“Megálló – a Lélek terében” címmel hirdettünk imaalkalmakat nagyböjt időszakában. Hat héten át hétfőn délelőttönként egy órát szántunk a közös imára. Az online felületnek köszönhetően volt, aki Erdélyből vagy éppen Angliából csatlakozott a csoporthoz. A célunk az volt, hogy az írott Igét hallgatva, csendben, magunkban és együtt figyelmünk központjában az Istennel élt közösség legyen; hogy Isten szándéka valósuljon meg bennünk és köztünk, bármi is az. Ennek érdekében egy rövid megérkező kör után egy-egy zsoltárt olvastunk, majd kerestük, hogyan szólít meg bennünket és mire hív azáltal az Isten. Rövid megosztással zártuk az imát. Alább Szabó Réka megélése, gondolatai olvashatóak a Megállóról.
Hétfő reggel kilenc óra- ismét laptop előtt. Nem olyan nagy változatosság ez, amikor az online egyetemi oktatás miatt talán nincs is olyan nap, hogy ne töltenék hosszú órákat a képernyőt nézve. De ez az alkalom más, bár az eszköz ugyanaz és az egy szobás kis lakásból sem léptem ki. Viszont az a légtér, ami máskor a mindennapos élettől hangos, ahol nap mint nap megy a pörgés, az egyetemi küzdelem, az órákon való részvétel, főzés, pakolás, kapkodás, tervezés, időbeosztás, percszámítgatás egy órára elcsendesedik.
Tudatosan megálltam. Örülök, hogy ebben voltak társaim, s a böjt minden hetén egy biztos időpont, amikor közösségbe vártak, mert egyedül nem biztos, hogy ki tudtam volna szakadni az állandó sürgés-forgásból. Sok böjt telt már el úgy az életemben, hogy csak nagyhéten tudatosult bennem: mindjárt itt az ünnep. Az elmúlt két-három teológus évem alatt kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mitől is lesz ünnep az ünnep. Mi adja az örömöt, mitől lesz más az az 1-2-3 nap, mint a többi? Miért van az advent és miért a böjti időszak? S most már erre a kérdésre a válaszom: a megérkezés miatt.
Az elmúlt évben többször ingáztam Budapest-Pécs távlatában, ez 2 óra 48 perc hivatalosan. Nem kevés idő, s mivel a célom nem az, hogy vonatozgassak egy jót, hanem az, hogy megérkezzek a pécsi állomásra, a köztes idő bosszantó veszteségnek tűnik. Épp ezért, hogy mentsem a menthetőt, nem egyszer maximumot igyekeztem kihozni a vonatútból: már az elején elkezdtem olvasni valami tankönyvet, tanulni, nem foglalkozva a mellettem elsuhanó tájjal, azzal, hogy mi vesz körbe. Nem kis meglepetésemre valahányszor így cselekedtem, a megérkezés nem volt olyan nagy élmény. A vonatról leszállva akár Pécsett, akár Budapesten voltam, különös döbbenet kerített hatalmába: egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy kevesebb mint három óra alatt az ország másik felében, egy másik világban vagyok. Megpróbáltam hát másképp: úgy utazni, hogy közben jelen vagyok. Elkezdtem tudatosítani magamban: most felszállok a vonatra. Az első rövid megállónál csak üldögélek, nézem, ahogy a Keletitől átgördülünk Kelenföldre. Aztán előveszem, amit magammal hoztam, de az ablakon ki-kitekintve tudatosítom magamban, hogy úton vagyok, meg fogok érkezni. Pécs előtt egy állomással pedig abbahagyom a munkát, s figyelem, ahogy elérjük a Pécs táblát. Egészen más volt úgy leszállni a vonatról, hogy nem esett ki az a majd’ három óra, amit az utazással töltöttem, hanem valóban megérkeztem. Volt időm, adtam magamnak időt a megérkezésre.
Így szerettem volna megérkezni böjt után húsvéthoz is. Minden hétfő reggeli megálló egy kitekintés volt a vonatablakon: úton vagyok, egyre közelebb a célhoz. A közös utazáson egymást biztattuk: nézzetek csak ki az ablakon, mindjárt ott vagyunk! Az utazásunk érdekessége volt, hogy ugyan egyszerre néztünk ki az ablakon, mégsem ugyanazt láttuk; nem csak azért, mert országhatárokat átlépve találkoztunk Isten jelenlétében, hanem mert a felolvasott zsoltárból mindenkit más igeszakasz, más gondolat szólított meg. Ugyanazt az időt töltöttük mennyei Atyánk jelenlétében, de másra mutatott rá az életünkkel kapcsolatosan. Mást láttunk meg a mellettünk elsuhanó tájból.
Örülök, hogy részese lehettem ennek a közös utazásnak. Nagy kegyelem, hogy Istenben olyan emberekkel találkozhattam testvérként most, akikkel a való életben talán soha nem lett volna alkalmam megismerkedni. Egy csoda, ahogy a mi Urunk útitársakat ad mellénk, s egymást gazdagíthatjuk azáltal, hogy megosztjuk egymással, mit láttunk meg abból a vonatablakból, amin egész életünkben kitekintgetünk, izgatottan készülve arra, hogy milyen lesz majd megérkezni oda, ahol az Atya vár ránk, az igazi otthonunkba.