

Vagy az, aki így szólt: Ha együtt fordulunk Isten felé, izzik a levegő, leszáll a menny. Ahol te vagy, én is ott akarok. Ő?

Eszembe jutnak olyan találkozások, melyekben feltűnt előttem és bennem a Láthatatlan. Mikor megnyílt a tér: a végtelen, az édes, a kimondhatatlan; melynek közepe a Vagyok. Nem az én alacsony vagy magas voltom, nem. Hanem Krisztus. Ebben az önkívületben voltam otthon, itt vagyok most is önmagam.

Az egyik távol akar lenni tőlem, a másik közel hozzám. Az egyik szerint az árvaság emészt, a másik szerint a ki nem alvó tűz. Az egyik szerint makacsságom kolonc, a másik szerint ajándék, mely által a zászlót magasra tartom. Elviselhetlen vagyok vagy útmutató? Mindkettő? Vagy egyik sem?

Ki ismer jól? Az, aki ezt éli meg belőlem, és tükrözi vissza, majd azt? Kire hallgassak? És mikor? Melyik önmagamra?

Uram, értem, hogy jobban teszek, ha se a dicséretet, se a bírálatot nem veszem túl komolyan, hiszen a legtöbb esetben mindkettő arról, aki mondja, ugyanannyira szól, mint rólam (miként Kempis Tamás is tanította), de akkor kire és mire támaszkodjak?

Jobb az Úrra hagyatkozni, mint emberekben bízni (Zsolt 118,8).

Hm.

Uram, te megvizsgáltál és ismersz engem (Zsolt 139,1b).

Igen, Te ismersz, és azért ismersz, mert szeretsz.

Megvizsgáltál engem és áramlást találtál bennem – a lényeg számodra nem az a hely, ahol beáradsz, és nem is az, ahol ki, amiket az emberek látnak, és sokszor én magam is. Áradás. Ez a nevem: átáradás.

Mennyei Atyám, fiaddá tettél, Magad látod bennem.

Elsőszülött Bátyám, testvéreddé tettél, mint a sok egyikét.

Lélek, Te Szent, életed öntöd, kegyelmedet, át rajtam.

Áramlás vagyok.

Általa a kőfalon is átugrom. Az én Istenem által.