Kánikula, forró esték és zivatarok; kirándulások, nyaralás. Ilyenkor kevesebb energiánk jut a koncentrált munkavégzésre, az összeszedett tanulásra. Ahogy étkeink, úgy beszélgetéseink is könnyedebbek lesznek. Ebben a hónapban sokan sportolóinknak szurkolunk.
A honlapon most megjelenő írások zöme a játszani hívó Istenhez hív. Önfeledtségre.
Volt idő, amikor abból indultam ki, hogy a játék bánt. Azt láttam, hogy ha valaki nyer, mások veszítenek, és ez alól a baráti vagy családi társasok sem voltak kivételek. A viccek rendszerint olyanokról szóltak, olyan etnikumú, életkorú vagy küllemű emberekről, akik mások szemében nevetségesek voltak. Sakkoztam, versenyszerűen, és táncoltam, azt is formációs együttesben, bemutatókra készülve. Éreztem, hogy e tevékenységek ízében van valami, ami édesebb, ami túlmegy a teljesítményekért járó elismerésen, de akik tanítottak, azok csak az eredményekről beszéltek. Tanáraim és edzőim nem engedték el magukat. Azt könyveltem el, hogy a játék ilyen: komoly és tudatos. Amíg egyeseknek jó, addig másoknak, akik nem kerülnek be a csapatba vagy a versenyben lemaradnak, ártó.
Amikor istenhívő lettem, akkor a belső élet – melynek létét azelőtt is sejtettem, de létjogosultságát és nevét nem ismertem – méltóságot kapott. Innentől fogva kérdések sora adta magát: Milyen az a szórakozás és tréfa, melyben a másikat felemeljük, és nem lenyomjuk? Ha az ember valóban lélek, akkor úgy édes a nevetés, ha annak ízét nem a lejáratás adja. De milyen a szeretettel teli viccelődés? Milyen az a csapatjáték, melynek célja nem a kiszorítás, hanem a közösség? Milyen az a humor, ami az Istenhez tartozást igenli és erősíti?
1987 őszén Cliff Richard Budapesten járt. A sportcsarnokban adott koncertje kapcsán ellátogatott a Wesselényi utcai Baptista Imaházba, ahol a hitéről mesélt. Egy idősebb hölgy, miután az énekes tanúságtételét nem titkolt aggodalommal végighallgatta, a következő “kérdést” tette fel: „De mit keres egy hívő keresztény a rockzene zavaros világában?” Cliff Richard válaszára ma is emlékszem: „A zene világa veszélyes. Igen. De én úgy hiszem, hogy a Sátán nem teremtett semmit, ami létezik, azt Isten teremtette. A zenét is. Neki szeretnénk visszanyerni. Ha eszébe jutok, kérem, imádkozzon értem.”
Ez a hozzáállás a játékra nézve is útmutató lehet: nem mondhatunk le róla.
A játék ugyanis a szabadság kifejezése; az élet lényege a szabadság, és aki az életet igenli, az a szabadságot is, ezért kész játszani.
József Attila ebben a szellemben szólítja meg – szinte kérleli – a szabadságot, és ezzel egyidőben bírálja a mindent irányítani akaró törekvéseket:
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
De miként kapcsolódik a játék az istenhithez? Az ősi szerzetesi mondás jelzi ebben az irányt, mely a játékot az imádság feltételévé teszi: „Aki imádkozik, játszik”. Ez azt jelenti, hogy imádkozni az tud, aki játszani is. Hiszen aki imádkozik, viteti magát; ahogy a papírcsónak a patak vízén. Így viszonyul Istenhez, így keresi a Lélekben járást.
Láttuk-e már a halmokat vígan ujjongani és a mező fáit és folyóvizeket tapsolni? Ha nem, akkor talán nem is a dombokkal, a fákkal és a folyóvizekkel volt a baj. Hiszen Ézsaiás és a zsoltáríró látták a természet játékát (Ézsa 55,12; Zsolt 98,8). A színekkel és mozgással teli világot – az erdőben, a mezőn, a tengerben és a mikrovilágban Isten teremtette. Ahhoz, hogy a teremtett világhoz és annak Teremtőjéhez érdemben kapcsolódhassunk, készeknek kell lennünk a játszásra.
Ebben a hónapban a játék és a pihenés, illetve a keresztény spirtualitás átfedési pontjait járjuk körül.
Van-e köze egymáshoz a spiritualitásnak és a játéknak? Ahogy az angol nyelvben az imádságot és a játékot mindössze egyetlen betű különbözteti meg (pray és play), úgy a játék és az imádság által megkívánt belső hozzáállások is igen közel állnak egymáshoz. Akkor imádkozhatunk, ha az, ami nálunk nagyobb, Aki nálunk nagyobb, egészen leköti a figyelmünket. Ha abba, amiben részt veszünk, belefelejtkezünk.