Fáradtan, álmosan, ünneplőbe öltözve ültek az asztaluknál azon a májusi hétfő reggelen. Az épület üres volt és kihalt. Még csak ők néhányan voltak ott és várták az igazgatót, hogy megtartsa az eligazítást az írásbeli érettségi első napján. A termek lepecsételve, a feladatlapok a páncélszekrényben. Volt ezekben a pillanatokban még így sokadszorra is valami ünnepélyesség.
Először azt hitte, hogy ezt a hangulatot látja belépő főnöke arcán. De a szemei furcsán csillogtak. És amikor elkezdett beszélni kicsordultak a könnyei:
– Szombaton Kati motorbalesetet szenvedett. Most kórházban van. A gépek tartják őt életben.
Kati az igazgatóhelyettesük, egy fiatal, szép, kétgyermekes anyuka.
Ezer kérdés tolongott az agyában. De az emlékek háttérbe szorították őket. Pétert ismerte meg először. Rendszeresen együtt utaztak reggelente. Sokat beszélgettek, illetve a férfi beszélt, ő hallgatta. Vicces páros voltak ők. A férfi magas, vékony, szőke, csinos fiatalember. Ő pedig pont az ellentéte. Tudta, hogy nem sokáig lesznek kollégák. Volt valami több, valami plusz ebben a férfiban.
Péter az iskolában ismerte meg Katit. A barna, vékony, szép, okos fiatal lányt.
A tantestület, mint egy nagy család, végigkövethette közeledésüket, elbizonytalanodásukat, az eljegyzést, a házasságot, majd a 2 gyermek születését. Aztán Péter karrierjét, ami, ahogy várható is volt, továbbvitte őt a tanári pályáról.
Kati motorbalesetet szenvedett.
Péter és a két kicsi gyermek a parkban várta őt. Tudták, hogy amint végez az iskolában a szombat délelőttre bevállalt pluszmunkával, azonnal siet hozzájuk és a délutánt már együtt töltik.
Kati egy kanyarban a kisodródó motorról, egy ismeretlen férfi háta mögül leesett. Bukósisakja nem volt bekapcsolva. Esés közben lerepült a fejéről. Kati az élettel össze nem egyeztethető sérüléseket szenvedett.
Péterék biztosak voltak benne, hogy együtt ebédelnek. Már kinézték az éttermet, ahová meghívják Katit a munka után. A gyerekek kicsit már türelmetlenek és éhesek voltak. Péter odaadóan, jókedvvel volt feléjük.
Katit kórházba szállították, gépekre tették.
Péter is kezdett éhes lenni. A telefonja kijelzője egy ismeretlen számot mutatott. Szemmel tartotta a gyerekeket miközben felvette. A kórházból hívták.
Kati arca felismerhetetlen volt. Mellkasa ütemesen emelkedett. Csövek lógtak ki belőle.
Péter nem sírt és nem kérdezett.
Sokan elmentek a temetésre a tanári karból. Tanítványok is búcsúztak a fiatal tanárnőtől. Ő is elment. Nem volt szomorú. Mondhatni semmit sem érzett. Egészen addig, amíg a fehér urnát meg nem pillantotta. „Hát tényleg vége!” – tört elő a mélyről ez a buta gondolat. És söpörte el azt a naiv, bolond reményt, ami eddig azt mondatta vele, hogy úgysem igaz. Mindez úgysem történt meg. Vagy, ha mégis, akkor még az utolsó pillanatban is jóra fordulhat. Kiderülhet, hogy él. Hogy gyógyítható. Hogy mégis lélegzik és nem is agyhalott.
Amíg az urnát meg nem pillantotta nem is búcsúzott. Nem gondolta, hogy szükséges volna. Utána pedig már alig jutott rá idő.
Így volt ezzel mindig is. Ezelőtt is és ezután is. Nem mondhatjuk, hogy nem szeretett búcsúzni. Inkább nem tudott. Mert az a naiv, bolond remény az utolsó pillanatig nem engedte. Egészen addig azt súgta-búgta a fülébe, hogy még él. „Még szeret. Még barátok vagytok. Még írni fog. Még felhív. Még a tiéd.”
Aztán amikor az utolsó pillanatban csalárdul szertefoszlott, már nem maradt idő. Búcsúzni, elköszönni, sírni. Kiabálni, megérteni, elfogadni.
Így volt ezzel mindig is. Egészen addig, amíg megtanult elébe menni. És a reménység idején látszólag teljesen váratlanul elbúcsúzott. Sírt, kiabált vagy csak csendben elköszönt és ment tovább.
Csupán a lelke egy darabját hagyta maga mögött.