Kísérni az úton – 7 lépés a lelki beszélgetéshez

A személyesen járt spiritualitás útján gyakran kerülünk mi magunk, vagy kerül egy-egy testvér olyan helyzetbe, amikor szükségünk van egy másik testvér figyelmes jelenlétére és vezetésére. Ilyenkor elsőre egy mindent megoldó tanácsra vágynánk, de a lelkünk mélyén tudjuk, hogy az én életem nem a másik élete, és a másik életét – bármilyen figyelmesen is vagyok jelen – soha nem fogom annyira érteni mint ő maga. Valójában sem az én, sem a másik élete nem a mi oldalunkról érthető meg igazán, egyedül Isten az, aki a maga valóságában látja a dolgokat. Természetesen az úton mind ránk, mind a testvérre számít, sőt, felelősséget helyez ránk. Így a legáldottabb találkozások, amikor egyrészt a segítő ismeri azokat a lépéseket, amelyek szükségesek egy lelki beszélgetéshez, másrészt amikor mind a segítő, mind a segített Istenre tud tekinteni, és Tőle elkérni a tovább vezető lépéseket. Ez a misztérium, a titok és egyszerre a művészet a lelki beszélgetésben, ahogyan akár hivatásos szolgálóként, akár testvérként a másik mellé állunk az élet egy-egy nehezen hordozható szakaszán. Ugyanakkor mindennek a kibontakozását mi magunk is támogathatjuk.

Az alábbiakban azokat az elsajátítható, áttekinthető ’technikákat’, ’eszközöket’, ’módszereket’ vesszük számba, amelyek segíthetnek egy-egy ilyen találkozás alkalmával. Tesszük ezt úgy, hogy mindvégig szem előtt tartjuk, hogy Isten a gyógyító. A Vele való kapcsolatban haladhatunk és növekedhetünk mind a segítő, mind a segített oldalán. William A. Barry és William J. Connolly így fogalmazzák ezt meg a lelkivezetésről szóló írásukban: „a vezetettnek a több élet, az erősebb integráltság, az Istennel való mélyebb egység utáni vágya a benne lakó Lélekben gyökerezik. Isten a kapcsolatban aktívan megnyilvánuló Másik Személy. A munkatársi szövetség tehát egy misztériumra épül, és kifejezetten elfogadja, hogy az út maga is misztérium.”[1]

Az itt tárgyalt eszközök[2] a horizontális kapcsolódást és segítséget teszik lehetővé, miközben mindvégig figyelmünk előtt tartjuk a vertikális nézőpontot, így adva elsőbbséget a gyógyító és újat teremtő Istennek a melléállás folyamatában.

1.Odafigyelés

Minden kapcsolatnak alapja a másikra figyelés, a ráhangolódás és ennek kommunikálása. A lelki beszélgetésben a figyelem többet jelent annál, mint ami spontán jön belőlünk. A mindennapokban leginkább énközpontúan működünk. Hangosabbak a magunk szükségletei, minthogy meghalljuk a másik gyakran leplezett segítségkérését.

A támogató jelenlét nulladik lépése a másikra és egyúttal az Istenre irányított figyelem. Történik ez egyrészt fizikai szinten, ahogyan szó szoros értelmében teret adunk a találkozásnak. Itt gondolhatunk mind a helyiségre, a bútorzatra, Isten jelenlétét kifejező szimbolikus tárgyra, a beszélgetésben részt vevők elhelyezkedésére, a testtartásra, a szemkontaktusra, a mimikára, a hanglejtésre, az energiaszintre, de magára az idői tényezőre is, amit odaszánunk a másikkal való közösségre.

Ugyanígy a pszichikai, mentális jelenlétünk is meghatározó. A segítő önismeretének mélységén múlik, hogy mennyire van tisztában alapvető beállítottságaival, szükségleteivel, elvárásaival, elhárító mechanizmusaival, előítéleteivel, félelmeivel.

Mindezekhez kapcsolódik a spirituális dimenzió, a jelenlét Isten számára, akié valójában a találkozás, a kapcsolat. A feladat: olyan módon a másik ember felé fordulni, hogy „Isten bennem rejlő élete kinyíljék a másikban meglévő Isten-élet felé.”[3] Vagyis mindinkább átadni magunkat Isten munkája számára és figyelni, hogyan munkál a másikban és közöttünk az élő Úr. Természetesen ez utóbbi figyelem nem be- és kikapcsolható technika, sokkal inkább az Istenben élt, az Ő szavával rendszeresen táplálkozó, imádságos élet gyümölcse. A lelki beszélgetésben való jelenléthez elengedhetetlen, hogy a segítő is úton legyen.

2. Tisztelet

A krízisbe jutott ember önmaga képességeiben is elbizonytalanodik. Épp azért fordul valakihez segítségért, mert egyedül nem tud úrrá lenni a problémáján. Ha a segítés folyamán ebben az állapotában erősítjük meg, függő, aszimmetrikus kapcsolatba sodorjuk, hamis énkép épül ki benne, hogy a segítő nélkül nem tud megállni a világban.

A lelki beszélgetés magában foglalja azt a hitet és reménységet, hogy a szemben ülő Isten áldott teremtménye, aki ugyancsak részesül az isteni képmás gazdagságában és Krisztus megváltó munkájában.

A tisztelet magában foglalja azt is, hogy elfogadom az általa bejárt út egyediségét, és azt a Fentről jövő akaratot, ahogyan Isten munkálkodik. Nem magyarázom bele a magam megéléseit, nem kényszerítem rá a magam meglátásait és nem siettetem a folyamatot, amelyben halad. Sem időben, sem helyette átvett és megrágott üzenetekkel. Ehelyett ráfigyelve vele haladok az úton.

3. Empátia

Az empátia, más néven beleérző képesség arra a kérdésre válaszol: Hogyan érezném magam, ha a szemben ülő helyében lennék? Mégsem merül ki pusztán belső ráhangolódásban, együttérzésben. A segítő kísérésben nagy jelentősége van, hogy amit megértettünk és amit átérzünk a másik állapotából, azt kifejezzük a másik számára. Ezzel egyrészt mélyítjük a bizalmat. Nagyobb bátorsággal tárjuk fel magunkat azok előtt, akik bele tudnak helyezkedni a mi helyzetünkbe. Másrészt egy szeretetteljes, empatikus visszajelzés (módszertani nevén tükrözés), már önmagában gyógyító. Kifejezi, hogy a szűkségben lévő nincs egyedül a problémájával. Jelen vagyunk, együtt haladunk a nehezen hordozható érzések, csalódás, fájdalom, szomorúság, félelem stb. szakaszain is.

Mindemellett segítünk rendet tenni az átélések és érzések sokszor homályos kavalkádjában. A mindennapok folyásában nehezen tudatosítja magában az ember, ami nem a felszínen, hanem eggyel mélyebben történik. Az empatikusan hallgató segítő előbb megragadja, ami a felszínen van, de a kapcsolat mélyülésével, ahogyan egyre inkább feltárul a szemben ülő élete, megsejti a mélyebben lévő érzelmeket és összefüggéseket, amelyek megfogalmazásával segíthet annak felszínre hozásában. A lelkigondozás világában ez így történik:

„Az empatikus válaszadásnak a lényege, hogy azt ragadjuk meg, amit a kliens mond; meghatározzuk milyen érzelmek jelennek meg ennek a felszínén, illetve mélyén, majd mindezt más szavakkal „visszaadjuk” a kliensnek, hogy az általa elmondottakat más szemszögből hallhassa vissza. Ezáltal egyben azt is ellenőrizhetjük, hogy valóban azonos hullámhosszon vagyunk-e a kilens által mondottakkal.”[4]

Az empátiával természetes módon jár együtt a gyengédség. Ahogyan beleérzek a másik kiszolgáltatott, gyenge állapotába, úgy születik meg a másikra figyelő, másikat óvó jelenlét és megfontoltság.

4. Feltárás

A lelki beszélgetés a segítséget kérő által meghatározott úton halad. Épp ezért nevezhetjük kísérésnek, bábáskodásnak. Ebben a mellette haladásban az úton lévő embernek szüksége van arra, hogy mélyebben értse önmagát, a helyzetét, Istennel és másokkal való kapcsolatát. Ebben szerepet játszanak olyan, az őt hallgatótól kapott visszajelzések, tisztázások, megállapítások, összegzések, konkretizálások, esetlegesen kérdések, melyek segítenek jobban rálátni a benne és körülötte zajló folyamatokra.

Ez történhet olyan nyitott végű megállapításokban, kijelentésekben, visszatükrözésekben, melyek önfeltárásra, további megnyílásra késztetik. De feltehetünk olyan nyitott végű kérdést is, ami segít tovább gondolni az előzőeket. A szabály ebben az esetben is, hogy ne a magunk kíváncsiságából, vagy a mi szempontunkból biztonságosnak tűnő megközelítésből közelítsünk, hanem mindig a másikért, az ő útján, az Ő előre haladása érdekében helyezzük be a beszélgetésbe a minél rövidebb, tömör, meghívó, feltárásra bátorító reakciónkat.

5. Konfrontáció

A közösen járt úton, a támogatás folyamatában szükség lehet szembesítésre is. Itt véletlenül sem kiigazításra vagy kioktatásra, még kevésbé ellenérvekre vagy letorkolásra gondolunk. Sokkal inkább az ellentmondások felfedésére akár két korábban említett dolog, vagy szavai és cselekedetei, esetleg érzései és hangoztatott elvei, vagy az önmagáról alkotott képe és mások által kialakított kép között. Jó, ha a visszajelzés leíró jellegű, nem (le)értékelő. Fontos, hogy egy konkrét esetre hivatkozva tegyük meg. Az emberre vonatkozó, kívülről jövő általánosítások leginkább ellenállást szülnek, de egy-egy konkrét esettel szembe tudunk nézni és meg tudjuk vizsgálni benne önmagunkat. Itt is szabály, hogy őérte tesszük. Érdemes mérlegelni azt is, hogy az adott szakaszában a folyamatnak módjában áll-e változtatni az illetőnek, vagy csak bűntudatot, szégyent, kissebrendűséget keltünk benne. Segít, ha a szembesítés előtt kidomborítjuk az illető erősségeit és utána fogalmazzuk meg negatív meglátásainkat.

Mindenképpen érdemes megvizsgálni, hogy jól értett-e minket, mi jól értettük-e őt és egyúttal kitenni magunkat annak, hogy esetlegesen tévedtünk és a szembesítés alaptalan volt, elhamarkodott, netalántán káros. A konfrontáció fontos, de csak abban az esetben hatékony, ha szilárd, teherbíró kapcsolatban vagyunk, és ha a segítséget kérő eljutott az önismeret mélyebb szintjére. Ebben az esetben nagyon gyümölcsöző lehet.

6. Önfeltárás

A segítő oldaláról történő feltárulkozás a hitelességhez tartozik. A lelki beszélgetésben egész lényünkkel vagyunk jelen, mindazzal, amit átéltünk, tapasztaltunk, és mindazzal, amit Isten bennünk végzett el ezen az úton. 

Az önfeltárás ajándéka, hogy a segítséget kérő nem csak segítséget kap, hanem útitársra, testvérre lel. Ebben helye lehet a hasonló átélések, bátorító szabadítástörténetek és már megharcolt hitvallások megosztásának. De itt is lényeges, hogy a másikért történik. „A segítő ilyenkor önmagát hozza be a kapcsolatba, életének egy olyan részletét tárja fel, ami kézzelfogható előnnyel jár a kísért személy számára.”[5]

Ugyanide tartozik a kapcsolat dinamikájából megosztott önfeltárás, amikor a kísérő közvetlen módon hangot ad annak, ami itt és most, közte és a segítséget kérő közt zajlik. Ilyenkor a testvér a maga átélései oldaláról tárulkozik fel. Erre abban az esetben lehet szükség, ha a kettőjük közti folyamat irányt vesztett, vagy feszültség, esetleg túlzott függés vagy akár bizalmatlanság jelentkezik.

Mind az önfeltárásra, mind a kapcsolatra történő közvetlen megnyilvánulásra igaznak kell lennie a szelektív hitelesség gyakorlatának: „Nem akarok elmondani mindent, ami igaz, de amit elmondok, legyen igaz!”[6]

7. Imádság

Végezetül röviden beszélnünk kell az imádság és más Isten jelenlétét kérő és kifejező cselekedetekről a lelki beszélgetés folyamán. Ebben az elsődleges, hogy Istenre figyelő, imádságos éberséggel tudjunk jelen lenni mindvégig a kísérés során.

Ahogy növekszik bennünk ez a figyelem, úgy fogjuk egyre inkább érezni, hogy mi az a lépés, ami segítő lehet. Itt nem csak a szóbeli imádságra gondolunk, hanem minden olyan megnyilvánulásra, ami Isten jelenlétét kéri, és ezt a reménységet és valóságot valamiképp kiábrázolja, vagy abból merítve valamilyen lépést tesz. Talán az egyik legfontosabb szabály, hogy magából a hármas kapcsolatból szülessen. Sem önmagunkat, sem a másikat, legfőképp pedig Istent nem tudjuk az imádság terébe erőszakolni. Az Istennek történő megnyílás akár a keresésben, akár a kérésben, akár szemlélésben mély, bizalmi kapcsolat, aminek mindkét félben meg kell érlelődnie.[7] Van, hogy csak a segítőben születik, és a segített még nem nyitott rá. Van, hogy szemben ülőben még nem érett meg, de ajándék számára a kísérő imádsága és van, hogy egymásba fonják az Isten előtti időzés áldott szavait.

A figyelmes kísérő érezi, hogy hol van a beszélgetésnek az a pontja, ahol az életnek egy olyan mélysége tárul fel, amit már nem tud hordozni az egymásnak mondott szó, mert mindenek Urához tartozik, vagy ahol Isten megszólító jelenléte választ vár. Ugyanígy azokra a pontokra is ráérezhetünk, amikor zavaró minden megszólalás, mert a csendben közel jövő Isten halk szava kér teret és időt. Ilyenkor egy áldó érintés, egy imádságos kézfogás, egy imádságos tekintet megtartja a pillanat valóságát, hogy belül, a lélekben történhessenek a folyamatok.

Érezzük, hogy a kapcsolatnak ez a szintje már egy bizalmi állapot, amit nem lehet siettetni és létrehozni sem. Megalapozhatjuk a fenti beállítottságokkal, de valójában születik, kialakul, ajándék.

A lelki beszélgetésben az egyik testvér úgy áll a másik testvér mellé, hogy ebben a találkozásban legteljesebb módon adnak teret annak, amit számukra Isten ott és akkor elkészített. A Lélek időnként odavisz bennünket, ahová nem akarjuk. De ha engedünk a hívásnak, Isten történetének részeseivé lehetünk mind a segítséget kérő, mind a kísérő oldalán. Ehhez legfőképp vágynunk kell azt az életet, amit Isten szeretne ajándékozni nekünk. Oda kell szánnunk magunkat Isten megtisztító, megigazító, megszentelő munkájának. És meg kell nyitnunk magunkat arra a szolgálatra, amiben készek vagyunk másokat meghívni erre az útra. Tudva, hogy Krisztus szüntelenül könyörög értünk, hogy célhoz érjünk:

„…nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy teljesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.” (Jn 17,20)


[1] Barry William A. és Conolly William J., A lelkivezetés gyakorlata, Lelkiség (Budapest: Jezsuita Kiadó, 2015), 203.

[2] Az alábbiakban Ferris Margaret, Együttérzés. Lelkigondozói és lelkivezetői alapismeretek keresztény segítők számára (Budapest: Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, 2004).; Carkhuff Robert R., The Art of Helping (Amherst: Possibilities Publishing, 2008).; Veltri John, Orientations II. (Guelph: Loyola House, 1998).; Faber Heije és Schoot Ebel van der, A lelkigondozói beszélgetés lélektana (Budapest: Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, 2002). könyvekből, Hélisz Katalin Spiritualitás és misszió az egyházban képzés keretei közt elhangzott előadásából és személyes lelkigondozói és lelki kísérői tapasztalataimból merítek

[3] Ferris, 27.

[4] Ferris, 36.

[5] Hélisz Katalin jegyzet

[6] Ruth Cohnt idézi Thun Schulz von, A kommunikáció zavarai és feloldásuk (Budapest: Háttér, 2012), 135.

[7] Ld. Kovács Endre, Ti ​azért így imádkozzatok! A keresés, a kérés és a szemlélődés útján (Budapest: Harmat – Örökségünk – Sarutlan Kármelita Nővérek, 2015).