Ahogy Péter intett, hogy kezdjük, csend lett. Ha a teremben egy légy zümmög, azt is hallani lehetett volna.
A tizenegy is hallgatott, és az asszonyok is: mind azt várták, hogy elmeséljük, mi történt néhány órával korábban, amikor Jézussal találkoztunk.[i]
Kleopás belefogott:
Kedves Barátaim! Ahogy az előbb mondtuk, Emmaus felé menet csak egy magányos vándort láttunk, meg se fordult a fejünkben, hogy Ő lehetne. Amikor mellénk szegődött, megjegyezte, hogy látja, meg vagyunk rendülve, érdeklődött, hogy miért. Meséltünk neki az elmúlt napok eseményeiről, arról, ahogy Jézust főpapjaink és főembereink halálra adták, és megfeszítették. Erre magyarázni kezdte, hogy ami történt, annak meg kellett történnie, hogy amit Jézus elszenvedett, azt el kellett, hogy szenvedje, kibenléte így ragyoghatott fel.
Ahogy hallgattuk, úgy tűnt, mintha egy pillanatra Jézus igazi valójába láttunk volna bele. Elkezdett bennünk összeállni valamiféle kép arról, hogy Jézus, aki olyan hatalmas volt cselekedetben és szóban, úgy Isten, mint az emberek előtt, miért ment át azon a sok igazságtalanságon. És a megaláztatáson.
Hátborzongató érzés volt. A szívünk majdnem kiugrott a helyéről.
De meg csak akkor ismertük, amikor az asztalhoz ültünk. Tovább akart menni, de már sötétedett, és unszoltuk, hogy maradjon velünk. Belement.
Ekkor történt, a vacsoránál, hogy vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekünk adta – tudjátok, ahogy Ő szokta.
Akkor nyílt meg a szemünk.
Ő maga volt az, Jézus!! Biztosan Ő!
A tanítványok közbeszóltak: És mit mondott, Kleopás, amikor megismertétek?
Semmit. Eltűnt! Abban a pillanatban. Sehol nem találtuk. El sem köszönt.
Amikor felocsúdtam, elöntöttek a kérdések. Miként lehet itt, hiszen három napja eltemették?! Ha valóban feltámadt, ha tényleg él, akkor ami eddig történt, mit jelent? És mi jön ezután?
Pedig, ha elmondta volna, hogy szavai, csodái és jelenléte miként hordozzák azt a mögöttest, azt a kimondhatatlant, azt az isteni valóságot… Most mennyivel könnyebb lenne!
De már késő volt.
Rögtön útra keltünk, jöttünk, ahogy tudtunk, hogy elmondhassuk.
Szerintetek mindez mit jelent?
Megmondom őszintén, amit az előbb hallottam, arról, hogy másoknak is megjelent, engem nem vitt előrébb. Amit Mária mondott, a Magdalai, inkább csak saját zavarodottságomra emlékeztet. Arra utalok, amit Jézus akkor mondott, amikor a sír mellett megjelent, miután Máriát a nevén szólította, és Mária elé borulva azt hallotta: „ne érints engem” – Mit akart ezzel Jézus? Mit akarhatott? Ismerjük fel, hogy Ő az, aztán bottal üthetjük a nyomát…?
Hacsak nincs valami abban, amiről a társammal idefelé beszélgettünk – hadd mondjam el nektek. Aztán mérlegeljétek.
Felidéztük, amit a múlt héten tanított, a Pártfogóról. Azt mondta: jobb nektek, ha elmegyek. Emlékeztek? Mi meg azt gondoltuk: Mester, már hogy lenne jobb? Mit kezdjünk a Pártfogóval, akármit is jelent majd ő nekünk, ha Te nem leszel velünk? Az előbb, Jeruzsálem felé jövet azon morfondíroztunk, hogy Jézus talán azért tűnhetett el, hogy ne abba kapaszkodjunk, ami benne megfogható és látható; vagy talán, hogy egyáltalán ne is kapaszkodjunk. Ne azt a képet szeressük, amit mindezidáig láttunk, hiszen Jézus kibenléte „beljebb” van: az Atyával való egységében.
Fülöp, Neked mondott szavai is eszünkbe jutottak. Emlékszel, amikor ezt mondta: „Annyi ideje veled vagyok, és nem ismertél meg engem? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod: Mutasd meg nekünk az Atyát? Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van?” Ugyanakkor mindannyiunkkal is közölte, hogy „azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya, aki énbennem van, ő viszi végbe a maga cselekedeteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van; ha pedig másért nem, magukért a cselekedetekért higgyetek!” Akkor ez olyan távolinak tűnt, szinte elvontnak. Most viszont talán éppen ez történik? Jézus által az Atyát „látjuk”?
Ti mit gondoltok?
Kleopás így folytatta: Ha Jézus valódi lényege a fizikai dimenzió által, de azon túl tárul fel; ha Ő nemcsak az a test, amit karunk ölel, nemcsak az az arc, amit a szemünk lát, és nem az a hang, amit a fülünk hall, hanem valami más is, amit az érzékelhető legfeljebb csak sejtet. Ha Ő Isten is, valóságosan, akkor őt másként is lehet észlelni, mint a fizikai világot. Akkor, ahogy Mózes mondja, Őt teljes lelkünkkel szerethetjük. A hiány, hogy Őt nem köszönthetjük, nem ölelhetjük és hangját nem hallhatjuk, arra is hívhat, hogy másfajta közösségben legyünk vele, egy egészen határtalan közösségben?
Idefelé jövet, azt is felidéztük, mikor Jézus a sátoros ünnepen, annak utolsó nagy napján így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”
Mi van akkor, ha pontosan ez, amit a benne hívők kapnak, ez az a „víz”, az Isten Lelke? Jézus akkor azt mondta, ez akkor történik majd meg, amikor ő megdicsőül – hát most megdicsőült.
Talán ezért nem lehetünk vele most úgy, ahogy azelőtt; hogy túllépjünk az érinthetőn és a láthatón, hogy úgy fogadjuk be, hogy vele lelkünk legmélyén egyesüljünk? Talán mindig is azt akarta, hogy Benne a Láthatatlant lássuk, hogy az Ő Atyjának legyünk a fiai és a lányai, és amikor ez megtörténik, Ő a háttérbe húzódjon?
Talán most azért nem nézhetünk rá, mert úgy véli, hogy készen állunk arra, hogy az Atyára nézzünk és az Atya tekintetében fürödjünk?
Ha reggel erre utalt volna azzal, hogy Mária ne érintse Őt, mert még nem ment fel az Atyához, és ezért üzente mindannyiunknak, hogy „felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”, annak lenne értelme. Jézus maga nem az a test, amit karjainknak meg lehet ölelni, nem az az arc, amit szemünkkel láthatunk, és nem az a hang, amit fülünkkel hallunk, hanem valami más is, az érzékelhetőbe rejtve vagy amögött. Halála előtt, csak néhány napja, a kenyeret és a bort úgy adta, mint testét és vérét. Ma pedig, feltámadásában, ugyanígy a lelkét? Jézusnak van egy felszíni megnyilvánulása, mint ahogy minden embernek, amiről meg lehet ismerni, de közben Jézus őmaga a végtelen valóság is, amit szintén fel akar nekünk tárni. S minket ez utóbbival akar összekapcsolni?
Össze-vissza csapongok. Bocsássatok meg, ami történt, még fel kell dolgoznom.
Végtelenül hiányzik – és ha őszinte vagyok, egy kicsit haragszom is rá, bár talán nem szabadna. Olyan hirtelen itt hagyott, olyan felkészületlenül!
De egyet tudok. Amikor ma lefekszem, forró a lelkem.
Eddig érzékeinkkel, értelmünkkel és tetteinkkel ismertük őt; most azáltal, ami bennünk kel életre, aki bennünk születik meg. Hiszen mi magunk is újak lettünk, a régiek elmúltak, újjá lett minden. Bár szemeim nem látják Jézust, most sem, a szívem izzik.
Eltűnt előlünk, és előtűnt bennünk.
Jézus él! Már bennünk is.
[i] A fenti szövegben az összefüggő olvasás érdekében a hivatkozott és idézett bibliai részeket nem jelöltem. Ugyanakkor, a szöveg szavai, bár ebben a formában az elmélkedés írójában kerültek egymás mellé, következetesen a Szentírás hangsúlyait tükrözik. Az említett hivatkozások közül a legfontosabbak a szöveg sorrendje szerint az alábbiak:
- Jézus megjelenik az emmausi tanítványoknak: Lk 24,13–35.
- A feltámadott Jézus találkozása Magdalai Máriával: Jn 20,11–18.
- Jézus tanítása a Pártfogóról: Jn 16,7.
- Jézus mennybemenetele: Lk 24,50–53.
- Pál a test szerinti ismeret és az új emberből fakadó ismeret kontrasztjáról: 2Kor 5,16–21.
- Jézus a sátoros ünnepen: Jn 7,37–39.
- Jézus beszélgetése Fülöppel: Jn 14,8–11.