Pontosan 17 éve történt. Azelőtt az advent értelmét és ezen keresztül a Jézus életét felidéző összes többi egyházi ünnep és ünnepkör értelmét nem így fogtam fel. Azokban a napokban történt valami, aminek következtében sokkal mélyebben láttam bele abba, mi is az értelme megemlékezni arról, hogy Jézussal mi történt kétezer éve.
2004-ben az előre rögzített tervek szerint feküdtem be a pécsi szívklinikára. Akkor a napok éppen úgy következtek, mint most, november 22-e éppúgy hétfő volt, mint ebben az évben 2021-ben, és a műtét másnapra kitűzött dátuma, 23-a éppúgy keddre esett, mint most, 5 nappal előzve meg advent első vasárnapját.
A klinikán nagyon barátságosan fogadtak. Amikor úgy vezetnek be a kórterembe, hogy ugye ön Papp Lajos – az intézet alapítója és igazgatója – betege, az ember úgy érzi magát, mint valami díszvendég. Igaz, amikor kicsivel később a kórteremben újdonsült betegtársától azt hallja, hogy ő szintén Papp Lajos betege, szintén a holnapi műtétre vár, és sok éve az édesanyját is a professzor operálta, de az édesanyja nem élte túl a műtétet, akkor azért nyel egyet. Eszébe jut, hogy olyan, hogy „rutin” szívműtét, nem létezik. A szívműtét során sok nem várt esemény történhet.
Katival, feleségemmel kipakoltunk a kórteremben.
Másnap az egyik munkatársam is eljött a feleségével, hogy Kati ne legyen egyedül; és barátaim sok más helyen is szívből imádkoztak értem. A műtétnek, ami előtt álltam, meglehetősen nagy volt a kockázata, jóllehet azt, hogy igazán mekkora, az orvosok is csak később, mellkasom felnyitásakor ismerték fel. Egy biztos, azt már akkor láttam, hogy szokatlan egy advent ez, sejtettem, hogy az advent onnantól fogva sosem lesz olyan, mint azelőtt volt.
A műtétre 40 éven át számítottam. Gyerekkoromban ugyanis volt már egy nyitott mellkasi szívműtétem, egy velem született szívhiba miatt, és akkor jelezték, hogy ezt követi majd egy másik, egy majdani billentyűcsere. Akkor 11 éves voltam, és a ’70-es években a szívműtétek elhalálozási aránya jóval nagyobb volt, ráadásul az aortaszűkület kivágása és a műanyag ér beépítése, mint új technológia, éppen csak a kísérleti fázisban járt. Az orvosi szemlélet is más volt, akkor úgy hitték, hogy a frissen műtött beteget 3 hétig fektetni kell. Így aztán a műtét után egészen végletesen legyengültem. Volt tehát némi elképzelésem a szívműtétről. Ebben az első gyerekkori műtétben csak egy jó volt. A műtős fiú, Endre. Amikor a műtőbe vitt, mosolygott rám, viccelődött velem. Ez volt akkor számomra a szeretet netovábbja, ez volt a kegyelem a sötétségben. Endre. Soha többé nem láttam. Ez már közel 50 éve történt – ha tudná, milyen mérhetetlenül sokat jelentett nekem! Ő volt számomra Krisztus. Pedig akkor még Istenben sem hittem. Bárcsak elmondhatnám neki egyszer. Nos, ennél a második műtétnél, 2004 őszén, szívbillentyűcsere volt soron.
Családtagjaimtól elköszöntem. Pontosabban csak Katitól. Gyermekeink túl kicsik voltak ahhoz, hogy rájuk terheljük a veszélyeket. A pakliban bizony benne volt, hogy nem jövök vissza. De ennek feleségem, Kati egyedül viselte a terhét. Illetve Krisztussal együtt, aki együtt hordozta vele.
Volt nálam egy kis fakereszt, ami a markomban elfér, egészen simára csiszolt felülettel. Egy barátomtól kaptam Kanadából. Azért kértem tőle, mert ő ezzel szokott imádkozni. Bár tudtam, hogy a műtőben mindent elvesznek majd tőlem, úgy tettem, mintha nem tudnám. Persze a műtőbe az ember csupasz testén kívül csak a lelke mehet. „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el” (Jób 1,21) „Mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle” (1 Tim 6,7).
A műtét
A szívműtét sikeresen zajlott. Igaz, a felnyitáskor a sebészeket sokkal rosszabb állapotok fogadták, mint amire számítottak. Ahogy utólag Papp professzor elmesélte, abból megértettem, hogy amikor felnyitottak, bizony ő is megijedt. Az elroncsolódott szívbillentyű meszesedése olyan mértékű volt, hogy szinte nagyobb volt annak az esélye, hogy kimetszése és kiemelése során egy mészdarab a szívbe vagy az aortába visszahullik (ami az életem végét jelenthette volna), mint annak, hogy azt a törékeny mészvázat egy darabban tudják eltávolítani.
A műtét utáni két napot, ahogy a nagykönyvben meg van írva, az intenzív osztályon töltöttem. A belőlem kijövő csövek száma 12 volt, megszámoltam. Kattogtak a gépek, a levegő ki-be fújtatott, ugráltak a görbék, mindent gép irányított, iszonyú volt, még félálomban is. Elképzelhetetlenül rossz. Ahogy szerveim újra elkezdtek működni, a csövek száma óráról órára, majd napról napra csökkent.
Idővel átkerültem az osztályra, ahol a műtött betegek lábadoztak. Ott igen lassan erősödtem, felépülésem rendben ment.
Vannak órák az ember életében, amelyek olyan élesen rögzülnek, hogy szinte belénk égnek, kitörölhetetlenül. Számomra a pénteki nap volt ilyen. Aznap délutánra, magam sem tudom, miért pont akkor és hogyan, olyan állapotba kerültem, hogy én már nem bírom tovább. Pedig felépülőfélben voltam. De olyan fizikai fájdalmat és lelki sajgást szenvedtem el, hogy úgy éreztem, igen közel állok a halálhoz. Estére biztosan tudtam, hogy egy cérnán lóg az életem. Nyilvánvaló lett számomra, hogy az élet és a halál közt billegek. Teljesen a szélén, egészen a peremén. A fájdalomtól a testem is és a lelkem is annyira kimerült, hogy kész voltam meghalni.
Úgy éreztem, hogy ha akarom – vagy talán az is elég, ha csak engedem, – átléphetek a halálba. Csak egy lépés lenne. És akkor vége. Úgy éltem meg, hogy nyitva előttem a lehetőség, mintha kezembe kaptam volna a döntést. Úgy éreztem, amit akarok, most meglesz. Nem kell semmi egyéb, hogy meghaljak, mint átadni magam a végnek, és már megyek is. Szinte hívtak. Mindig tudtam, hogy vékony a hártya az élet és a halál között. És én ekkor annyira az élet és a halál közé kerültem, hogy már csak az is elég, ha feladom. És akkor nem tart tovább ez a kimondhatatlan gyötrelem. Akkor megyek, akkor vége.
Még ma is emlékszem arra a megdöbbenésére, hogy ez az eshetőség, hogy most meghalhatok, számomra mennyire vonzó. Felettébb jólesett beleérezni, hogy a halál közel van, vagy lehet. Nem volt bennem semmi dac vagy harag senkivel szemben. Csak a megkönnyebbülés érzése, hogy ha akarok, most mehetek. Kiszállhatok. Akkor nincs tovább. Akkor csak a könnyűség marad. A végtelen szabadság. Rettentően jólesett megízlelni, beleképzelni magam, hogy most vége. Egy karnyújtásnyira van tőlem a halál, ez a kedves és barátságos testvér. A szeretet.
Tényleg úgy tűnt, hogy a döntés a hatalmamban áll. Mintha Isten akkor és ott ezt rám bízta volna: azt, hogy a nyugalom ezen ajtaján belépek-e. Nem teológiai fejtegetésekről beszélek, hanem a megélésemről. A halál kedves lehetőségnek tűnt, ahol nyugalom vár, választható útnak.
Arra is jól emlékszem, hogy megijedtem attól, hogy a meghalás milyen vonzónak tűnik. Hát hogy lehet az, hogy én most az életemről vagy a halálomról dönthetek? Félelmetes volt annak a megsejtése, hogy választhatok – az pedig főként az, hogy legszívesebben azt választanám, hogy megyek. Olyan mértékű volt bennem a gyötrődés és a sötétség, hogy ebből ki akartam lépni.
Közben azt is tudtam, hogy nem mehetek. Vannak gyermekeim. Kislányom 7 éves volt, kisfiam 4. Nem akartam, hogy apa nélkül nőjenek fel. Azt semmiképpen. 8 éves koromban veszítettem el édesanyámat; életem egyetlen fénypontját, és azt a sötétséget, ami számomra az ezt követő éveket jellemezte, senkinek se kívántam. Főleg nem gyermekeinknek. Ezt nem tehetem meg. Papp Lajos könyveit még a műtétem előtt olvasva hoztam egy olyan döntést, ha egyszer odakerülnék, hogy ez rajtam múlik, mindent megteszek, hogy visszajöjjek. A műtét előtt meg is kértem Katit, ígértesse meg velem, hogy amennyiben rajtam állna, visszajövök. Ígéretemre tisztán emlékeztem ezen a 2004. advent előtti pénteken. Kötött a szavam. Akármi is esne jobban, nem dobhatom be a törülközőt. Ez világos volt előttem.
Azért valakivel beszélnem kellett. Valahogy erőt kellett merítenem. A mérleg egészét nézve, sokkal jobban esett volna meghalni. Nem volt élni se kedvem, se vágyam, se energiám. Annyira jólesett volna meghalni. Hiába tudtam, hogy másokért maradni jobb és szükségesebb. Tudtam, hogy Katinak is nehéz lett volna, és talán mások is hiányolnának, egy darabig, de idővel mindenki hozzászokik. Kivéve a gyerekek. Egy apa nem hagyhatja el a gyermekeit. Sohasem. Akkor se, ha az én apám, annak idején elhagyott minket. Ez teljesen világos volt. Tehát valahogy itt e szakadék szélén, ahol akkor álltam, már majdnem belecsúszva a szakadékba, meg kell kapaszkodnom. Akkor is, ha nincs hozzá kedvem. Tudtam, hogy az előttem álló éjszaka számomra egy örökkévalóság lesz. Sőt pokol. De valahonnan erőt kell merítenem.
Tudtam, hogy ha Katit hívnám fel, úgyis megérezné, hogy éppen a halállal nézek farkasszemet, bármit is mondok. Ezzel halálra rémítem. Ezt nem tehetem. Akkor kit hívjak fel? Valahonnan erőt kell merítenem. Egy valaki jutott eszembe: Eugene. Kedves barátom, lelki atyám. Montanában. Ő nem ijedne meg, talán ő nem roppanna össze, és még tanácsot se adna. Csak mellém állna. Hátha sikerül.
Már hívtam is. Nálam volt a mobilom, amit a műtét idejére vettünk. Eugene egészen hamar felvette a telefont, mint aki erre várt. Ennek felettébb megörültem. Hebegtem-habogtam. Nem mertem elmondani neki, hogy meg akarok halni, és azért hívom, hogy valaki hordja velem ezt az elviselhetetlen terhet. Mondtam neki, hogy nem akartam semmit megbeszélni vele, csak valakivel beszélnem kellett; és igen nehéz most, nagyon, és hogy örültem a hangjának. Azt mondta, köszöni, hogy felhívtam. És hogy imádkozik. A felét se mondtam el, de úgy éreztem, érti. Tudtam és éreztem: érzi, hogy támogatásra van szükségem. (Évekkel később mesélte el, hogy nagyon is felfogta, hogy nagy a baj.) Amikor azt mondta, imádkozik értem, ez fizikai és lelki fájdalmamon nem változtatott. Mégis, annak a tudata, hogy mellettem áll, igen-igen sokat adott. Talán Jézus is így tesz… Kifejezte, hogy mellettem marad, s ez igen nagy ajándék volt. Én meg magamban kimondtam: jó, megpróbálom. Maradok. Megpróbálok élni. Otthagyom halál testvért. Még nem megyek. Maradok, élek. Irtózatosan nehéz volt.
Advent
Ami miatt mindezt éppen most mesélem el, az adventi időszak kapcsán, arra most térek ki. Még a műtét előtt kiszámoltam, hogy a műtét utáni 5. napon lesz advent első vasárnapja. November 28-a. Fejembe vettem azt, hogy ha eljutok az első adventi vasárnapig, akkor már lesz erőm élni, akkor már valahogy Jézus valósága határozza meg a várakozást. Csak addig bírjam ki.
Akkoriban fejben már tudtam azt, amit úgy 7 évvel azelőttig fejben sem, nevezetesen azt, hogy Jézus szenvedése nemcsak nagyobb, mint az enyém, hanem magába is foglalja az enyémet. Elvi szinten tehát akkorra már tudtam, hogy Jézus szenvedése magában hordozza a miénket, és ezzel át is keretezi azt. Amikor Jézus jelenléte és működése a figyelem előterébe kerül, akkor ehhez képest helyezkedik el és rendeződik át minden. Tudtam, hogy ha a Jézusra figyelés valódi, akkor az én állapotom a háttérbe kerül. Nem úgy, mint egy szeretethiányos gyermeké, mint egy semmibe vett fájdalom, egyáltalán nem úgy, hanem úgy, mint egy felvett fájdalom. Mint egy átvett fájdalom. Amit más hordoz. Az enyém a fájdalom, de értem más hordozza. Ezt tehát világosan tudtam, de csak fejben. Elég volt ahhoz, hogy perspektívát adjon. Jézus szenvedésének a minket hordozó erejét még nem éreztem, csak tudtam.
Tudtam tehát, hogy ha vasárnapig kibírom, advent kezdetéig, akkor onnantól már visznek. Mármint tartanak. Akkortól élni fogok. Csak addig bírjam ki! Valahogy. És bár az a két nap egy örökkévalóságnak tűnt, eljött a november 28-a, 2004 adventjének első vasárnapja. Végtelenül boldog voltam. Érthetetlen megkönnyebbülés vett erőt rajtam. Helyére került a létem. Még mindig a kórházban voltam. Még mindig nem éreztem magam erősnek, voltak a testemben csövek is és fájdalom. De már nem féltem attól, hogy ez a fájdalom megöl. Vagy hogy beleszeretek a halál testvérbe és meghalok. Tudtam, hogy itt most egy sokkal nagyobb fájdalom van, egy nagyságrendileg nagyobb középpont, hogy a legnagyobb fájdalmat más viszi. Saját helyemen kapcsolódtam Jézus életéhez, úgy, mint aki a nagyobb történetnek csak része. Jézusé a teher.
A gyógyulás még időt vett igénybe, de tudtam, hogy a harc már eldőlt. Nemcsak tudtam, egy kicsit éreztem is, és egyre mélyebben éreztem: az ő sebei által gyógyultatok meg.
Akkor tanultam meg egy addig ismeretlen módon, hogy advent, az Úr eljövetelére való várakozás máshova tolja át a figyelmet. Az én életem helyett annak igazi és végső közegére, Jézuséra. Jézus testben való élete a lemondás netovábbja. Annak a kereszt csak egy kiterjesztése. De az önmagát megüresítő eljövetel adventtel Isten eljövetele veszi kezdetét. Isten eljön, hogy lelkembe súghassa: érzem, amit érzel. Veled vagyok. Veled. Melletted járok. Egy vagyok Veled.
Azóta mindent adventkor ezt élem meg. Az Úr arra hív, hogy engedjem át neki azt, ami az enyém, hogy egyúttal belém folyhasson az, ami az övé. Az advent a pusztulás gödrének a peremén kezdődik, bármerre is járunk személyesen, ahol nem bírjuk tovább, ahol már-már megszűnünk, ahol már-már mindennek vége.
Adventkor minden várakozás középpontjába a Rá való várakozás kerül. Az én borzalmam mellé odajön valaki másé: az Úré. Maga az Úr közeledik. Az ő megaláztatásában. Magába veszi fájdalmainkat. A fény és az édesség számunkra azáltal adatik, hogy Ő átveszi az enyémet, az én gyengeségemet, fájdalmamat, gyötrődésemet, azt, ami nekem elviselhetetlen. És itt ebben az átvételben olyan közel jön, hogy velem összeszületik, egyesül, és így nekem átadja önmagát is, az Ő lényét közli velem.
Ekkor gyújtjuk meg az első adventi gyertyát. Vagy gyújtják meg bennünk, a szívünkben, Az advent nem kér engedélyt. Az úr sem kér, nem kérdi, értjük-e, akarjuk-e. Készek vagyunk-e. Csak jön. Késszé tesz arra, hogy fogadjuk Őt. Átkeretezi az időszámításunkat. Új évet nyit. Nemcsak az egyházi évben (ami advent első vasárnapjával kezdődik, nem karácsonnyal!), hanem személyes életünkben is.
Talán mi is megtaláljuk azt az embert, aki számunkra az az erő, ami akkor nekem Eugene volt. Illetve talán mi magunk lehetünk ilyen emberek, más valaki számára. Olyan, aki hozzásegít ahhoz, hogy Krisztussal osszuk meg a terheinket. Aki belép, mint egy kis Krisztus, hogy belesejtsünk abba, hogy Krisztus hordoz minket. Az Úr Jézus Krisztus. Az Urak Ura. A Szenvedések Férfia. A Békesség és az Élet Fejedelme. Az Övéi vagyunk.
Advent, az egyházi ünnepek legnagyobbikát bevezető időszak arra hív, hogy lépjek és lépjünk be Jézus életébe, abba az előkészületbe, amely az ő jövetelét megelőzi. Készüljünk fel az Úr eljövetelére, hogy beléphessen az életünkbe. Hogy összeérhessen a két narratíva. Jézusé és a miénk.
Mit jelenthet számunkra ezekben a napokban Jézusnak adni át a szenvedést, a terhet és a fájdalmat? Mit jelenthet az, hogy figyelmünket ő kösse le? Íme, az Isten báránya, aki elveszi – és hordozza – a világ bűneit! És minden fájdalmunkat.
Boldogok azok, akiket meghív asztalához a Bárány!