Hiány és teljesség: a kettő nagyon közel van egymáshoz

.

A gyászon átmenni belegyógyulás volt az emberi valóságba.

Volt egy pillanat, amikor az eljegyzésünk után kimentünk sétálni. Visszanézve így furcsa. Félelem jött rám hirtelen: valami baj lesz a Mamival. Fizikálisan hasított belém. Egy kis erdőhöz értünk, és akkor azt mondtam, menjünk innen, mert itt valami nem jó. Így 16-17 év távlatából azt gondolom, a valóságot éreztem meg, a halál közelségét, csak akkor még teljesen befogadhatatlan volt. Rövidesen édesanyám rákos lett. Szarkómája, agyrákja volt… ezt éltük végig vele… A legfájdalmasabb és legszebb időszak volt az életemben.

Az orvos azt mondta, gyors lefolyású lesz … Minden, amit addig éltem, megingott, és szétesni látszott, csak egyben voltam biztos, hogy én ott akarok lenni mellette. Ez teljesen irracionális volt, hisz utolsó éves egyetemista voltam, és az édesapám egy olyan ember, akinek a kötelesség rendkívül fontos, tehát tanulni – amit elkezdtem, befejezni… Én szembementem mindennel. Megmondtam, hogy engem nem érdekel, ha ezen múlik, akkor én inkább nem fejezem be az egyetemet. 

Nagyon fontos volt számomra, hogy ott voltam vele. Végig. Az utolsó reggelig.

És látni, hogy úgy elfogy az élete – és vele a hitem is valahogy.

Aztán rá egy évre Nagyi is meghalt, ő volt számomra a világon a legfontosabb. Törékeny alkatú és egészségű, tele szeretettel, élettel, csintalansággal és bölcsességgel. Nyolcvannégy évesen is úgy csillogott a szeme, mint senki másnak. Végtelenül sokat köszönhetek neki, mikor ő is meghalt, egy világ dőlt össze bennem.

Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amiben megváltoztam. Szép és szörnyű – átláthatatlan gombolyagban. Elveszítettem azokat a legfőbb kapcsolatokat, amik menedéket adtak, tartottak az életben. Mindeközben számtalan jó dolog is történt. Semmi esélyem nem volt arra, hogy gyászoljak, hiszen férjhez mentem, elkezdtem dolgozni, az álmaim állását kaptam meg, a barátaim között én voltam a lelkigondozó, mindenki keresett a bajával…

Minden bennem, rejtetten történt. Annyi sok jó is ért, hogy képtelen voltam feldogozni azt, ami szétesett, azt, ami elveszett. Nem sokkal később messzire költöztünk férjemmel, tanulni. Olyan volt ez nekem, mint egy fészek. Ott volt rá tér, ott volt rá idő, hogy szembenézzek önmagammal és az élettel, és sutty… ott beszippantott ez a folyamat. A gyász, a sötétség – vagy inkább a gyógyulás. Igen, a gyászon átmenni belegyógyulás volt az emberi valóságba.

Nekem ez végig Istenről szólt


Hogy is van ez az egész világ?
Hogy van az Isten, hogy vagyok én benne…
Ha ő mindenható, akkor hogyan lehet halál,
hogyan lehet szenvedés, kegyetlenség?
Csak a kellemes a jó,
vagy lehet jó a fájdalmas is nekem?

Mi a jó, és mi a rossz?
Hagyom-e, hogy ő döntse el,
vagy ragaszkodom ahhoz,
hogy: Ne! Mert nekem ez fáj…
Hogyan lehetek biztonságban,
amikor a legnagyobb biztonságot
elveszi tőlem…
És jó! És ő azt mondja magáról, hogy ő jó…
Miközben ilyen hatalmas, mély a sötétség…
Isten jelenlétének a hiánya
sokkal inkább a valóság lett számomra…
A sötétség – maga a világosság,
a hiány maga Isten közelsége…
Csak olyan közel van, hogy
nem érzékelem.


Mamival az utolsó időben
már nem lehetett beszélni…
Igaz, az utolsó héten minden este,
ahogy elköszöntem tőle…
Minden este mondtam neki:
Jó éjszakát, Mami!
És egyszer azt válaszolta: Jó éjszakát!
Pedig már hetek óta nem tudott
beszélni…
Ez volt az utolsó szava,
hogy jó éjszakát.
Hálás vagyok ezért az időszakért –
még az édesanyám haláláért is.
Tudom, mit mondok,
ezt súllyal mondom.

Ha választhatnék, újra élném-e? –
remegve mondom,
hogy igen, mert olyan gazdagságot,
olyan kincset találtam általa,
ami úgy tűnik,
végigkísér az életemen…  

A nehéz az volt, hogy nagyon sokan azt gondolták, éppen elvesztem a hitemet, holott ez egyáltalán nem így volt, csak ezt nem tudtam megmagyarázni. Éreztem, hogy Isten hív egy egyre nagyobb sötétségbe, egy egyre nagyobb fájdalomba – befelé. És ezt ő teszi, csak jelenlétének a tudata nem elérhető számomra.

Éreztem, hogy ez nem bűn, ez nem a gonosz, ez nem hitehagyás… De nem tudtam megindokolni, hiszen én is először mentem ilyenen keresztül. Csak azt éreztem, valami hív ebbe egyre mélyebbre.

Egy idő után kezdtem rádöbbenni arra, hogy a sötétség az talán maga a világosság, a hiány az maga az Isten közelsége, csak olyan közel van, hogy nem érzékelem.

Nem úgy jöttem ki ebből a folyamatból, hogy most már tudom, miért van szenvedés, és vannak válaszaim. Mert az megmaradt, hogy a klisés válaszokkal nem tudok kibékülni. Nem tudom azt mondani, azért van szenvedés, mert az engem jóvá tesz…Igaz, nagyon sokat változtam, meg talán jobbá is lettem, bár ennek nem én vagyok a megmondója vagy megmondhatója, de ez nem elég, mert akkor mi van a Mamival?

Mert az jó, hogy én jobb lettem általa, de én nem hiszem, nem tudom elképzelni, hogy „neked megteszi egy szívinfarktus, neked jó lesz egy autóbaleset, neked meg küldök egy rákot”. Én ezt így nem tudom elfogadni.

Maya Trysil: Szt. Benedek, Mt. Angel Abbey, Oregon

Bár nincs válaszom, de ez mégis elég.
Nem nyomasztó ma már.
Tudom, hogy az életnek ugyanúgy része
a szenvedés, mint az öröm,
és hogy ez így jó.

Volt egy idő, amikor nem így volt,

az édenkertben,
és lesz egy idő, amikor nem így lesz,
az örökkévalóságban.
De most ilyen,
és ez így jó.

Az egész életem átformálódott,
de nem úgy, hogy valami újjá lettem.
Talán az lettem, aki mindig is voltam,
csak előtte nem mertem lenni.
Egy megtörtebb valóság részese,
de ez így jó.

Ahol megférnek egymással
az erősségeim és a gyengeségeim.
A hitem a félelmeimmel.
Az egyik valósága
nem zárja ki
a másik valóságát.

Így tanultam meg a csendet, hogy szabad csendben lennem, szabad választanom az egyedüllétet, a magányt, akár a természetben, akár egyedül otthon.

Valahol az ítéletből – az önmagam, a világ, meg az emberek megítéléséből – a könyörület felé mozdultam el, a megértés felé, az elfogadás felé, önmagammal szemben is.

Furcsa, hogy ennek a 7 évnek a végére Isten hiánya is a jelenléte lett. Annyira ismerős lett az Isten utáni vágyakozás, hogy az már szinte maga elhozta az Isten közelségét. A folyamatban, amit itt sötétségnek és gyógyulásnak neveztem, a legmarkánsabb változás az volt, hogy tudok mit adni az embereknek, nemcsak a gazdagságomból, hanem rájöttem, a hiányomból is tudok adni.

Az Isten utáni szomj mérhetetlenül megnőtt bennem e folyamat alatt. Olyan mindent vagy semmi módon … én nem tudok az Isten nélkül élni, az imádság nélkül élni, mert akkor nincsen semmi, semmi értelem, semmi erő, semmi remény … semmi.

Talán a legnagyobb élményem az, de erről nehéz beszélni, mert olyan, mintha csak úgy beleszagolnék, hogy Isten itt van. Megyek az utcán és veszek egy levegőt, és akkor azt érzem, ő is itt van, én is itt vagyok, itt vagyunk együtt. Ez akármilyen pillanatban történhet. Lehet ideges, lehet fáradt, lehet örömteli, tehát csak úgy az adott pillanat. Sokszor olyan, mintha csak így „belefúrnám az orromat”. Tehát nem látom, ez a „tükör által homályosan látom”. Olyan ez, mint egy lepel, már majdnem át tudnám szakítani, de akkor már nem jönnék vissza, nem akarnék visszajönni …

Nagyon szeretem azt a pillanatot, amikor lefekszem aludni és magamra húzom a takarót.
Végigcsináltam hűségesen ezt a rohangálást, figyeltem a gyerekeimre, a férjemre, a kliensekre,
a szomszéd nénire, a nem tudom kire, önmagamra. És akkor végre csak Te vagy!


* * * * *

A szerző fenti szavai egy személyes interjút követően eredetileg Kerekes Szabolcs: Mátrix közösség – ahol a születő kor Isten keresői otthonra találnak című könyvében jelentek meg (Harmat Kiadó, Budapest, 2010, 91-95. és 101. o.), melyeket itt-ott kivonatolva és módosítva adunk most itt közre.