Lélekmese

Egyszer, egy szép nyári napon, fogtam a tarisznyám és útra keltem, hogy megkeressem magam, a lelkem akármelyik szegletében is bújt el. Utam során sok próbatétel, találkozás, öröm és bánat várt reám.

Alig tettem meg néhány lépést, néhány különleges embert láttam egy tér közepén sok-sok emberrel körülvéve. Nagyemberek tere, állt az egyik ház falán egy táblán. „Már meg is érkeztem, ők az én megmentőim”- gondoltam. Aztán a kezükre tévedt a tekintetem. Tele volt. És a nyakukban egy felirat lógott: NAGYON ELFOGLALT VAGYOK. Szerettem volna a közelükben lenni. Megnéztem őket elölről és hátulról. Felmásztam egy fa tetejére és fentről, majd letérdeltem és lentről is. De nem találtam hozzájuk az utat. Nagyok voltak, híresek és nevesek. Láttam, hogy a zsebükből kikandikál valami, amire nagy szükségem lenne, ami továbbsegítene utamon. Megszólítottam őket, kérdeztem is tőlük, de nem hallották. Lehajtott fejjel, lassan továbbmentem. Egyszer kétszer még hátrapillantottam, hátha utánam kiáltanak vagy legalább csak rám mosolyognak. Visszatartanak, vagy legalább jó utat kívánnak. De észre sem vették, hogy nem vagyok ott, és talán azt sem, hogy valaha ott voltam. „Nem hiányzol itt, észre sem vesznek, menj tovább” – suttogta fojtott hangon a Kisebbségi Érzés a tarisznyámban. Meglepődtem. Nem is tudtam, hogy velem jött, de ha már itt van, hittem neki. Ő születésemtől fogva velem van és lássuk be, sokszor igaza van.

– De attól még szerethetem őket? – kérdeztem tőle.

– Hát te tudod, de én ezen a te szeretet-utadon nem megyek veled tovább – felelte sértődötten és ott hagyott.

Nehéz szívvel, de könnyebb tarisznyával mentem tovább.

A közelben láttam egy templomot. Odamenekültem. Épp istentisztelet volt. Nem ismertem az idős igehirdetőt, de azt éreztem, hogy szereti Jézust. Belemerültem mély, simogató hangjába és hallgattam. Nem mondott semmi újat. Csak lelassított, elcsendesített és odavezetett Jézus lábaihoz. Egy idő után már nem is hallottam, hogy mit mond ott a szószéken. Csak becsuktam a szemem és örültem. Aztán kinyitottam a szemem és láttam a gúnyos mosolyokat, a felhúzott szemöldökkel összenézéseket, a méltatlankodó tekinteteket. Kiáltottam volna: „Ne vegyétek el az ajándékomat. Igen, unalmas volt és vontatott és furcsa és régies. De egyszerű és tiszta. Volt benne ima és Ige. Hát mi kell még?” De nem kiáltottam, csak a tarisznyámba rejtettem az ajándékom és futottam tovább.

Az ígéretek hegyén óvatosan haladtam. Mégis többször elestem egy-egy ígéretszikla darabban. A magyarázkodások dombján kavicsokkal ment tele a cipőm. Felsebezték a lábam.

A házasság erdejében 3 nap alatt 3 asszonnyal találkoztam. Szomorúak voltak és fáradtak, cipelték a hátukon a keserű-házasságukat. Leültem velük. Mindegyikkel hosszasan beszélgettünk. Amikor egyedül maradtam, elővettem a tarisznyámból az enyémet. Kicsit régi már és itt-ott kopott, de fényes, lelket-melengető, biztonságos és az enyém. Hozzábújtam, megpihentem és mentem tovább.

Lassan, de szépen haladtam tovább, míg Régnemlátott Régijóbaráttal össze nem futottam. Nagyon megörültem neki, ő mindig megnevettet. Beszélgetni kezdtünk.

– Képzeld, szeptembertől én is ott hagyom az iskolát – mondta

– Tényleg? És hová mész?

– Valami egyházi suli. Lesznek misék, meg ilyesmi …, ilyen merengő napok.

– A csendesnapokra gondolsz? Az jó. Nemrég mi is voltunk. Kaptam egy tizedikes osztályt. Gyertyaöntés közben az egyik sráccal váltottunk egy-két szót. Azt már tudtam róla, hogy lelkész szeretne lenni, de azt nem, hogy meghalt az anyukája és az apukája is. A következő program tájház bemutató volt. 20 percig bírták ezek a drága kölykök. Majd szépen lassan elkezdtek kiszivárogni. 4-5 fiú. Én láttam, de nem szóltam. Kimentem utánuk. Bújócskáztak. Én lettem a hunyó. És mint a kiscsikók rohantak a ház körül. Hol itt bukkantak fel, hol ott. Közben fojtott nevetés hallatszott mindenhonnan. A néprajzos hölgy rosszallta, de én csak mosolyogtam, és kértem, hagyja őket, hadd szaladgáljanak kicsit. Mert semmi pénzért nem adtam volna fel, hogy ez az árva fiú önfeledten játsszon. Most már nem lesz baj a némettel sem. Játszva megtanuljuk. És ez után a nap után mintha azt éreztem volna, hogy a helyemen vagyok.

Elköszöntünk és bandukoltam tovább. Meg-megálltam egy-egy gubancánál a lelkemnek, egy-egy emléknél, ami elém került. Eszembe jutott, amikor gimis voltam. Néha nem a saját termünkben volt óránk, másik osztály volt a mi termünkben. Egyszer, amikor visszamentünk, a padomra három betű volt írva: CPG. Nem tudtam, mit jelent. Megkérdeztem az osztálytársam. Rám nézett és kicsit zavartan elmondta: Cigány Pusztító Gárda. Ez a három betű számomra azt jelentette, hogy értéktelen vagyok. Nem tudom, ki írta oda, nem tudom, hogy nekem szánta-e. A három betű hamar lekopott.  De az érzés a lelkem mélyén megmaradt. És előhívhatja bármi. Egy üres lap, egy hallgatás, egy megemelt hang, egy bántó levél…Sokáig hittem ennek a három betűnek. Most elhatároztam, hogy Isten segítségével egy radírt keresek, és kiradírozom.

Elhatározásomnak rögtön eleget is akartam tenni, de eszembe jutott, hogy fiamat fel kell tarisznyálnom, mert másnap útnak indul ő is. Nem volt egyszerű a dolgom, mert az elsőszülöttem dúlt-fúlt, morgott, csapkodott. Ő sem tudta, hogy mi a baja. Miért nem pakolok be neki én, de pont úgy, ahogy ő szeretné, miért nem segítek, de úgy, hogy közben békén hagyom, miért kérdezek, miért sürgetem, miért nem vagyunk még kész. A felénél elege lett, bedobált mindent a bőröndbe. A ruhákat, az egyetlen zacskó chipset, amit hajlandó volt magával vinni, és rá az innivalót. A chipsz zacskó kiszakadt, kiborult a ruhákra. Ránéztünk a chipszes ruhakupacra és kitört belőlünk a nevetés. Óvatosan kivettük a maradékot, leültünk. Eszegettünk. És beszélgettünk Ábrahámról, Izsákról, Jákobról. Sajnáltuk Izsákot, akit majdnem feláldozott az apja, akit nem tisztelt a felesége és kijátszott a fia. Próbáltuk megfejteni Ábrahámot, mit érezhetett a hegyre menet. Jákobon csak mosolyogtunk, hogy mekkora zsivány. Mire elfogyott a chips, elszállt a rossz kedv is. Kitakarítottuk a bőröndöt és bepakoltunk. Megöleltük egymást.

Indultam tovább én is. Az utam talán legveszélyesebb szakasza következett: a kapcsolatok tengere. Itt elő kellett vennem a tarisznyámból a legféltettebb kincseimet: magamra csatoltam az elfogadlak-övet és kortyoltam egy jó nagyot a csakúgyszeretlek italból, mert tudtam, hogy ha ezeket nem adhatom és kapom, megfulladok. Alig haladtam egy pár méter, amikor láttam, hogy valaki már majdnem elmerült, csapkodott, sírt. Félt. „Itt lesz egy hétig. Megint csak bántani fog. Mit tegyek?” – kiabálta. Nem tudtam, hogy kiről van szó. Aztán észrevettem: a nyakában egy nagy kő lógott. Egy szó volt ráírva: ANYA. Tudtam, hogy ezt a terhet nem tudom elvenni tőle, hisz már több mint 45 éve cipeli. De ha legalább át tudnánk tenni a nyakából a kezébe, jobb lenne. Ott könnyebb lenne hordoznia. Időnként le is tehetné, és hátha egyszer már nem is venné fel többé. Elkezdtem beszélni hozzá. Lassan, türelmesen. Majd hallgattam. Aztán biztattam. Nehezen, de sikerült. „Csak vissza ne akassza a nyakába” – gondoltam. Néha azt gondoljuk „tele a kezem, jobb helye lesz ennek itt, hagy lógjon, majdcsak elcipelem”. Aztán észre sem vesszük, hogy belerokkanunk.

Hogy mindezt átgondoljam, odaküzdöttem magam az érzelem-hullámok hátán a Barátság-öbölbe. Kávéházak, cukrászdák, ligetek sora várt reám. És jóleső, biztonságos, lelket megmozgató, megsimogató beszélgetések. Ebben az öbölben nincs kicsi és nagy, nincs gazdag és szegény, nincs szép és csúnya, csak mi vagyunk. Elidőztem volna még itt velük, de mennem kellett. Nem búcsúztunk, csak elköszöntünk, hisz visszatérünk még.

Az állomás felé vettem az irányt. A peronon várakoztam. Egy ismerős arcra tévedt a tekintetem. Odaléptem hozzá. Rég nem beszélgettünk, de amikor a vállamra tette a kezét és borostás, fáradt arcán megjelent az a jól ismert, huncut mosoly, tudtam, hogy onnan folytatjuk, ahol abbahagytunk. Panaszkodott. A munka, a mellékállás, a gyerekek, a házasság … Meséltem egy kicsit én is.

– Miből van minderre erőd?- kérdezte

– Nem miből, hanem Kiből – válaszoltam.

Félbemaradtak a mondataink. Talán majd egyszer folytatjuk. Le kellett szállnom. Hazaértem.   Meglepődve vettem észre, hogy amíg nem voltam otthon, a legbelső szobám ajtajára Valaki egy táblát akasztott: Csend Szigete, belépés csak imádságos szívvel. Beléptem, odakucorodtam a legbelső sarokba és imádkozni kezdtem:

Seregek Ura! Adj nekem Tőled érkező takarót, amiben megmelegedhetek, elbújhatok, biztonságra lelhetek. Segíts, hogy ebbe burkolózva feloldódjanak bennem az ellentmondások, begyógyuljanak a sebek, átmelegedjen a lelkem. Aztán adj bátorságot kijönnöm.

Féltőn szerető Istenem! Adj nekem szolgálatot. Adj nekem tiszta vágyakat, szép célokat. Vigyázz rám, irányítsd lépteim. Rád szorulok teljesen, egészen.

Teremtő Istenem! Segíts, hogy a Te szemeddel lássam magam. Csak 1-2 percre.

Mindenható Istenem! Segíts nekem jó tanárnak lenni. Olyannak, amire szükségük van. Köszönöm a mosolyukat, a bizalmukat. Add, hogy ez ne szűnjön meg fontosnak lenni.

Hatalmas Istenem! Te látod, hogy mi a jó nekem. Én sokszor nem tudom. Segíts nekem eligazodni a nagyok között, de hagy maradjak kicsi. Vedd el tőlem a vágyat, hogy nagy akarjak lenni. Mutasd meg nekem a helyem.

Drága Istenem! Vigyázz a szeretteimre. Legyél velük. Legyél velünk.

És ahogy ott üldögéltem, imádkoztam, hallgattam, békességre leltem. Magammal akartam vinni belőle amennyit csak lehet. A tarisznyám minden zsebét megtöltöttem vele. Csak a legkisebbet nem. Az már tele volt.