Amikor Jézus – az az útitárs, aki hitünk elkezdője és bevégzője – elköszönőfélben volt, tanítványai igen szomorúak voltak. Elkeseredtek. Néhányan bosszankodhattak is. Elmész?! Mester, általad az élő Isten szól, Izrael Istene! Nemrég hirdetted ki köztünk az Isten Országát. Épp most kezdünk ráérezni. Ennyi lett volna csupán? Most magunkra hagysz? Akárhova is készülsz: mi lesz velünk?!
Nem értették, amit Jézus ekkor mondott nekik, talán akkor nem is érthették.
„Mivel azonban ezeket mondom nektek, szomorúság tölti el a szíveteket. Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16,6-7.)
El tudom képzelni a tanítványok reakcióját. Például Péterét: Mester, mi tisztelünk, és mondtál már nekünk furcsákat, de ez már nekünk is kemény dió. Hogy mi járnánk jobban azzal, ha te elmész?! Értünk teszed? Mondd el, hogy járunk ezzel jól! Még ha a Teremtő Lélek (az a másik „útitárs”, akit így hívsz: parakléta) közelebb is lesz hozzánk, mint eddig, mi lesz velünk a te jelenléted, hangod és szavad nélkül? Erre még nem vagyunk készen! Maradj még, ne hagyj itt minket!
* * *
Most 2021. májusában, a Szentlélek pünkösdi kiáradásának hónapjában arra a kérdésre keressük a választ itt az Útitársak honlapon, hogy mit jelent Jézusnak ez a kijelentése: „Jobb nektek, ha én elmegyek”. Mit jelent számunkra, mit jelent itt és most?
Mi a pünkösdöt követő időszakban élünk, azt a kérdést, hogy miért „jobb” a Lélekkel, mint akkor lehetne, ha Jézus itt járna-kelne velünk és köztünk, csak a saját szempontunkból tudjuk feltenni. Olyan emberekként, akik sosem láttuk és hallottuk a Mestert úgy, mint az első tanítványok, de mint akikben a Lélek él. Sőt, mint akikben a Lélek otthon van. Mit találunk mi válaszként, innen nézve?
Ma a zsoltárok ősi sóvárgása és a jézusi ígéretek különös módon érnek össze. A Lélek ugyanis minket is arra hív, hogy mondjuk: „Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt!” Hogy minden várakozásnál jobban várjuk a Lelket. Ma ez a „jobban, mint…” sóvárgás a „jobb nektek, ha én elmegyek” ígéret beteljesülésével találkozik. Ez volt pünkösd ajándéka.
Miközben jó lenne Jézust látni és fizikailag a társaságunkban tudni most is, ő nem hagyott minket magunkra. Tényleg nem. A Lélek korszakában Isten nem csak, sőt talán elsősorban nem is fizikai érzékszerveink által közelít hozzánk. Érintése a Lélek által gyakran egészen közvetlen. Mélység mélységet hív elő. Nemcsak az számít, amit a szem lát, hanem az is, amit a szív lát (akkor is, ha az a szemnek láthatatlan marad). A Lélek korszakában a szív élete kiemelt figyelmet és méltóságot kap. Időnként Isten még értelmünk útjait is felülírja: nem mindig az az igaz, ami érthető. Még kimondani se kell mindent ahhoz, hogy igaz legyen (mint ahogy fordítva is áll, attól, hogy valamit kimondunk szépen, alátámasztva, nyomatékosan, még nem biztos, hogy igaz). A Lélek korszakában Isten az embert különös közvetlenségben vonja magához. Pál Apostol szerint a Lélek szolgálata ettől más, mint a törvény szolgálata, ettől a leplezetlenségtől. Az új szövetség ebben hozott újat a régihez képest.
Jobb nekünk, hogy Jézus elment és elküldte a Vígasztalót. Igaza volt. Így egész közel van hozzánk, szívünk bensejében. Pünkösd közeledtével ízlelgessük hát, hogy mit jelent ez a „jobb”. Hiszen ez az a „jobb”, Aki minket az életbe merít, újra és újra; és Ő az, Aki képessé tesz minket, hogy Jézus életéből merítsünk. Ahogy ezt Jézus maga mondta:
„Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni;
amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól,
hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek.
Ő engem fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém;
ezért mondtam, hogy az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.” (Jn 16, 12-15)