égből a földre

vágyom át – átlépni ezt a nagy kék folyót
itt hagyni nektek a rengeteg folyosót
min követtem csillagok hófehér palást
rajtatok e suhogó ígérő ragyogást

űztem én is vadat veletek egy égen
s lettem magam űzött vad kisgöncöl szekéren
kerengő bolygó horizontra csúszva
ott az erdőszélen minden így akarta

kifakult hajnalra leszédült a testem
harmattá halkulva virágos rétre estem
csöpp lettem kékszirom bókoló tetőkön
fejükről csordulva súgták hogy köszönöm

földmélyre gurultam nemtudom réseken
megbúvó szikkadt mag szívott magába engem
vak idő szaladt tova nem követtem merre
részeim bomolva ültek soká benne

árnyékom sincs itt. de ni kis lárma moccan
szétfeszít a benső hasad a külső roppan
kapaszkodik kúszik mindenfelé kezd ő
kibúvik egykoron utat tör és felnő

napsugár erdőszél rétisas kisember
mind leszen barátja nézik szeretettel
érettük is várja virágát a létnek
gyönyörű fa leszünk ha az idők rá megérnek