Ha Lukácsnak az Apostolok cselekedeteiről írott könyvét nyitjuk ki, akkor abban egy olyan kép rajzolódik ki, melyben Jézus mennybemenetele nem annyira valaminek a vége, hanem egy új létállapot kezdete. Egy új létminőség nyitánya, amire az emberi szem éppen akkor nyílik meg, amikor a tanúk szemét eltakarja a felhő. Jézus mennybemenetele egy addig nem ismert jelenlét fordulópontja. Egy olyan jelenlété, ami azóta is tart. Most is, ebben a pillanatban.
Veszteség
Azt azért ismerjük el, hogy Jézus, amikor a mennybe ment, üres helyet hagyott maga mögött. Miközben az akkori történéseket később felidéző emberek – ideértve a Biblia mindenkori olvasóit, így minket is – hiszik, hogy ahova Jézus került, ott minden rendben van, maguk a szemtanúk akkor még nem tudták e későbbi történéseket. Ők csak annyit tudtak, hogy magukra maradtak. Mondhatták, hogy innentől Jézusnak jobb lehet, ahogy mi szoktuk mondani, amikor valakink meghalt. Hozzátehették, hogy nemcsak lehet, hanem neki biztosan jobb, hiszen ahhoz ment, akit annyit emlegetett. Az Atyához. De ekkor aligha mondhattak olyat, hogy ezzel saját maguknak is „jobb” lenne – ahogy ezt Jézus az elmenetelére nézve korábban mondta nekik.
Lukács azt írja, hogy a tanítványok Jézus mennybemenetele után „őt imádva, nagy örömmel” tértek vissza Jeruzsálembe, és „mindenkor a templomban voltak, és dicsőítették az Istent”. De ezzel együtt azt is biztosra vehetjük, hogy veszteséget éltek át. Visszafele néztek. Az eseményeket akkor egyikük se nevezte „jó” hírnek, evangéliumnak, ahogy később tették. A mennybemenetel kapcsán űr támadt bennük. Az életérzést, ahol ekkor járhattak, hűen adja vissza Lukácsnak az a kifejezése, hogy Jézus „eltávolodott tőlük” (Luk 24,51).
Jézus addigi jelenléte és a vele való fizikai kapcsolattartás élménye számukra szétválaszthatatlanul összetartozott. Ugyan Jézus beszélt már nekik egy másfajta jelenlétről, még azelőtt, egy olyan majdani egységről, melyben mind egyek lesznek – egymással is, és az Istennel is, úgy ahogy a Fiú egy az Atyával. Ennek megvalósulásáért Jézus imádkozott is, és tanította azt. De, amikor eltakarta őt a felhő, ez a másik fajta jelenlét számukra ígéret volt csupán.
Vajon mi lett volna a folytatás, ha a tanítványok megmaradhattak volna akkori tapasztalatukban, mármint abban, amit az evangélisták leírásából, tehát még a mennybemenetel előttről ismerünk, és az isteni jelenlétet továbbra is csak a Jézsussal addig megélt fizikai társaságukhoz viszonyították volna? És mi lett volna a folytatás, ha a döntés, hogy Mesterük velük maradjon vagy elmenjen, rájuk lett volna bízva? Miként alakult volna a rájuk bízott üzenet akkor, ha tapasztalatuk közepe Jézus anyagi valósághoz kötődő jelenléte lett és maradt volna? Nem tudjuk, és a mi lett volna ha kérdéseket talán értelmetlen is feltenni. Egy biztos, az a transzcendens jelenlét, amelyet ma a kereszténység hordoz, üzenetüknek csak azáltal válhatott részévé, hogy megtapasztalták, a köztük emberi formában jelenlévő és cselekvő Jézus máshogy is ismerhető. Úgy, mint aki „felment az Atya Isten jobbjára”.
Jézus mennybementelekor megáldotta a tanítványait és eltávozott közülük a “levegőégbe”. Erre ők nem tehettek mást, mint hogy életük következő fejezetébe léptek. A hétköznapok tapasztalatában innentől is jelen volt Jézus, de új módon, a régit el kellett gyászolniuk.
Az új létformának eleinte leginkább az ára volt nyilvánvaló számukra. Eddig a Mesterrel együtt járták Júdeát és Galileát, vele vacsoráztak – az a mozdulat, ahogy Jézus az étkezéskor felemeli a tekintetét és hálát ad, olyannyira emlékezetükbe vésődött, hogy feltámadása után erről ismerték fel az emmausi út melletti fogadóban. Sokszor hallották a hangját, látták ahogy imádkozik és gyógyít, még a halálból való feltámadása után is érintették. A mennybemenetellel azonban mindennek vége lett. A tanítványok számára ez olyan lehetett, mint annak az embernek, aki a szerettét elveszítve csak ott ül, otthon, szemben azzal a fotellal, ahol a szeretett személy ülni szokott. Bámul, értetlenül és sajogva. Emlékezik. Fáj.
Úgy tűnik, az emberi lélek növekedése során a különválás élménye egy szükséges állomás. Mégha közbeeső állomás is, át kell mennünk rajta. A születés az egyik első ilyen élmény, sőt, talán a legelső, ami az elkülönülés által vezet előre. A születés, miközben mindenki másnak öröm, az újszülöttnek és az anyának azért trauma is. Akár hogy is van, amikor valahonnan eltávolodunk, akkor tanulunk valamit, mégpedig a különbségtételről. Már gyerekkorunktól fogva halljuk, hogy a felelős élet, az egészség ápolása és az érés helyes megkülönböztetéseken alapul; és van is ebben valami. A választás, ha sokszor nehéz is, szükséges. Meg kell tanulnunk jól dönteni. „Senki sem szolgálhat két úrnak: az egyiket szeretni, a másikat gyűlölni kell.”
Még az isteni jelenlétet is így éljük meg: a megkülönböztetés lépései során. Ez rossz, az jó, az pedig jobb. Mindezek során egészen hozzászokunk ahhoz, hogy a belső tartalmakat külső formák, fizikai történések, érzések, tapasztalatok és jelek hordozzák. A lényeghez szét kell választani a külsőt, a felszínen lévőt, és a belsőt, a mélyen találhatót. Dekódolni kell.
Jézus eltávolodásával a tanítványok számára a valóságnak ez a fajta, addig megszokott megközelítése felborult. Nem tudhatták, mi jön ezután. Arról a fajta isteni jelenlétről, ami valós és erős, de nem függ Jézus fizikai jelenlététől, ami valahogy másként van közel, még nem volt tapasztalatuk. Akkor csak az volt világos, hogy a tapasztalatok eddigi ismerőssége megszűnt, a járt út nem vezetett tovább, az addigi jelenlétnek vége.
Lehetőség
Azáltal, hogy Jézus eltávolodott a tanítványoktól, egy mindaddig járatlan út kezdett feltárulni – és nem kívül, hanem bennük, a lelkükben. Ahogy az „evilági” Jézustól elszakadtak, és tudták, hogy Jézus a mennyben van, no meg, ahogy korábban ígérte, valahogy velük is van, jobban bele kellett nézniük a láthatatlanba, mint ahogy azelőtt tették.
A határtalanság isteni pedagógiája különös. Úgy tűnik, Isten ahhoz, hogy észrevegyük azt, ami van, elveszi szemünk elől azt, ami látható. Hogy megtanuljunk támaszkodni arra, amire igazán érdemes, oda visz, ahol kezünk a régi fogantyú után hiába nyúlkál. Ahhoz, hogy megnyíljék bennünk egy rés, amin át az új fény beárad; ahhoz, hogy ez a másfajta jelenlét tudatosabbá váljék számunkra, növekednünk kell egy új észlelésben. Ez nem úgy új, hogy előtte nem létezett, hanem annyiban új, hogy erre eddig nem hagytunk teret magunkban. Talán fel sem ismertük. Vagy csak nem vettük komolyan. Nem elég komolyan.
Ami Jézust illeti, benne az isteni és az emberi valóságnak ez az egysége már a Szentlélektől való fogantatásától fogva ott volt. Az érintéshez és a látáshoz kapcsolódásban, és azokkal egyidőben az azokon túli, közvetlenül a lélekre épülő kapcsolódásban születésétől kezdve része volt. Hogy önazonossága benne mikor és mennyire tudatosult, azt a Szentírás nem fejti ki, ezért erről találgatni a spekuláció területéhez tartozna; de a Szentírás alapján azt egyértelműen állíthatjuk, hogy nyilvános szolgálatát együtt jellemezte a fizikai valósághoz kötött jelenlét és az isteni valóság minden anyagi közvetítés nélküli jelenléte.
Az emberek számára erről a Jézusban létező egységről nyilvános szolgálata során már sokszor fellebbent a lepel. Csodái, tanításai, vagy az olyan események, mint a tábor-hegyi elváltozás, hangosan hirdették, hogy Jézus istenember. Mégis akik Jézust ismerték, azok az idő túlnyomó részében minden rendkívülisége ellenére inkább a fizikai valóságában ismerték őt, ideértve tanítványait is. Még feltámadását követően is igaz ez, követői számára Jézus feltámadása sem hozott jelentős szemléletváltozást ebben. Könnyebb vagy talán természetesebb volt úgy fogadni őt, mint ahogy minden embert, kivéve, hogy benne a Lélekkel teljes embert. A változást a mennybemenetel hozta. Nem rögtön, egyáltalán nem; a mennybemenetel jelentőségét a tanítványok csak utólag fogták fel, különösen a Lélek pünkösdi kiáradásakor.
Az anyagi és a szellemi közti kapocs, illetve annak a szorossága és állandósága Jézus felemeltetésekor új módon vált jelenvalóvá. Addig az ember számára a fizikai és az anyagtalan egy-egy rövid időre találkozott, itt azonban átjárhatók lettek.
A mennybemenetelkor Jézus lénye egy olyan létrának mutatkozott, mint amiről annak idején az ószövetségi Jákób álmodott, amin a föld és az ég között fel és le lehetett közlekedni. Erről a Máriától született csecsemőről, illetve a kisfiúból felnővő férfiról, akihez az égi hang egyszer úgy szólt, hogy „ez az én szerelmes fiam, akiben gyönyörködöm”, a mennybemenetel azt deklarálta, valami különös végérvényességgel, hogy otthona tényleg a Menny. Jézust Isten azokkal a kezekkel emelte magához, melyekkel Jézus a vak szemére sarat kent, és lemosva azt a vak látott, azokkal a kezekkel, melyeken még rajta voltak a szögek által ejtett sebek. Jézust emberi valóságában részesítette Isten bensőséges közelségében. Ugyan a tanítványok számára ez az üzenet csak a pünkösd napján telt meg erővel, Jézus számára a belépés pontja a feltámadás volt. Ebbe a valóságba adott egy bepillantást a mennybemenetel.
Jézus tehát azért távolodott el, hogy mindenhol és mindig közel lehessen. Ezt, mármint hogy a testben élő Úr többé nincs mellettük, a tanítványoknak meg kellett megtapasztalniuk, ezt nem úszhatták meg, de pont azért, hogy bennük az észlelés új útja nyílhasson meg. Az ember járt utat nemigen hagy el járatlanért. Ekkor azonban a korábban megszokott megértés és viszonyulás formáitól el kellett szakadni, mert muszáj volt, így lettek képessé a határtalanság befogadására. Egy olyan ajándék átvételére, amit aztán egy életen át bontogathattak, bontogathatnak. Egy örök életen át.
Felszólítás
Jézus már felemeltetése előtt mondta nekik, hogy amikor elmennek másokat tanítványaivá tenni, ő velük lesz, mindig és mindenhol. Minden napon, Jeruzsálemtől kezdve a Föld végső határáig. De ahhoz, hogy ez az új jelenlét számukra közelivé váljon, nekik is meg kellett tenniük egy lépést. Az eltávolodás lépését. Arra volt szükségük, hogy ők maguk is eltávolodjanak maguktól. Annak érdekében, hogy Jézus a tanítványok számára (és mai tanítványai számára) minden időbeli és térbeli korláttól függetlenül lehessen jelen, a tanítványoknak el kellett szakadniuk maguktól. Ahhoz, hogy azzal egyesüljenek, aki életük forrása és lényege, meg kellett tagadniuk magukat.
A lélektani tudatosság mai hangsúlyai ismeretében érdemes itt egy kitérőt tenni. Ma sokan azt mondják, hogy az eltávolodás önmagunktól rossz. Beteges. Minden esetben, mindenestül. Ahogy értem, a jungi lélekértelmezés ebbe az irányba hív: a jó út önmagunk megvalósítása, önmagunk megtagadása viszont rossz. Nem vagyok a pszichológia szakembere. Jézus tanítása alapján azt azonban szükségesnek tartom aláhúzni, hogy Jézus különbséget tesz kétfajta önmagunk között; és tanítása értelmében helyes, sőt, szükséges, hogy lényünk két különféle irányulása között mi magunk is különbséget tegyünk. Az egyik felé fordulás kívánatos, a másik felé fordulás káros. Mind a kettő „én” mi vagyunk, valóságosan, de rajtunk múlik, hogy melyikből élünk. Az egyik az énközpontú én, ez saját irányítása alá igyekszik vonni az életét, és saját irányítása alatt igyekszik tartani azt. Jézus szerint ettől eltávolodni jó. Ez amúgy lehet most hangos, látványos és erővel bíró, de idővel semmivé lesz. A másik én, a másik-központú én viszont, ha nem is tolakodó, örök. Mert a szeretet élteti, a másik éltetése. Ennek fontos ismérve, hogy Isten rendelkezésére bocsátja magát, Isten rendelkezése alatt akar élni, és ide akar visszatérni. Ehhez a másik-központú énhez jó közeledni, ebből élni jó. Sőt, Jézus tanítása szerint minden elhagyásnak ez az értelme, ebből az énből fakadó élet. Ahogy tanította, aki elveszti az életét őérte, megtalálja azt, aki pedig megtartja az életét, elveszíti azt.
Önmagunk „elhagyására” visszatérve, bizonyos működési módjainkra nézve kifejezetten szükséges, hogy felhagyjunk azokkal. És létezik egy olyan működési mód, egy olyan kapcsokódás és ráhangolódás, amit viszont érdemes keresnünk. Ez rajtunk múlik. Ahhoz a minden érzéki észlelést meghaladó új jelenléthez, amit Jézus a mennybemenetele által minden követője előtt megnyitott, úgy igazodhatunk, ha önmagunktól eltávolodunk. Ha minden önrendelkezést hátrahagyva követjük őt. Ha egészen odaadjuk magunkat neki.
Valóban van párhuzam aközött, ahogy Jézus a korai tanítványokat elhagyta, hogy így jelenlétét hozzájuk közelebb hozza, és aközött, ahogy tanítványait arra hívta, hogy ők maguk távolodjanak el (korábbi) önmaguktól. Hamis önmaguktól.
Amikor Jézus arra hív, hogy Isten Országához úgy közelítsünk, mint a kisgyermekek, akkor arra hív, hogy olyan bizalommal hallgassuk őt, mint ahogy a kisgyermekek hallgatnak a „nagyokra”. Ehhez el kell távolodnunk attól a felettes, olyan felnőttesnek tűnő és követelőző énünktől, amely által önmagunkra támaszkodunk. Ahhoz, hogy Jézus jelenlétében éljünk, melyben ő az Atyával él, abba az irányba kell fordulnunk, ahol az életünk forrása van. Azt a fényt kell követnünk, amit Isten ad nekünk. Ezért kell elfordulnunk a „földiektől”. Pál apostol szavával:
Azért ha feltámadtatok Krisztussal, az odafennvalókat keressétek,
ahol a Krisztus van, Isten jobbján ülve.
Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel.
Mert meghaltatok, és a ti éltetek Krisztussal együtt el van rejtve Istenben. (Kol 3,1-3)
Az egyesülés felé
Jézus mennybemenetele tehát egy olyan létezési mód mintáját adja elénk, ami bár eleinte szokatlan számunkra, akár az első tanítványok számára, de ahogy magunkévá lesz, rájövünk, hogy otthonos.
A lelki növekedés korai fázisain át jutunk a későbbiek felé. Az elején a szétválasztás fontos, építő és elkerülhetetlen. A „hajtsátok uralmatok alá a földet” Istentől kapott mandátumunk, és ehhez kell a szétválasztás. Azonban eljön annak is az ideje, hogy felfedezzük, az a fajta viszonyulás, amit az egyesítés jellemez, szintén az isteni szándék része. Isten a teremtett világhoz való viszonyunkra nézve olyan viszonyulásra hív, ami a hatalom gyakorlása, a teremtéstörténet szerint ő maga parancsolta, hogy így viszonyulunk a „földi” dolgokhoz. Isten mondta az első embernek, hogy különböztesse meg az állatokat és nevezze el őket. Ezek a hatalom gyakorlásának módjai. Hívhatjuk ezt „A” típusú jelenlétnek is.
A másik fajta viszonyulás azonban, amire szintén ő hív, az Isten felé fordulásra vonatkozik. Ezt az engedelmesség és az alávetettség jellemzi, az egység keresése, a hódolat. Hívhatnánk ezt „B” típusú jelenlétnek. Amikor Isten felé fordulunk, akkor az eggyé válásra irányuló törekvés határoz meg minket. Ahogy Jézus az Atya jobbján azzal van elfoglalva, hogy az Atyát imádja, és küldetése, a megmentés munkája, és a rossz és a jó megkülönböztetése mind ebből fakad, mint egy túláradás, úgy számunkra Isten kerül a középpontba.
Jézus jelenlétében az elválasztó falak az úr és a rabszolga (a főnök és a beosztott), a férfi és a nő, az ilyen nemzet és az olyan nemzet között leomlanak. Maguktól.
Jézus egyszerre él bennünk, személyesen, és köztünk, társaságunkban; a végesben és a végtelenben. Jézus újfajta jelenléte által mi magunk is élhetünk a földön és a testben úgy, hogy közben ott is élünk, ahova ő ment, a mennyben. Lehet életünk Krisztussal együtt elrejtve az Istenben.
Ami személyes életünket illeti
Lehetnek bennünk elhagyott, talán csak elhanyagolt, de kívülre rekesztett darabkák, lényünk olyan részei, amelyekkel kapcsolatban már megszoktuk, hogy úgyse illeszkednek. Ha azonban az a jelenlét, amit Jézus mennybemenetele hozott közel, számunkra valóságos, akkor életünk minden darabkájának helye van. Ha életünket annak a mennyei létnek a szempontjából nézzük, ami mindent magába ölel, akkor életünk elutasított részei is helyet kaphatnak bennünk. Ha az, aki miközben minden időbeli és térbeli határt meghalad, maga a Szeretet, akkor előtte teljes mértékben azok lehetünk, akik vagyunk.
Az újfajta jelenlét, amit Jézus mennybemenetele jelenített meg, arra hív, hogy Jézussal törődjünk, aki Isten jobbján ül. Arra hív, hogy önmagunkat elhagyva vele éljünk. Hogy így egyre inkább önmagunk legyünk, Krisztussal együtt elrejtve az Istenben.