fordította: Hélisz Katalin
Ha, tegyük fel, nem tudnánk és meg kellene tippelnünk, vajon milyen embereket választ ki Jézus és ajánl különleges figyelmünkbe, lelki szemeink előtt alighanem vallásos hősök jelennének meg – erkölcsileg, hitbélileg, emberileg és minden más szempontból makulátlan férfiak és nők.
Ha így gondolnánk, nagyon nagyot tévednénk. Talán azért nem ilyeneket választott, mert nekik nem lett volna szükségük ekkora biztatásra. Talán azért nem ilyeneket választott, mert történetesen nem ismert egyetlen ilyen embert sem. Akárhogy is, érdemes elgondolkodnunk azon, hogy kiket is választott.
Nem a hitben nagyokat, hanem a “lélekben szegényeket”, ahogy ő nevezte őket. Azokat, akiknek nincs mit adniuk, és mindenre rászorulnak, éppúgy, mint a tékozló fiú, aki életében először talán akkor döbben rá, mit mindent jelent számára, hogy van apja, amikor eléje borul és azt mondja neki: “Nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.”
Nem a hit bajnokait, akik a szenvedések közepette is képesek örvendezni, hanem azokat, akik sírva szenvednek, mert tudják, hogy szenvedéseiket nagyrészt maguknak köszönhetik; és akik sírnak akkor is, ha másokat szenvedni látnak, csak mert sírhatnékuk támad, mikor együtt éreznek velük.
Nem az erőseket, hanem a szelídeket, nem a Superman-eket, hanem az olyanokat, mint a kis jelentéktelen csavargó Charlie Chaplin, akit bár lábtörlőnek használ az egész világ, leporolja a ruháját és nem csügged, s ettől a világ valahogy egy kicsivel emberibbé válik.
Nem az igazakat, hanem azokat, akik remélik, hogy egy napon majd tényleg azok lesznek, miközben jól tudják, hogy az út nagyobbik része még jócskán előttük áll.
Nem a Gonosz elleni küzdelem büszke győzteseit, hanem azokat, akik minden reggel szembe találkoznak vele a reggeli fésülködés alkalmával a fürdőszoba tükrében, és akik irgalomra indulnak, mikor másokban pillantják meg, talán pont ez által nagyobb győzelemre jutva.
Nem a teljesen tisztákat, hanem Jézus szavával élve a “tisztaszívűeket”, azokat, akik bár éppúgy lepukkantak és bicebócák, akár a többiek, de valahogy megőrizték belső frissességüket és ártatlanságukat.
Nem feltétlenül azokat, akik ráleltek a tökéletes békességre, hanem azokat, akik éppen ezért mindenhol és minden módon próbálják valahogy megteremteni – békességet felebarátaikkal, Istennel, önmagukkal.
Jézus utoljára hagyta azokat, akik akkor is az Isten országát választják, amikor a vak is látja, hogy az a vesztésre álló oldal, ahol a fájdalmakért csak még több fájdalom jár. Mélyen hallgatói szemébe nézve, most először közvetlenül szólítja meg őket: “Boldogok vagytok”- mondja.
Ők pedig visszanéznek Jézusra. Nincs köztük egyetlen nagymenő sem: többnyire parasztok és halászemberek, kopottak és tudatlanok. Hőst nemigen találni közöttük, ahogy ott állnak elszántan, és összeráncolt szemöldökkel figyelnek.
Boldogok ők, akiket összevernek és szidalmaznak őmiatta, mondja nekik Jézus. Az ő szenvedésükkel törődik, és nem azzal, ami rá vár, és szavai saját szelídségéből, irgalmából és szívének tisztaságából fakadnak.
(Máté 5:1-12)